Az utolsó estén a híres bohém negyed, Szkadarlija egyik éttermébe mentek vacsorázni. A szőlőlugassal körülvett kerthelyiség udvarára lépve sűrű, étvágygerjesztő illatok csapták meg Laura orrát.
– Aperitifként talán kezdjük egy jó kis birsalmapálinkával, a žutá osával! – ajánlotta sokatmondóan vigyorogva Danilo, a grafikus.
Épp kihozták a vacsorát, amikor a fúvószenekar elkezdett muzsikálni. Mintha csak egy Kusturica-filmbe csöppentem volna. Teljesen lököttek ezek! – nézett végig a négy, egyszerre beszélő, hevesen gesztikuláló szerbeken mosolyogva. A harmadik pohár bor után azonban már kipirulva ropta velük a kolot, felszabadultan kacagva, ha éppen elvétette a lépést. Évek óta nem érezte ennyire jól magát, nem élvezte ennyire az életet.
– Csak ne lenne ilyen kibírhatatlan még mindig a hőség! – rogyott le a tánctól kifulladva mellé Momčilo, az egyik festő. – Ilyenkor az egyetlen elviselhető hely az Ada Ciganlija!
– Miért, mi van ott? – kérdezte Laura kissé már elbambulva.
– Fiúk, Laura még nem volt a Ciganliján!
– Nem?! Akkor mire várunk?! – intettek azonnal a pincérnek.
Az étterem előtt meglepődve látta, hogy mindenki elindul a kocsija felé. Na, gyere, mire vársz! – nyitotta ki neki Danilo a kocsi ajtaját. Laura némi habozás után elfoglalta az anyósülést.
– És ha megállít a rendőr?
– Amíg nem okozol galibát, addig békén hagynak. Utána meg már csak az a kérdés, mennyiért úszhatod meg – magyarázta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Fél városon és vagy fél tucat piros lámpán autóztak át, mire megérkeztek a Száva partjára.
Laura óvatosan, mintha csak tojásokon járkálna, tipegett magas sarkújában a parti fövenyen, majd hirtelen, mintha csak a föld fogságába esett volna, képtelen volt megmozdítani a lábát. A cipője teljes sarka beleszorult a homokba.
– Vigyázz, már a beachen vagy! – kacsintott rá Danilo. – Segítsek kiszabadítani?
– Kösz, már sikerült!
– Mondd, nincs kedved itt maradni még pár napig? – kérdezte az italtól felbátorodva.
– Kedvem az lenne, de vár a munka!
– Ezek szerint reménykedhetek? – lépett szorosan mellé.
– Azt hiszem, félreértettük egymást. Én nem vagyok szabad – lódította Laura.
– Én sem. De attól még jól érezhetnénk magunkat együtt.
– Persze, csak nekem nem menne. De hol vannak a többiek? – fordult a hangok irányába.
– Ott! A splavon! – mutatott egy vízen lebegő, furcsa kis kuckóra.
– Azt hiszem, ideje visszamennem a hotelbe. Holnap korán indulok! – indult búcsúzkodni Laura nehéz szívvel. Két pohár koktéllal később elérzékenyülve indult vissza a hotelbe.
A fáradtságtól és az italtól eltompulva próbálta elmagyarázni a recepciósnak, hogy reggel a telefonos ébresztés mellé szeretne majd egy csésze vagy inkább egy vödör kávét is. Miközben egyeztettek, gátlástalanul kilépett a lábát egész este satuként szorító stilettóból, majd a kezében lóbálva azokat, kissé bizonytalan léptekkel megindult a lift felé. „Már küldik is le nekem az égiek, még csak hívnom sem kellett. Cuki egy ország ez!” – mosolyodott el spiccesen.
A lift halk, súrlódó hangon siklott lefelé, majd kattant egyet, és szétnyílt az ajtaja. Laura a pillanat tört része alatt tökéletesen kijózanodott. Elkerekedett szemmel, mintha csak földöntúli jelenést látna, nézte a férfit, akinek arcán, mint egy tükörben, saját döbbenetét látta viszont. Pedig az elmúlt évek már itt-ott fehér szignót hagytak dús fekete hajában, arca keskenyebbnek tűnt az orra tövénél húzódó két bánatároktól, szemének őzbarna, aranypettyes csillogása azonban mit sem változott. Ahogy tekintetük egymásba fonódott, Laura szerelememléke olyan erővel törte szét a lélek józan észből kovácsolt lakatját, hogy egész testében beleremegett. Elgyengült kezéből kicsúszott az egyik cipő, és hullottak belőle az aranyló homokszemek a kemény márványra, mint elgyengült tiszavirágok a zajongó folyóba.
– Hagyjad… majd én… – hajolt le a férfi, majd olyan lágyan, mintha csak imát mondana, hozzátette: Laura!
– Milan! – Te… te… mit keresel itt?
– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem tőled – mosolyodott el. Hangja mélyebb, sötétebb volt, mint akkor ott, a tóparton, amikor a lány fülébe súgta, szeretlek.
– Kiküldetésben vagyok, vagyis inkább voltam – javította ki önmagát zavartan. – És te?
– Holnap kezdődik egy konferencia. „A jövő biotechnológiai gyógyszerei” címmel, és felkértek, tartsam meg a nyitó előadást – húzta ki magát kisfiús büszkeséggel.
– Hú, ez komolyan hangzik. Gratulálok! És merre élsz, mert gondolom, már nem Verbászon.
– Nem. Bécsben. És te? De mondd, nincs kedved sétálni egyet, vagy akár meg is ihatnánk valamit – tette hozzá bátortalanul.
– Hát… végül is… csak nem ebben a cipőben – nevette el magát Laura. – Felkísérsz vagy megvársz?
– Ha nem rejtegetsz a szobádban egy vérszomjas férjet, akkor inkább veled tartanék.
– Nincs férjem. Már nincs. Elváltunk.
Nem merte megkérdezni a férfit, rá vár-e otthon valaki, de az mintha csak a gondolataiban olvasott volna, azonnal rávágta:
– Én is. Hét évvel ezelőtt.
– Miért?
– A kérdés inkább az, miért vettem el. Bár most már teljesen mindegy.
Majd némi szünet után folytatta:
– Van egy fiam. Hatéves.
– Hiányzik?
– Néha, de soha nem voltam egy mintaapa – téblábolt a szoba közepén.
– Ülj le nyugodtan. Mindjárt jövök – szakította félbe a beszélgetést a Laura.
Amikor visszajött a fürdőszobából, Milan az ablaknál állt, háttal a szobának. Laura nézte a megférfiasodott, széles hátát, nyakának ívét, és legszívesebben hozzábújt volna.
– Ha gondolod, mehetünk!
– Először mondj meg nekem valamit – kezdte fojtott, halk hangon, mintha csak önmagával beszélgetne. – Miért nem válaszoltál soha, egyetlen levelemre sem?
– Milyen levelekről beszélsz, Milan?!– a férfi lassan fordult felé. – Egyetlen egyet kaptam tőled. A búcsúlevelet. Amiben azt írtad… mindörökké…
A „szeretlek” szót nem volt ereje kimondani.
– Igen, arra meg is kaptam a választ. De a többire nem válaszoltál! Egyre sem! Pedig hónapokig küldözgettem a leveleket!
– Egyet sem kaptam meg. Esküszöm! – sírta el magát Laura. – De miért nem jöttél el, kerestél meg, a címemet tudtad.
– Azt hittem, nem szeretsz. Hogy csak egy nyári kaland volt.
– Azt hitted?!
– Azt! Miért, te mit hittél volna?
– Nem tudom. Nem tudom – rogyott le a hirtelen rátörő érzelmektől zokogva az ágy szélére.
– Ne sírj, kérlek! – ereszkedett előtte fél térdre a férfi. Arcát lágyan, két tenyere közé fogva kényszerítette, nézzen a szemébe. – Laura, tudnod kell, hogy én azóta sem érzek másképp.
– Mindörökké? – suttogta, de válasz helyett a férfi gyengéden megcsókolta. Ugyanolyan vágy ízű volt a csókja, mint annak idején. Laura átadta magát az egyre szenvedélyesebbé váló csóknak. A férfi keze szelíden becsúszott a könnyű nyári ruha alá. Ujjait úgy futtatta végig gerince mentén, mint hangszer húrjain, hol gyengébben, hol erősebben, míg fel nem ért a lepkeszárnyként meg-megrebbenő lapockákig, hogy onnét aztán centiről centire haladva magával sodorja ruhájának selyemvirágait. Laura magához húzta a férfit, hogy viszonozza annak simogatásait.
– Ne, ne mozdulj! – szólt rá Milan vágytól fátyolos hangon, miközben rádöntötte őt az ágyra. – Istenem, de gyönyörű vagy! – nézett végig rajta mély áhítattal, miközben középső ujja hegyét, éppen hogy csak érintve, végigfuttatta a fekete melltartó vonala mentén, mintha csak örökre rá akarná rajzolni annak vonalát a nő bársonyos bőrére, mielőtt a földre hull, felfedve a lányosan apró, feszes mellek közepén a vágytól borzongó kis gyöngyszemeket. A férfi játékos nyelve nyomán a testi gyönyör egyre mélyebbre, eddig ismeretlen, zsigeri mélységekbe taszította. Szédülve, szaggatottan kapkodta a levegőt, aprókat sikkantva, ahogy ereiben, testében, testén forró lávaként futott végig az egyre erősödő remegés, a kéj hullámzása, míg – hiába kapaszkodott görcsösen a férfi erős hátába – magával ragadta őt egy pillanatra a szivárványszínű nemlétbe. Ahogy kinyitotta a szemét, tekintetük találkozott, kitágult pupilláik megörökítették a pillanat megörökíthetetlenségét, az egymásra találásuk testi beteljesülését. Milan mozdulatai egyre szenvedélyesebbek lettek, mintha csak birtokolni akarná az alatta kéjesen vonagló női testet, teljes egészében, vadul leigázva, míg még egyszer és még egyszer nem tárulkozik fel előtte remegve, hogy aztán fáradtan, ernyedten fogadja magába a férfi emlékét.
– Holnap van. – szólalt meg Laura, ahogy a felkelő nap első sugarai megvilágították a szobát. – Milan, ébredj, mindjárt itt a szobapincér a kávéval! Nem láthat meg!
– Miért? Én is a szálló vendége vagyok – mosolyodott el. – Majd több borravalót adok neki – legyintett.
– De nekem nem egész három óra múlva indul a vonatom!
– Szóval ki vagyok rúgva?! – emelte fel a szemöldökét teátrálisan Milan.
– Nem, de… most mi lesz?
– Hát először is megkeresem a gatyámat. Már ha megengeded.
És ahogy ránézett, őzbarna szemében az apró, aranyló kis pöttyök vidáman mosolyogtak. Laura érezte, elveszett. Végleg. De hiába várt ígéretet, lánykérést, szerelmi vallomást, Milan szépen, komótosan felöltözött, majd az ajtóban még egyszer gyengéden megcsókolta, és kilépett az ajtón. Léptei zaját elnyelte a vastag padlószőnyeg. Nem nézett hátra.
Késő délután volt, mire befutott az állomásra. Annak ellenére, hogy halálosan fáradtnak, elcsigázottnak érezte magát, egyenest a nővére lakásához ment. Csak egy, egyetlen egy kérdést akart neki feltenni.
Sára valószínűleg nem sokkal előbb érhetett haza, mert a bevásárlószatyor még a konyhaasztal mellett, a padlón várt sorára.
– Szia, kicsim, ezt a meglepetést! De miért nem csörögtél? És ha nem vagyok itthon? Te egyenest ide jöttél? – nézett meglepetten a sárga virágos kis bőröndre.
– Igen, mert azt szeretném, ha megmondanád nekem, de őszintén: kaptam én annak idején levelet vagy leveleket Milantól?
– Mit tudom én?! Már nem emlékszem! Meg nem mindegy? Egyáltalán hogy jutott most ez az eszedbe?
– Nekem életbevágóan fontos, hogy megmond az igazat!
– Kérdezd meg apát!
– Sára, ne csináld ezt velem! Pontosan tudod, hogy ő már arra sem emlékszik, mit evett reggelire. De te biztosan tudod, hiszen mindent veled beszélt meg! Még Zsoltot is először neked kellett bemutatnom, és csak amikor te nagylelkűen jóváhagytad, és rábólintottál, akkor volt hajlandó ő is találkozni vele. Szóval, írt?
– Üljünk le, beszéljük meg, de talán előbb ihatnánk egy kávét… – próbálta húzni az időt Sára.
– Sára, légy szíves, most azonnal mondd meg nekem az igazat! – követelőzött Laura.
– Csak apának volt annak idején kulcsa a postaládánktól. Emlékszel?
– Igen. Emlékszem! Milan első levelét oda is adta. Nem is igen kérdezősködött. Te viszont annál inkább. És én mindent elmondtam neked! Megbíztam benned!
– Nem hozzád való volt! Az apja meg nem volt magyar! – csattant fel most már Sára is.
– És?! Akkor mi van? Kinek hittétek magatokat apával, hogy ítélkezzetek, bíráskodjatok fölötte? És hogy beleszóljatok az életembe?! Becsaptatok! Hazudtatok! – kiabálta hisztérikus hangon Laura.
– Csak meg akartunk óvni egy csalódástól! – válaszolta csendesen, bűntudatosan Sára.
– Mi lett a levelekkel?
– Ahogy jöttek, apa úgy, olvasatlanul dobta ki azokat. Hónapokig kitartóan írogatott. Pitbulltermészetű a pasi. Na, most már mindent tudsz – zárta le részéről a beszélgetést Sára.
– Nem, én már semmit sem tudok! Megyek – emelte fel a bőröndjét. – Majd hívlak!
– Laura, maradj! Ha akarod itt is alhatsz! – kérlelte Sára.
– Köszi, de nem. Szia!
Laura alig bírta visszatartani a könnyeit a hazafelé tartó úton, de ahogy belépett az üres házba, és becsukódott mögötte az ajtó, olyan elemi erővel tört rá a zokogás, mint talán még soha. Nemcsak az elfecsérelt éveket, a soha meg nem élt boldog pillanatokat, a szeretetlenségben eltöltött évek fájdalmát siratta, de a jövőtlen jelent is Milannal, mert abban a pillanatban, amikor Sárától kilépve fel akarta hívni a férfit, hogy elmondja neki családja árulását, akkor ébredt rá, hogy a férfi nem kérte el tőle sem a címét, sem pedig a telefonszámát. Hirtelen teljesen üresnek, szegénynek érezte magát, egy olyan embernek, akinek nincs semmi mása, mint egy súlytalan búcsúcsók emléke.
A végigsírt éjszaka után olyan ólmos fáradtság és felfájás tört rá, hogy életében talán először betelefonált a munkahelyére, és beteget jelentett. Behúzta a függönyöket, feküdt az ágyban, és várt, hogy elteljen végre a nap, a holnap és az egész félresiklott élete. Párszor, mintha csak egy víz alatti akváriumból jönnének a hangok, eljutott hozzá a telefon csengésének a hangja, míg végül egy dühös mozdulattal örökre elhallgattatta. Nem hajolt le, nem szedte fel a darabjait, nem érdekelte. Semmi sem.
Már esteledett odakint, amikor csengettek. Hosszasan, kitartóan. Laura mozdulatlanul feküdt a nappali kanapéján. Senkit se akart látni. Senkivel se akart beszélni. Crrrrrr, Crrrr…! A csengetés azonban csak nem akart abbamaradni. Laura kényszeredetten nyitotta ki a ház ajtaját. Először a barna futárautót pillantotta meg, csak utána a cég alkalmazottját, amint egy kis csomagot szorongatva a kezében, csenget még mindig kitartóan. De hiszen nem rendeltem semmit! Biztosan valami tévedés már megint! Elég a bajom, hagyjon engem békén az egész világ! – sajnálgatta önmagát. Amikor meglátta a bűvös kocka méretű küldemény feladójának nevét, az izgalomtól alig kapott levegőt. Milan?! De honnan tudta meg az itthoni címemet?
Ahogy beért a házba, azonnal elkezdte kicsomagolni a dobozt. A fehér csomagolópapír alatt egy bíborszínű papírdoboz bújt meg. Homok?! – lepődött meg, amikor felnyitotta a dobozt. Homok… – mosolyodott el, miközben belemarkolt. Az aranyszínű kis homokszemek úgy csúsztak ki egymás után tenyere öbléből, mint a percek életidőnkből. Laura eltöprengve nézte a pergő homokszemeket, egyre többet és többet felmarkolva, hátha meg tudja állítani őket, és amikor már a doboz felénél járt, keze valami kemény tárgyba ütközött. Vigyázva, hogy minél kevesebb homokszem potyogjon le az asztalra, a földre, kivett egy pici bársonydobozt, benne a közös jövő aranyba vésetett ígéretével: Mindörökké.
(vége)
A novella 1. része IDE, 2. része IDE, 3. része IDE , és 4. része IDE kattintva olvasható.
