A klasszikus zene – komolyzenének is nevezik – az évszázadok alatt hatalmas zenei kincset hagyott az utókorra. Ki ne ismerné Antonio Vivaldi Négy évszakját vagy a Strauss-dinasztia fülbemászó keringőit? Persze, nem mindenki komolyzene-rajongó, és ez így van jól, hiszen nem egyforma a zenei ízlésünk. Mégis érdemes „belehallgatni”, megtapasztalni, hogy milyen élményt adhat egy koncert, mikor velünk szemben egy egész szimfonikus zenekar játszik. Vendégünk Keszőce Judit (Dunaszerdahely) zenepedagógus és zeneterapeuta.
Keszőce Judit a szenci pedagógiai szakközépiskolában zenei tantárgyakat oktat. Nagymamáitól örökölte a zene szeretetét. A Pozsonyi Állami Konzervatóriumban végzett, mellette zeneterapeutai képesítést szerzett Csehországban (Szlovákiában nincs ilyen lehetőség). Igazat ad Kodály Zoltánnak, aki szigorúan megfogalmazta: „...a gyermek 6-16 éves korban szerzi a számára döntő zenei élményeket. Ha addig nem találkozik a klasszikus zenével, azt később már nem fogja tudni pótolni."
– Még mindig kevés ember szereti az igazi zenét. Pedig egyébként a zene állandóan ott van körülöttünk...
– Igen, de ez másfajta zene. Állandóan szól a rádió az autóban, a kávézóban alig halljuk egymás szavát a hangos zenétől. Lehet ezt is szeretni, mert egy-egy kedves dallamtól jókedvű tud lenni az ember. Ám amiről mi beszélünk, az egy mélyebb élmény. Én kamaszokat és felnőtteket is tanítok. Nem erőltetem Mozartot – mert annak nincs értelme –, inkább óvatosan adagolom a diákjaimnak a klasszikusokat. Mert nem mindegy, hol és mikor találkozik az ember lánya a komolyzenével. Egy elhibázott találkozástól elmegy a kedve, nem megjön. Tapasztalatom szerint az ismertebb részletekbe szívesen belehallgatnak a fiatalok, de az újra nem igazán nyitottak.
– Akkor reménytelen a helyzet?
– Mit mondjak: teljesen érthető a magatartásuk, hiszen a mai életvitel nem teremti meg a zeneértés feltételeit. A komolyzene hallgatásához nyugalomra, összeszedettségre van szükség. Néha helyfüggő is a dolog. Ha például koncertre megyünk, ünneplőruhát veszünk fel, és a lelkünket is ünneplőbe öltöztetjük. Így adhatja át csak igazán az ember magát a zene örömének.
Richard Gere a Micsoda nő!-ben elviszi Julia Robertset a Traviatára – és a lányt teljesen megbabonázza a zene. Gyanútlan, nincsenek elvárásai, nem akarja megérteni az operát, csak kitárja a szívét, hogy odakússzanak a dallamok. A komolyzenét érezni kell, nem érteni, mondják sokan. Sok zeneileg iskolázatlan ember lesz így a zene rabja egy egész életre.
– Aki szeretné kipróbálni, milyen koncertre üljön be? A zenészek jól tudják, hogy nem minden zene emészthető könnyen, főleg elsőre nem.
– Mindenképpen vidám koncertre menjünk. (Nevet.) Ezt azért mondom, mert sokakban az a téves képzet alakult ki a klasszikus zenével kapcsolatban, hogy az nagyon komoly, vagy éppenséggel szomorú a hangzása. Pedig nem mindig komoly a komolyzene. Például Mozart zenéje játékos és vidám, egy Mozart-opera közös családi programnak is kiváló. Elsőre egy André Rieu-koncert is jó választásnak bizonyulhat: a keringői csodálatosak, a holland zenész megadja a módját. Aki pedig egyáltalán nem szimpatizál a klasszikus zenével, annak a filmzenéket ajánlanám. Valóban hatalmas élmény, amikor a 007-es ügynök zenéjét egy egész szimfonikus zenekar játssza. Viszont mostani, kortárs zenével nem ajánlatos kezdeni, inkább musicaleket, vidám dallamokat válasszunk. A kortárs zene rendkívül bonyolult, bizonyos ismeretek nélkül értelmezhetetlen. Persze, attól még élvezhető lehetne, csak az a helyzet, hogy az ismeretlennel szemben mindig vannak fenntartásaink.
– Milyen meghatározó koncertélményeid voltak eddig?
– Kevés az a hangszer, ami nem szerez nekem örömet. Az utolsó nagy élményem Bogányi Gergely koncertje volt: ő korunk egyik legnagyobb zongoraművésze, Chopin-interpretációi felejthetetlenek. Persze néha kell az a sodrás, amit most novemberben élvezhettünk a Havasi-koncert szimfonikusaival Pozsonyban. Havasi Balázs rocksztár-zongoristát ugyebár a világ leggyorsabb zongoristájának becézik, miután egy perc alatt 498-szor ütötte le ugyanazt a billentyűt. Ám különbség van egy klasszikus koncert és egy Havasi-koncert között – nála show is van, effektusok, egyszóval vizualizálja is a zenét: én nagyon szeretem a vokalistáit, valamint az előadásából visszaköszönő ősiséget. Ám évente elég egy ilyen koncert, mert az ismétlődő dallamok behúznak egy mókuskerékbe, ami pszichés feszültséget idéz elő: nekem ennyi dinamika már sok. A komolyzene célja az örömszerzés, a jó zene kikapcsol és szórakoztat. Én például mindig örömmel térek vissza Chopinhez: zenéjét hallgatva nemesedik a lélek.
– Frédéric Chopin zenéje szomorú, ami érthető is az életútját ismerve – hisz korán meghalt, tuberkulózisban szenvedett.
– Chopint játszani is szeretem. Minden műve tiszta és megfontolt, kis romantikus exhibicionizmussal, önmutogatással. Bogányi Gergely előadásában fantasztikus a g-moll balladája. Elegancia van benne, amivel ma már ritkán találkozunk, mert nincs idő rá. Az arra hajlamosaknak viszont nem árt óvatosan bánni a melankolikus hangvételű szerzeményeivel.
– Mit tanácsolsz, hogyan kerülhetünk közel az igazán jó zenékhez?
– Szerintem fontos a nyitottság: a lényeg, hogy próbálkozzunk. A lelkünknek az a jó, ha váltogatjuk a zenei stílusokat. Én például mindenből csipegetek kicsit. Egy boogie-woogie koncert ugyanúgy rabul ejt, mint a blues – de csak mértékkel. Néha hallgatok rockzenét, népzenét is. George Gershwin kiváló bevezető lehet az igényesebb zenékbe, mert a klasszikust ötvözi a dzsessz elemeivel. Igazából zeneterápiai tanulmányaim alatt döbbentem rá, hogy a többség csakis elektronikus zenét fogyaszt.
Pedig nem jó kizárólagosan olyan zenét hallgatni, melyben sok az elektronika, a műhang, mert a testünknek sejtszinten nem tesz jót. Ez nem az a rezgés, mint mikor valaki egy furulyán játszik mellettünk, esetleg élőben zongorázik.
– Egyetemista koromban a pannonhalmi apátság dombján egy fiatal szerzetes tárogatón játszott. Azt éreztem, hogy menny és föld összeér...
– Tanítás során igyekszem megmutatni a hallgatóknak, milyen szép az élő zene: a barokk kori Händel-szonáták például csodálatosak furulyán előadva. Teljesen más zenei élményt nyújt az élő koncert, mikor közelről látjuk az előadót. Sőt, tűzközelből nézhetjük, hogyan születik a zene. A zene, ami él! Próbálom megmutatni a tanítványaimnak is, hogy mennyi mindent el lehet játszani furulyán: egy ABBA-slágert, de akár egy menüettet is, nem kell a „csigabigánál” leragadni.
– Felnőttkorban is el lehet kezdeni zenélni? Mi ezzel a tapasztalatod?
– Felnőttkorban már nehéz elkezdeni a hangszertanulást. Ennyire időigényes és energiaigényes tevékenység nemigen fér bele a mai ember életébe. A kivétel erősíti a szabályt. Van egy tehetséges tanítványom, az egyik legtehetségesebb, aki 50 év felett kezdte, s énekelni tanul nálam. Tehát soha nem késő! Én az egyházi zenével voltam így, sosem gondoltam volna, hogy az nekem tetszeni fog. Egyetemista koromban viszont volt alkalmam kipróbálni: és rájöttem, hogy csodás dolog kórusban énekelni egyházi énekeket. Ezért érdemes részt venni a közös éneklésben, akár egy helyi kórusban. Hátha jön az az élmény, hogy ez nagyon tetszik, ez jót tesz nekünk! A zene fejleszti az emocionális intelligenciát, kisimítja a lelket. Legyünk hát merészek, és nyissuk meg azt a bizonyos ajtót az ismeretlenbe...
