Ma azt tartjuk, hogy mindegy mit tudunk a felmenőinkről, ők akkor is jelen vannak az életünkben.
Brogyányi Mihály: „Én végigjártam az egész magyarlakta vidéket: Kárpátalját, Vajdaságot, Erdélyt... S valahogy azt tapasztaltam, hogy itt, a Felvidéken szeretünk a legkevésbé a múlt kútjába tekinteni. Egy székely faluban például mindenkinek van székely ruhája, s fel is veszik az ünnepeken. El tudjuk mi képzelni, hogy egy felvidéki búcsún a falu teljes lakossága viseletben legyen? Nem. Mi úgy próbáljuk meg feldolgozni a fájó sebeket, hogy elfedjük, betemetjük őket...”
Az Ifjú Szivek 10 éve mutatta be Hontalanítás című táncszínházi előadását, amely a kitelepítések történetét dolgozta fel. Hégli Dusan koreográfiáját azóta is repertoáron tartják. (© Fotó: Dusán Gábor)
Tanulságok
„Anyám később egy jómódú családba ment férjhez. Csakhogy amíg a lányt kiveheted a szegénységből, a szegénységet nem veheted ki a lányból. Anyám addig tömte a kacsákat, míg az ujja vérezni nem kezdett. Máig akkor a legboldogabb, ha a fagyasztója tele van. Én pedig értem – most már pontosan értem –, hogy miért fontos ez neki annyira.”
Trauma
A korai szakirodalomban azt nevezték traumának, ha valaki túlélt egy hatalmas megrázkódtatást, például egy háborút. Ma már tudjuk, hogy a kifejezésnek sokkal tágabb jelentése van. Máté Gábor orvos szerint a trauma nem a külső rossz dolog, ami velünk történik, hanem ami a rossz következményeként bennünk lejátszódik.
Ha nem beszélünk – mert nem tudunk beszélni – az átélt eseményekről, a trauma bennünk reked feldolgozatlanul.
Sorsok
„Mindegy, hogy mennyi idősek vagyunk, hogy milyen távol élünk a családunktól vagy mit tudunk róluk, ők mindig jelen vannak az életünkben. Láthatatlanul fogják a kezünket, és húznak magukkal az általuk kijelölt úton.” (Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors)
NEM MESÉLÜNK A MÚLTUNKRÓL A GYEREKEINKNEK!
Nem mesélünk a múltunkról a gyerekeinknek. Pedig van múltunk, ha nem is ismerjük, s irányít bennünket... Egy alkalommal Brogyányi Mihály, aki sok nemes őssel dicsekedhet, elmesélte, hogy ő mindig az asztal alatt kuksolt, mikor nagyanyjához jöttek a rokonok teára. Játék közben mindig végighallgatta, melyik őse mit csinált, hol vitézkedett vagy huncutkodott. Mire a szerkesztőségben egyik kollégánk megjegyezte: „Micsoda szerencséje van Mihálynak! A mi múltunk lapjai üresek. Mi, parasztgyerekek azt sem tudjuk, ki volt a dédnagyapánk...”
Az Ifjú Szivek 10 éve mutatta be Hontalanítás című táncszínházi előadását, amely a kitelepítések történetét dolgozta fel. Hégli Dusan koreográfiáját azóta is repertoáron tartják. (© Fotó: Dusán Gábor)
Sajnos, nem csak ezt nem tudjuk, a szülők azt sem mesélik el a gyerekeiknek, hogy mi történt az ő szüleikkel, mikor például kitelepítették őket. A családi legendárium lapjai a mi családjainkban valóban üresek. Talán azért is, mert dédapáink nem akarják a szívüket fájdítani, elmesélni, hogy azt a sok szörnyűséget meg lehetett velük csinálni, egy kofferrel vonatra rakni őket csak azért, mert magyarok voltak. Ám az éremnek van másik oldala is. Aminek folytán a mi gyermekeinknek, akiknek a családi múltról senki nem beszél, nincsenek gyökereik. Nem tudják, mennyit ér a magyarságuk, mit jelent a történelemben az ezer év – épp ezért könnyebben feladják.
Ahogy azt a maga korában Goethe, a nagy német klasszicista is megírta, a gyerekeknek két dolgot adhatunk: gyökereket és szárnyakat. Gyökereket, amelyek tartást adnak és a biztonságot, hogy tudják, hová tartoznak... És szárnyakat, amelyek lehetővé teszik, hogy repülni tudjanak. Manapság azonban mintha mindenki csak szárnyakat követelne: a gyökereinkről nem akarunk beszélni. Így válnak aztán a mi fiatal generációink szárnyaszegetté.
Pedig „minden szépség annyit ér csak, mire becsüli magát”. S mi csak akkor tudjuk magunkat nagyra becsülni, ha tudjuk, hogy valahonnan jöttünk, valahova tartunk, s közte azért valakik vagyunk...
Prológus
„Anya, ne már, most nincs kedvem ehhez!” – megszámolni sem tudnám, hogy az évek során hányszor vontam vállat kedvtelenül, amikor otthon beszélgetni próbáltak velem a régi időkről. Aktuális elfoglaltságom – például a telefonnyomogatás – valahogy mindig izgalmasabbnak bizonyult, mint meghallgatni, hogyan menekült a család a nagy ’65-ös csallóközi árvíz elől, vagy hogyan élték meg, amikor ’68-ban végigdübörögtek az orosz tankok az utcán. Aztán két éve, amikor az utolsó élő nagyszülőm, a nagypapám is elment, valami megváltozott. Rádöbbentem, hogy az én időseim a saját történeteiket már soha nem mesélhetik el. Én pedig egyszeriben menteni akartam mindent, ami a nagyszüleim emlékéből megmaradt: fényképeket, tárgyakat és a történeteiket...
Ezúttal én mentem a szüleim után, s kértem meg őket, hogy meséljenek. Mondják el, milyen volt a gyermekkoruk, a hatvanas, hetvenes évek, s milyenek voltak a papáék fiatalon. Mások? Istenigazából ekkor értettem meg, hogy a nagyszüleim nemzedékének – akik a második világháború idején születtek – a kiszolgáltatottság és a félelem az ősélményeik között szerepeltek. S hogy ez nemcsak a későbbi életükre, de közvetetten a gyerekeik és az unokáik, azaz az én életemre is kihat. (Ezt nevezi transzgenerációs örökségnek a mai szakirodalom.)
Ma már pontosan tudom: nem érthetem meg magam anélkül, hogy ne próbálnám megérteni a felmenőimet. Hogy ne ismerném azokat a körülményeket, amelyek mentén leélték az életüket. Éppen ezért biztosra veszem, hogy az egyik legnagyobb ajándék, amit odahaza kaphatunk, ha nemcsak beszélni, de beszélgetni próbálnak velünk. Ha családtagjaink – minden örömükkel, szerencséjükkel, bánatukkal, szomorúságukkal együtt – hajlandók felfejteni előttünk a család történetét. Többek között ez a felismerés inspirálta a most következő beszélgetéseket. S a remény, hogy a példákból okulva egyre többen lesznek, akik félreteszik a mobiltelefont. S értő füllel, befogadó szívvel ülnek le beszélgetni a családi ebédlőasztalhoz. Mert van mit mesélni...
Olvass tovább: Nem mesélünk a múltunkról a gyerekeinknek!
