Kisgyerekként súlyos dadogással küzdöttem, amit logopédus segítségével sikerült kiküszöbölni. A beszédhiba azonban soha nem tűnt el az életemből, maradt egy úgynevezett „rejtett dadogásom”. Ez a mai napig képes megnehezíteni a mindennapjaimat: megkeseríteni azonban már nem tudja. Éppen ezért a dadogás világnapjának közeledtével szeretném elmesélni annak történetét, hogy mindezek ellenére hogyan tudtam többször is kiállni a nagyközönség elé, s milyen út vezetett odáig, hogy megbékéljek ezzel a kiszámíthatatlan, lelki eredetű zavarommal.
Október 22. a dadogás elfogadásának világnapja. ,,Dadogásom gyökerei a gyerekkoromban keresendőek, noha a mai napig nem tiszta, mi történt. Annyi biztos, hogy valamikor négyéves korom környékén egy olyan érzelmi trauma érhetett, amely hatására egyik napról a másikra dadogni kezdtem."
(© Illusztráció: Anne Keenan Higgins)
Talán kevesen tudják, hogy Őze Lajos, a 20. század nagy magyar színésze ugyancsak dadogással küzdött. Egy korabeli interjúban úgy fogalmazott: „Egy fizikai rokkantság nem vált ki akkora gúnyt, mint az, hogyha egy ember dadog. A vakot tisztelik és átvezetik az utcán, a bénán is segítenek, a dadogóson röhögnek.” A színészt gyerekként számos atrocitás érte beszédzavara miatt, játszótársai gúnyt űztek belőle és kiközösítették. Az orvosa azt mondta neki, itt nincs mit tenni, 21 éves korára majd kinövi. Ő azonban nem volt hajlandó ölbe tett kézzel várni – és a könyvek, az éneklés, valamint a versmondás által legyűrte a dadogását, vagyis megtanulta kontrollálni. Később pedig felejthetetlen alakításokat nyújtott olyan filmekben, mint Az ötödik pecsét vagy A tanú. Ugyanakkor korábbi traumái miatt egész életét végig kisebbségi komplexus kísérte, depresszióval küzdött, s az emberek társaságát is kerülte...
Nem tudom a nevem!
Nálam csak az elmúlt években vált szokássá, hogy egy félresikerült bemutatkozás után megjegyezzem: kicsit beszédhibás vagyok. Ezért állok meg egy-egy szónál, küszködöm a mássalhangzókkal, beszélek szaggatottan, olykor nyakatekert fogalmazásban. Sokáig szégyelltem a zavarom, nyomasztott a jelenléte, nem tudtam helyén kezelni az előállt kellemetlen helyzetet. Mára azonban elfogadtam, hogy ilyen vagyok, s néha már magam is elmosolyodom egy-egy látványosabb megakadásomon.
Aki ismer, az tudja, hogy az írási stílusommal ellentétben a beszédem már korántsem annyira tiszta. Ez részben a rossz artikulációmnak köszönhető, nagyobbrészt viszont annak, hogy többnyire nem azt mondom, amit szeretnék, hanem azt, amit éppen ki tudok mondani. Például amikor évekkel ezelőtt megkérdezték tőlem, minek tanulok, akkor nem azért használtam a pedagógus kifejezést, hogy különbnek vagy választékosabbnak tűnjek, hanem mert gyakran nem tudtam kimondani a tanár szót, a kemény t betű miatt.
Ugyanezen okok miatt félek rendre a bemutatkozástól és a telefonálástól, hiszen milyen benyomást kelt az, aki már a neve kimondásánál is bizonytalan? S mikor kifog rajtam egy-egy hang kiejtése, gyakran eljátszom, hogy nem jut eszembe az a bizonyos kifejezés...
Környezetem könnyen spekulánsnak gondolhat, hisz összevissza beszélek – pedig csupán lendületet próbálok gyűjteni ahhoz, hogy ki tudjam préselni azt az átkozott kifejezést. Nagy vonalakban tehát ezeket értem beszédhiba alatt, melyet a szakirodalom rejtett dadogásnak nevez, s amelynél a hangsúly a dadogás leplezésén és a különböző elkerülési stratégiákon van; továbbá él az emberben egy erős, beszédtől és megakadástól való félelem.
Miért nem megyek logopédushoz?
Felmerülhet az olvasóban, hogy mégis miért nem kérek segítséget, s próbálom meg kezeltetni a problémámat. Erre van egy nagyon egyszerű magyarázat, ami elsőre kibúvásnak tűnhet: a beszédhibám lelki eredetű, s mint olyan, jobbára kiszámíthatatlan. Például az egyik nap jól érzem magam, fejben és lélekben is egyben vagyok, s ilyenkor viszonylag szépen és összeszedetten beszélek. Magyarán: meg tudom mutatni, mire vagyok képes.
Aztán másnap elég egy hangulatváltozás, egy lelki válság vagy egy migrén, s máris homokszem kerül a gépezetbe. Azokon a napokon, amikor nyomottan ébredek, kínkeserv számomra a beszéd. Az sem segít, hogy az emberek egy része ilyenkor értelemszerűen türelmetlen velem, amiért nem tudom hibáztatni őket. Persze, ha nyilvánvalóvá válik az ok (és okozat), akkor egy kis empátia sosem árt. Szerencsére azért hosszabb távon érzek némi javulást, ugyanakkor egy-egy kínos pillanat a mai napig meg tud viselni. Ez gyakran egy ördögi kört képez, hiszen olykor előre ráfeszülök – aztán nem csoda, hogy elakadok útközben, mint a kulcs a zárban. Máskor a megszólalásom pillanatáig félek, aztán mint kés a vajban, úgy zongorázom át a szavakon és mondatokon. Ezért is gondolom, hogy az én esetemre nem érvényes a gyakorlat teszi a mestert-szabály, mivel szinte teljes egészében az aktuális lelki állapotom a hunyó. S bár az évek alatt már-már mesteri szintre emeltem a mimikrit, a leplezést, vannak még nehéz helyzetek.
Járkáltam a telefonnal
Az egyetem elején kezdődtek a problémák a nevem kiejtésével. Azokban az időkben csúcson járt a megfelelési kényszerem, így egyre több kellemetlenség ért az akadozó beszédem miatt. Egyre inkább befelé fordultam, s ha nem volt muszáj, nem beszéltem. Például többször megesett, hogy tudtam a választ egy kérdésre, de nem emeltem fel a kezem, mert éreztem, hogy nem menne simán a beszéd. Olyan is volt, hogy egy-egy hívás előtt percekig csak járkáltam a telefonnal, miközben félhangosan gyakoroltam a bemutatkozásomat. Azt hiszem, ez volt az abszolút mélypont.
A nehézségek azonban ösztönöztek is. Feladni vagy beletörődni – ez a két kártya nálam sosem játszott. Ezért aztán kreatív megoldásokhoz folyamodtam. Például rendre kiírtam a prezentációim elejére a nevemet, jó nagy betűkkel, a találkozások során pedig igyekeztem először bemutatkozni, így mindig nálam volt a lendület. Az ehhez hasonló praktikák segítettek később a pedagógiai gyakorlatom során is, ahol probléma nélkül tartottam egészen jó órákat. Ha visszagondolok ezekre az időkre, azt látom, hogy egyszerre motivált a félelem és a düh. Tudtam jól, mire lennék képes, így nem hagyhattam, hogy bármi akadály az utamba álljon. Idővel azonban rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog menni...
Igyekeztem hát humorral felfogni a dolgot, a dühöt pedig szépen lassan felváltotta az elfogadás: ha így kell élnem, hát legyen! Elvégre ezt leszámítva egészséges vagyok, és jó életem van.
Új frizura, régi kabát
Idén nyáron történt egy eset, amelyet túlzás lenne áttörésnek nevezni, de az önelfogadásom egyik utolsó állomása volt. Egy könyvesbolt előtt álltunk a barátnőmmel, akit megkértem, hogy legyen szíves, vegye már át helyettem a megrendelt könyvet. Aznap nem voltam jó passzban, s pár hónappal korábban volt már ott egy kellemetlen élményem a beszédhibám miatt. Próbáltam neki átküldeni az azonosító e-mailt, csakhogy csapnivaló volt az internet, s odakint tombolt a forróság... Végül megelégeltem a hiábavaló küszködést, s egy keserédes sóhaj kíséretében beviharzottam az üzletbe, odamentem a pulthoz, s „lesz, ami lesz”-alapon elmondtam, ki vagyok és mit szeretnék. Mindezt minimális megakadással, szinte hibátlanul. Így leírva kis lépésnek tűnhet, de legbelül igencsak nagy lépés volt.
S hogy mi segített még? Őze Lajos esete például megmutatta, hogy a kitartás és a szenvedély nemcsak a félelmet képes ellensúlyozni, hanem a hiányosságainkat is. De említhetném akár VI. György angol királyt, akitől britek milliói vártak biztató szavakat a második világháború korai óráiban, s akinek a dadogással való küzdelmét A király beszéde című film is megörökíti. Azt pedig Friedrich Nietzsche óta tudjuk, hogy ami nem öl meg, az megerősít...
