Egy férfi és egy nő

Egy férfi és egy nő. Közös nevezőjük a szenvedély. Amit tesznek, szenvedéllyel teszik, s ezzel nekünk örömet okoznak. Vendégeink: Finta Dobos Boglárka és Smidt Tamás építész.

A kápolnát láttam meg először. Megejtő volt kis piros téglás testével a tájban. Érdekelt, ki álmodta meg olyannak, hogy kitűnjön, de ne legyen kirívó, erőt sugározzon, de ne legyen erőszakos. Aztán megismertem Smidt Tamás építészt. Nekem még a párkányi fürdőnek tervezett üdülőházai is a régi nyári táborok hangulatát, az önfeledt gyerekkort szimbolizálják.

– Ezért kaptam hideget és meleget is – mondja. –Szerintem egy adott környezetbe nem lehet kirívót tervezni. S oda ez illett. Tiszteletben kell tartani a hely szellemét.

– Annyira jellegzetesen dolgozol. Össze nem téveszthetőek a munkáid.

– Szívesen dolgozom természetes anyagokkal, téglával, fával. A tökéletességet nem abban látom, ha valami hibátlan, hanem abban, hogy él. Hadd kopjon a vakolat, érjen az idővel, cserepesedjen. Ez nem hiba, hanem erény, ahogy idővel az ember is bölcsebb lesz. Tervezés közben nem felejtem el, hogy élettereket rajzolok. Fontosnak tartom, hogy a ház szolgálja az embert – és ne fordítva.

Smidt Tamás műépítész Szőgyénben él, ott alapított családot, ott építette fel otthonukat. Diplomáját a pozsonyi műszaki egyetemen szerezte 2000-ben. Ösztöndíjasként Magyarországon − Budapesten, Pécsett, Esztergomban − folytatta a tapasztalatszerzést. 2005-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója. Számos építmény viseli magán alkotói kézjegyét Magyarországon és a Felvidék különböző pontjain. Kedvelt és elismert köztéri építész, de családi házak, szálláshelyek megálmodója is. Jelenleg tervezőcéget vezet.

– Azt mondják, a jó lendülettel megalkotott házak nem tájidegenek, s atmoszférát teremtenek maguk körül, ami hatással van a bennük lakók életére is.

– A régi időkben az emberek még tudtak jól építkezni. Nem volt lehetőségük extrém formákban, anyagokban és színekben gondolkodni. Az egyetemen, ahol tanítottam, a diákokkal megnéztük közelebbről egy régi városi ház arányait, és megpróbáltuk matematikailag kifejezni. Arra jutottunk, hogy a régi szerkezetekből kifolyólag az arányok mindig emberléptékűek és emberközeliek maradtak.

– Van kedvenc „saját” házad?

– Mindegyiket szeretem. Mostanában készült el a karvai kápolna, amelyet a község felkérésére terveztem. Ez eddig a legkisebb épületem. Négy falával egészen egyszerű alkotás, talán a részletekben van az ereje. Például, hogy környékbeli bontásból származó téglából épült, amelyeket a helyiek saját maguk fugáztak, tisztítottak. Apám és bátyám is besegített az építkezésbe, nem kellett tengernyi elváráshoz igazodni, mint máskor. A legjobb tudásunk szerint elhelyeztük a tájban, s ott életre kelt.

A karvai kápolna

– A mai utcakép – enyhén szólva – eléggé összevissza.

– Hát igen, az építészetünk is identitászavaros. Manapság sokan, mikor házat terveztetnek, sokat akarnak mutatni. Rengeteg az átvett és új elem. Gondolok itt az építkezési anyagokra, technológiákra, de akár a dekorációs elemekre is – színekre és formákra –, hiszen mindenki járja a világot. Érkeznek hatások a médiából is, és a tervező próbál megfelelni a megrendelő igényeinek. Ez hatalmas káoszt eredményez: eltűnt a letisztultság a ház, az utca és a település arculatát illetően.

Általában hiányzik a főépítész és az ő koncepciója, ami irányt szabna, és rendezettséget teremtene. Hagyományaink eltűntek, idegen kultúrák sajátosságait majmoljuk. Nem ártana valamiféle szabályozás.

– Nem félő, hogy ez az ízlés diktatúráját teremtené meg?

– Az emberek előszeretettel bélyegzik meg a szerintük idejétmúltat. Ez az építészeti stílusokra is vonatkozik. Kétségbeesetten próbálnak szabadulni az előző korszak „stigmáitól”, pedig tiszteletben kellene tartani a ránk maradt értékeket. Nem szabad mindent következetlenül eltakarni, burkolni, átfesteni. Sőt, az elmúlt, „átkos” rendszernek is voltak kiemelkedően jó épületei. Emellett, persze, rengeteg értéket tönkretettek. A vályogból készült parasztház például az elmaradottság szimbólumává vált, de a szocializmus a régi udvarházakat, a vidéki kúriákat is ebek harmincadjára juttatta.

– Miben segíthet a jól megválasztott műépítész?

– Leginkább „terelgeti” a megrendelőt. Egyszer felkértek egy villa megtervezésére. Évekig működtünk együtt: a család életének történései és a családtagok is alakították a terveket. Amikor a ház elkészült, a családfő kijelentette: ez egy jó ház! Én is úgy gondolom, hogy boldog házban élnek.

A párkányi fürdő nyaralóházai

– Van esélye az építészeti hagyományok újraértelmezésének vidékünkön?

– Sokan keresik az egyénit, s ezáltal a saját egyéniségüket. Építészetben ez nehéz dió. A másik oldalon mindenki a tökéletességre törekszik, a tökéletes pedig feszültséget gerjeszt. Gyári pontossággal „kivitelezett” csodaházak vannak, nem pedig jól megépítettek. Egyesek vagyonokat fektetnek a legújabb technológiákba. Én mégis azt hiszem, hogy a régi öregek (a hagyományokat tiszteltben tartva) a kevesebből JOBBAT hoztak ki. A vályogház például megfelelő szakértelemmel abszolút korszerűvé és élhetővé tehető. Újabban már kenderbetonnal is készülhetnek házak. Az is igaz, oda jutottunk, hogy nehéz megbízható és tapasztalt mesterembert találni, kevés jó kőműves vagy ács van, ezért inkább a modern technológiákban bízunk.

– Az otthonotokat te tervezted. A ház a templom szomszédságában van, és egy egészen eszményi növénytakaró védi az országút zajától.

– Mindenki azt hiszi, hogy ez egy átépített, öreg ház, pedig nem. A hagyományos parasztház elemeinek átforgatásával, továbbéltetésével terveztem meg. Ha egy régi parasztházat nézünk, az háromosztatú: tisztaszoba, konyha, kamra. Nálunk is ugyanez van, csak a másik oldalról jutunk be. A Mária Terézia korabeli, „nadrágszíjazott” hosszúházaknál is a telek adottságai szabták meg a ház jellegét, akárcsak nálunk. Egyébként bontott téglából épült, jómagam, az apám és nejem közreműködésével, tehát javarészt a mi kezünk munkája. Az otthonunkkal prezentáljuk magunkat.

A feszültséget keresem

Finta Dobos Boglárka Szepsiben nőtt fel, a kassai ipariban érettségizett, végül Komáromban eresztett gyökeret. Élete párja ehhez a városhoz köti – és most már sok minden más is. Rendkívül sokoldalú: fest, színjátszózik, tanít, zenekarban énekel, önkénteskedik.

– Olyan családban nőttem fel, ahol a munka volt az első. Minden más csak utána jöhetett – meséli Boglárka. – Amikor előálltam az ötlettel, hogy a színművészeti főiskolára jelentkeznék, édesapám csak ennyit kérdezett: „Éhen akarsz halni? Válassz inkább valami rendes szakmát. Utána szórakozhatsz.” A kötődésem a deszkákhoz már óvodáskoromtól megvolt. Akkor még csak a boroshordó tetején szavaltam. A legjobban azt szeretem, mikor az ember megtapasztalja a drámai feszültséget, és teljesen mindegy, hogy versmondás vagy galérialátogatás közben. A célom mindig az, hogy reakciót váltsak ki az emberekből. Azt szeretném, hogy kizökkenjenek a fásultságukból, és elgondolkodjanak. A zene érdekes eszköz, hiszen mobilis. Mindenhova elvihető, munka és vezetés közben is hallgatható. Nem kell megállni ahhoz, hogy élvezzük vagy értelmezzük. Az ember „rálazul”, s egyszer csak azt veszi észre, hogy mozog a lába, és kikapcsol. Arra a kis időre el tudja engedni a problémáit. A világ másik oldalán találja magát, ahol én speciel nagyon szeretek lenni.

– Hogyan kerültél mégis a tanári pályára?

– Azzal engedtek el felvételizni a színművészetire, hogy ha nem sikerül, akkor pedagógus leszek. Így lettem alsó tagozatos pedagógus, de nem bánom. A tanítás is szereplés. Ki kell állni a gyerekek elé, és meg kell győzni őket arról, mi a szép, és mi a jó. És persze fontos a ráhatás, a nevelés is. Erre pedig a legjobb módszer a személyes példa, a minta.

Finta Dobos Boglárka

– Mi a minta?

– Embernek lenni. Se több, se kevesebb. Ennek a mintának a bemutatása.

– Néhány éve már a komáromi speciális iskolában tanítasz.

– A gyerekek olyan környezetből, kultúrából jönnek, amelyik sokszor más értékrendet vall, mint mi. A kolléganőkkel sokat dolgozunk, és vannak sikereink is. Legutóbb a Duna Menti Tavaszon szerepeltek a tanítványaink. Szerkesztett zenés játékot adtak elő, és díjakat is hoztak haza. Az autóbuszon is „buliból” ezeket a dalokat vették elő. A Bújj, bújj, zöld ágat és a többit. Mert hétköznap is játsszák, nem csupán eljátsszák a tanult játékokat. S ez a legnagyobb eredmény. Szőcs Fruzsina és Darida Szilvia tanították be nekik a táncokat, én pedig mint kísérő és fotós segítettem a munkát...

– Szívesen fotózol is…

– Nemrég derült ki, hogy már a nagyapám is fotózott. Apukám, amikor nagyapóról mesélt, azt mondta, hogy ő volt a méhész, a kapás, a tetőépítő, a fogorvos. Azt nem mesélte, hogy a fodrász, a fotós, a rendező is ő volt. A faluban mindenben részt vett. Jó tudni, hogy a családban nem én vagyok az első örökmozgó. A nyughatatlan, a kísérletező, akinek a hátuljában egy dinamó van elrejtve. Eltartott egy ideig, míg sikerült kiharcolnom az első fényképezőgépemet. A diplomaosztómra kaptam, és a mai napig nagyon hálás vagyok a családnak. Attól a pillanattól fogva egyfolytában kattintgatok. Bevittem az iskolába, ahol megörökítem a fontos pillanatokat – mindent, ami mozog. Szeretem a dinamikus fotókat, ahogy a festészetben is megfog a dinamika.

Milyen az, amikor festek? Akkor nincs semmi, csak a színek, a fények, a formák és a vonalak. Végül megszületik a mű, amelyben örömömet lelem.

– A színház sem maradt ki az életedből…

– Mert megtaláltam az én Komáromomat. Lassan megszoktam, hogy itt nincsenek hegyek. A színjátszó csoportunk vegyes, a Duna mindkét partjáról vannak tagjai. Egy határon átívelő projekt keretében Dél-Komáromban próbálunk, a Monostori erődben. A csoport neve is erre utal: Mono Story. Néhány éve volt egy nemzetközi ifjúsági csereprogram, melynek keretében egy igen érdekes előadás született. Mindenki a saját nyelvén játszotta el az erőd egy fiktív katonájának történetét. Franciák, olaszok, lengyelek, szlovének, magyarok – mert a monarchia idejében is ilyen sokféle nép katonáskodott itt. Ebből nőtt ki a későbbi társulat.

– És mi újság a H.A.L. zenekarral? Mert, ugye, zenélsz is…

– Hosszú út vezetett a H.A.L.-hoz (Hang alatt a lárma). Egykor a Kerecsen vokalistája voltam, később egy musicalcsoportban dalolásztam, majd a színjátszó csoportban is voltak zenés betétek, ahol nem jött rosszul, hogy tudom, melyik végén kell a mikrofonba énekelni. És most hazataláltam. Szerencsés sorsszerű dolog volt, amikor tavaly Szabó Gábor (szintén volt IPARISTA), a H.A.L. basszusgitárosa belém botlott. Egy szép napon elmentem egy próbájukra, és szerelembe estem első hallásra. Így lettem a H.A.L. énekese. Csak saját számokat játszunk. Szövegeink zömét hazai, felvidéki költők, fiatal amatőrök és mi magunk írjuk (hogy konkretizáljam egynéhányunkat: Musinszky Claudia, Szászi Zoltán, Z. Németh István, Hegyi Krisztina). A fiúk az alternatív rock megnevezést támogatják. Én inkább azt mondom: meg kell hallgatni a zenénket.

– Mivel telik a nyarad?

– Zenék írásával, gyakorlással, önkénteskedéssel a Villa Camarum polgári társulásban: főzök, mosok, gombot varrok. Rengeteget festek, és lefotózok mindent, amit már három éve tervezek. Megvannak a helyszínek, a modellek, már csak időt kell találnom rá, meg jó fényt.