Mezítláb a fűben! Egy nyári estén falatnyi udvaromon sétálok fel s alá, élvezem a szabadságot, amit a meztelen lábfej érzése okoz.
Nagyanyám úgy mondaná: meztélláb. „Ne menj ki az udvarra meztélláb!” – mondta annak a tízéves kislánynak, aki már akkor is szeretett mezítláb lenni. Tudta, hogy csak felkavarnám a port, vagy rosszabbik esetben belelépnék valamelyik szárnyas jószág ürülékébe.
(© Kate Herbert)
Bizony. Azon az udvaron nem volt angol pázsit, nem volt „szép ződ” gyep (mint az Égigérő fű című magyar film gyepmesterénél).
Rózsák viszont voltak. Rózsatenger: rózsaszín, sárga, piros, illatos rózsák, gyönyörűek. A kiskonyha hokedlijén ezt recsegte a rádió: „Millió, millió, millió rózsaszál...”
Mezítláb sétálok a fűben, fel s alá, élvezem a kövér fűszálak selymes érintését. Locsolt pázsit, nyoma sincs elszáradt fűszálnak, talpat bántó kórónak. Nézem az ujjaimat, ahogy szabadon elmerülnek a zöld tengerben.
Megállok, egy hangya mászik át rajtam, majd még kettő, úgyhogy inkább folytatom az utam. A fűréteg alatt minden egyes rögöt érzek. Becsukott szemmel tapogatom, fedezgetem fel a terepet, magamba szívom a föld éltető erejét. Elcsépelt a frázis, tudom, mégis valami ilyesmit érzek. Kellemesen langyos minden egyes érintés... Nincs bántás, nincs sértés, szeretet van.
A nap már lenyugvóban, talpam alatt biztos talajt érzek. A távolban kutyák csaholnak, a szomszédban halkan zúg az öntözőberendezés. Még maradnék, mert ekkora nyugalmat ritkán érez az ember lánya. Ám a szúnyogok pajkosan zümmögő hada befelé parancsol: elég volt mára a jóból. Még pár lépés, talpammal megsimogatom a csiklandozó fűszálakat... Búcsúzom a mai naptól. Nyár van.
