Régen nálunk minden szenteste összegyűlt a nagycsalád. Ott volt mind a négy nagyszülőm, nagybácsim és természetesen a szüleim. Együtt vacsoráztunk. Később megérkeztek a nagynénéim, és anyukámmal együtt elmentünk az éjféli misére. Pár nap múlva pedig a rokonság többi tagja látogatott el hozzánk édesapám névnapja alkalmából. Zsivajjal, élettel telt meg a ház, és én imádtam.
Ahogy közelednek az ünnepek, elhunyt szeretteink még inkább hiányoznak, s a gyász újra rátelepszik az ember szívére. Akármennyire is örülünk a karácsonynak, mégsem az igazi, mégsem olyan, mint azelőtt. Mert régen ők – akikért ma gyertyát gyújtunk – még ott voltak nekünk. Mostanra már csak a családi anekdoták maradtak, amelyeket elmesélünk egymásnak újra és újra…
Gyerekkoromban az unokatestvéreim, keresztszüleim, nagynénéim, nagybácsijaim mind együtt ünnepeltek velünk. Hoztak apró ajándékokat is, én mégis azt szerettem a legjobban, hogy együtt vagyunk. Hogy jól érezzük magunkat, miközben töltött káposztát, kolbászt és persze irdatlan mennyiségű zserbót fogyasztunk.
Ekkor még nem tűnt fel, hogy az ünnepeket óriási sürgés-forgás előzi meg. Takarítás, bevásárlás, sütés-főzés, melyek nagy részét természetesen az édesanyám végezte. Én csak azt érzékeltem, hogy ragyog a ház, s hogy jó otthon lenni. A nappali asztalát szegfűszeggel tűzdelt narancsok dekorálták; a konyhaszekrényen – borospohárban, sóágyon – fenyőágakkal díszített gyertya állt; s narancsillat lengte be a lakást.
Kislányként mindössze két feladatom volt: cérnával felaggatni a fenyőfára a szaloncukrokat, illetve elfogyasztani azokat, amikor „pottyantott a Jézuska” (édesapám mondta így: ez azt jelentette, hogy lepottyant a fáról egy szaloncukor). Finomakat ettünk, semmire sem volt gondunk, az otthonunkat – elsősorban anyukámnak köszönhetően – pedig melegség járta át. Gyakran befészkeltem magam a karácsonyfa alá, és néztem a csillogó gömböket vagy a térbeli betlehemes könyvet.
Aztán, ahogy telt-múlt az idő, a család szétszéledt. Felnőttem, és ezzel együtt sokkal nehezebbek lettek az ünnepek. A meghitt hangulat tovaszállt, a karácsonyt megelőző feszült időszak viszont egyre inkább felemésztette az energiámat. A kötelező körök – ablakmosás, szőnyegtisztítás, felmosás, portörlés, suvickloás („Ha nem lesz rend, nem jön a Jézuska!”-címszó alatt), illetve a bevásárlás, az ajándékok beszerzése és a sütés – sokszor fárasztóvá tették az adventi időszakot.
Az ünnepek közeledtével pedig az elhunyt szeretteink még inkább hiányoznak, a gyász újra rátelepszik az ember szívére. Akármennyire is örülünk a karácsonynak, mégsem az igazi, mégsem olyan, mint azelőtt. Mert régen ők – akikért ma gyertyát gyújtunk – még ott voltak nekünk. Mostanra már csak a családi anekdoták maradtak, amelyeket elmesélünk egymásnak újra és újra…
Gyerekként csak élveztem az együtt töltött időt. A jelenben tudtam maradni – talán ezért volt olyan gyönyörű a karácsony. Most is ilyen ünnepeket kívánnék nemcsak magamnak, de mindenkinek: éljük meg az együtt töltött időt! Szeretetben, békében, odafigyelve egymásra… Hogy ez közhely?! Lehet, mégis ez az egyik legnehezebb feladat, főleg a mai kor emberének. Félretenni a mobiltelefont, elengedni az „Ezt még meg kell csinálnom!”-ot, és a családdal, a párunkkal, a barátainkkal lenni. S gondolni azokra is, akik most egyedül vannak.
Főzzünk finomakat, ha minket ez boldoggá tesz. Vagy süssünk, ragyogjon a lakás, ünnepeljük az életet, éljük meg az ünnepeket úgy, hogy magunknak és a szeretteinknek is megadunk mindent, amitől boldogok lehetünk. De tegyük mindezt úgy, hogy közben megéljük a pillanatot, és örömünket leljünk benne.
–adja–
