Amikor életünk a vége felé közeledik, már nem áltatjuk magunkat hazugságokkal. A haldoklók őszintén szembenéznek az életükkel, és tisztán látják, miben hibáztak.
Általában a következő öt dolog bántja őket: 1. nem volt elég erejük, hogy a saját elképzeléseik szerint éljenek, 2. túl sokat dolgoztak, keveset szórakoztak, 3. nem volt bátorságuk kimutatni az érzelmeiket, 4. elhanyagolták azokat, akiket szerettek, 5. nem törekedtek eléggé arra, hogy boldogok legyenek.
Természetesen senkinek sem sikerül tökéletesen megvalósítania minden álmát. Túl sok kritikus hang sugdos a fülünkbe, hogy mit kellene tennünk, hogyan kellene tennünk. Eric Berne amerikai pszichiáter szerint mindenkiben száz meg száz én rejtőzik, amelyek szüntelenül perlekednek egymással.
Sok énünk közül három az igazán fontos: a Szülő, a Felnőtt és a Gyermek. Melyik hangja a legerősebb? Természetesen a Szülőé. A Szülő raktározza magában az információkat, örökíti át nemzedékről nemzedékre a megszerzett tapasztalatokat. A Szülő az, aki a megcsontosodott szabályokat sulykolja belénk, aki belénk oltja az előítéleteket. Néha óvó, védő, megértő és támogató, de sokkal gyakrabban korholó, feddő. Nem magától ilyen – benne sűrűsödik össze kultúránk összes tapasztalata, a társadalom nevelési stílusa.
Vele szemben áll a Gyermek. A Gyermek felelőtlen, fékezhetetlen, ugyanakkor érzékeny, nyitott és kreatív. Ha a gyermeki én uralkodik bennünk, akkor lelkesek és vidámak vagyunk, fittyet hányunk az akadályoknak.
A Felnőtt is mindig hallatja a hangját. Eric Berne szerint a felnőtt feladata a megfontoltság. Mérlegre teszi, mit mond a Szülő, de azt is meghallgatja, mit akar a Gyermek. A Felnőtt feladata az, hogy a két tanács között kompromisszumot teremtsen. Elemzi a két véleményt, mérlegeli, mit lehet, és mit nem, mi hasznos, mi nem az.
Életünk minden helyzetében ez a három hang irányít bennünket. Odafigyelünk arra, hogy mit szeretnénk (Gyermek), de arra is, hogy mi illik, mit diktál az erkölcs (Szülő), s végül eldöntjük, mit hogyan csinálunk (Felnőtt). A valóságban legtöbbször a Szülő véleménye győz, bár később megbánjuk, hogy erre a véleményre hallgattunk, mert nem vagyunk boldogok tőle. A szokásokon azonban nehéz változtatni – általában nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy változtatásra szánjuk el magunkat.
Mit tanácsolhatunk? Ha már kenyértörésre kerül sor, kérdezzük meg a bennünk lakó Gyermeket, hogy igazán mit szeretnénk, és hallgassuk meg a felnőttet, hogy mit szól hozzá. De készüljünk fel arra, hogy a Szülő hangosan bele fog beszélni a döntésünkbe.
Hogy nagy baklövést ne kövessünk el, vegyük figyelembe mind a három véleményt, hiszen három domináns énünket egyformán szeretnünk kell. Ezt nevezik önszeretetnek. Sajnos, tájainkon az önszeretet negatív töltésű fogalom, holott a Biblia is egyértelműen arra tanít, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Nem igaz? De a mondat második felét rendre elfelejtjük. Hiszen mindig magunkat okoljuk azért, hogy szeretteinknek (gyerekünknek, férjünknek, édesanyánknak stb.) nem tudjuk nyújtani mindazt, amire szükségük lenne.
Az önszeretet erősítésének van egy rém egyszerű módja: a dicséret. Dicsérjük meg magunkat minden apróságért, amit jól elvégeztünk. Például azért, ha időben felkeltünk, elkészítettük a reggelit a családnak, pontosan beértünk a munkahelyünkre. És ne feledkezzünk meg azért is jó pontot adni magunknak, ha meghallgattuk a barátnőnk panaszait, tanácsot adtunk valakinek, vagy biztató szavakat mondtunk egy csüggedőnek. Még mindig bűntudatunk van? Hát legyen is, ha nem tudjuk ránevelni magunkat, hogy szeressük azt a lényt, aki ÉN vagyok.
