Szlovákiában az örökbefogadásra vágyó szülők hosszú éveket várnak, hogy gyermek érkezzen hozzájuk. A statisztikai adatok szerint átlagosan öt évet.
Bauer Ildikóval (35, Komárom) a születésnapja után egy nappal találkoztunk. A jókívánságaimhoz hozzátette: talán nincs is annál fontosabb, hogy ebben az évben már hárman lesznek a karácsonyfa alatt.
Ildikót megyei képviselőként, borturisztikai tanácsadóként, programszervezőként ismerjük. Ebben a beszélgetésben más szerepben mutatkozik be. Boldog édesanya és feleség, aki sokat küzdött a férjével azért, hogy gyermeket nevelhessenek.
– Megterhelő időszak van mögötted, de úgy tűnik, lezárul Mátyás örökbefogadása. Hogy éled ezt meg?
– Igen, szeptember végén lezajlott az elő-örökbefogadási tárgyalás, és ha minden a terv szerint halad, akkor még az idén megszületik a végleges döntés, és nevünkre vehetjük Mátyást. Boldog vagyok, hogy immár itt tartunk.
– Hány évig vártatok erre a pillanatra?
– Tíz. Huszonhárom éves voltam, amikor férjhez mentem. Mindig fiatal anyuka szerettem volna lenni. Ám teltek a hónapok, az évek, a baba csak nem érkezett. Ahogy más párok is, mi is végigjártunk egy hosszú, kivizsgálásokkal megtűzdelt utat. Két mesterséges megtermékenyítés után azonban időt kértem. Meg akartam pihenni, mert testileg és lelkileg kimerültem. Ekkor léptem rá egy önismereti útra. Terápiára jártam, mélyre ástam magamban, hogy feltárjam és megértsem, hogyan is működik az én lelkem.
– Ez milyen tanulságokkal szolgált számodra?
– Megyei képviselő vagyok, tudvalevő, hogy belekóstoltam a politikába. Gyakran elhangzik velem kapcsolatban, hogy egy törtető, karrierista ember vagyok. Én ezen mindig meglepődöm. A munkámban határozottan viselkedem, tűnhetek keménynek is, a magánéletben viszont pont az ellenkezője jellemző rám: sokat mérlegelek, és nehezen döntök. Alkalmazkodó ember vagyok, a másik igényeit teszem az első helyre: egyszóval, ezzel is volt kis dolgom. Amit még a terápiának köszönhetek: sokadik barátnőmnek kellett már szülnie ahhoz, hogy tudjak örülni annak, ha egy barátnőm babát vár.
– Tíz évet vártatok, utána léptetek. Hogyan jutottatok el a döntésig, hogy belevágtok az örökbefogadásba?
– Az örökbefogadás már a kezdetektől téma volt, mi a férjemmel nem úgy tekintettünk rá, mint az utolsó opcióra, ha már egyszer az orvosi beavatkozások sem segítenek.
Anyukám egy ideig dolgozott gyermekotthonban, bejártam hozzá, barátkoztunk az otthonos gyerekekkel. A férjemnek ez a tapasztalat nem volt meg, így sok-sok beszélgetés előzte meg a döntést.
– Merthogy az örökbefogadásról még mindig nem beszélünk eleget...
– Nemrég láttam egy szlovák kereskedelmi csatornán egy dokumentumfilmet, amelyben több anyuka elmesélte az abortusztörténetét. A film készítői két utat vizionáltak számukra: műtőasztal vagy nélkülözés egy újszülöttel. Az örökbefogadást meg sem említették. Sajnos, még mindig tabu az örökbefogadás.
– Mi történt, miután beadtátok a papírokat?
– Vártunk. Teljesítettük a kötelező elemeket, például 26 órás páros pszichológiai tanácsadáson vettünk részt. Ezt egyébként mindenkinek szívből ajánlom, aki szülővé szeretne válni. Tanulságos volt. Közben telt az idő. Időnként felhívtam az illetékes szociális munkást, hogy hányadikok vagyunk a várólistán. Majd már-már sorsszerű telefonhívást kaptam, pár nappal a sikertelen helyhatósági választások után (Komáromban polgármesterjelölt voltam). Tehát nagyjából egy évvel ezelőtt értesítettek, hogy megszületett egy kisfiú, kicsit korábban a vártnál, szeretnénk-e megismerni.
– Hogyan zajlik ilyenkor a találkozás a babával?
– Az első találkozás előtt mindig tájékoztatnak, miért szeretne az anya lemondani a gyermekéről, milyen a baba egészségi állapota. Képet is kaptunk róla, egy pici koraszülött baba elmosódott képét, kórházi környezetben. Azt a képet sokat nézegettük a férjemmel, ültünk felette és találgattuk, vajon melyik keresztnév passzolna hozzá.
– Merthogy egyértelmű volt, hogy ő lesz a ti kisfiatok?
– Nem is volt kérdéses.
– Milyen volt az első személyes találkozás?
– Nem volt benne semmi filmszerű. Nem egy cukormázas jelenetet kell elképzelni, de szép volt és gyöngéd.
– Mikor vihettétek haza a kórházból Matyit?
– Ez azért nem ment ilyen könnyen. Ha a szülés nem titkos, akkor a biológiai anya két hónapig még az eljárás részese. Emiatt igencsak hosszúra tud nyúlni a nem titkos szülésekből született babák örökbefogadási folyamata. Titkos szülés esetén 7 napos gyorsított eljárásban az örökbefogadó szülők azonnal hazavihetik a babát a kórházból.
A titkos szülést a biológiai anya kérvényezi, ám itt koraszülés esete állt fenn, erre nem volt idő. Az is kérdéseket vet fel a rendszerben, vajon nem lehetne-e utólagosan titkosítani egy szülést...
– Miért gond ez?
– Gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a biológiai anya mindenről tájékoztatva van. A hivatalos papírok, amelyekbe beletekinthet, személyes adatokat tartalmaznak, címmel, névvel, mindennel együtt. Mi ezt Matyi érdekében nem szerettük volna. Meg akartuk védeni ettől, mert nem szép véget is érhet az ilyesmi. Így Matyi csecsemőotthonba került, ahol rendszeresen látogattuk, majd egy hónap múlva, miután kiírták az első tárgyalást, már elhozhattuk rövidebb látogatásokra, egészen februárig.
– Milyen volt ez a bizonytalan két hónap?
– Borzasztó, tele fájdalommal és könnyekkel. Minden nap mentünk utána, először a kórházba, majd a csecsemőotthonba. Rettentő lassan telt az idő. Ma is emlékszem, hogy ülök a kanapén, nézem a róla készült képeket, és sírok. Tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudok ott lenni mellette, nem tudok gondoskodni róla. Kétségbeestem, mikor a kórházból átvitték a gyerekotthonba. Érdeklődtem, mikor érnek oda, mikor nézhetem meg. Kiderült, hogy nincs látogatás, mert jön a hétvége, s a látogatószobát felújítják. Esedezve kértem, hogy legalább azt a napi egy órát adják meg nekünk. Akkor már minden perc számított, amit Matyival tölthettünk. Szívszaggató volt a tudat, hogy valahol valaki számít ránk a világban, de nem lehetünk vele, nem óvhatjuk meg. Voltak persze olyan kedves nővérek is az otthonban, akik erejükön felül próbáltak minket segíteni.
– Az örökbefogadási törvény több sebből vérzik. A törvény betűje vita tárgya, sokan kérdik, vajon tényleg a gyermek érdekét védi-e.
– Volna mit módosítani a gyermekvédelmi törvényen. A legfontosabb szempontnak annak kellene lennie, hogy a gyermek mihamarabb a családhoz kerüljön. Gyakran több 100 kilométereket utaznak a leendő szülők, mert egy messzi gyermekotthonban helyezik el a babát; nem mellesleg sokszor a 6 hónapig igényelhető úgynevezett kocsipénzről is lecsúsznak a végtelenbe nyúló eljárás miatt. Nincs anyasági támogatás sem arra az időszakra, amikor a gyermek csecsemőotthonban van. Az örökbefogadó szülőknek ilyenkor már lehetőségük nyílik a hosszabb látogatásokra – a munkahelyükről hiányoznak, szabadságra viszont nem jogosultak. Sok tekintetben nincs egyértelműsítve a joggyakorlat. A kilenc hónapos „próbaidő” feleslegesen hosszú: az elő-örökbefogadási státusz ugyanis kilenc hónapig tart, utána lehet csak kérvényezni az örökbefogadást.
– Ti mennyit vártatok a tárgyalási időpontokra?
– A mi ügyünk adminisztratív hibák miatt húzódott. Két bíróság hadakozott, hogy melyik az illetékes, mivel a fiunk egy másik megyében született meg, mert koraszülött volt. Ez a hercehurca jó fél évvel meghosszabbította az örökbefogadási folyamatot.
– Magyarországon és Csehországban él a nyílt örökbefogadás gyakorlata. Ez megkönnyíti a kérvényezők dolgát?
– Hogyne, egyértelműen. A nyílt örökbefogadás során az örökbefogadó szülők már várandósan felvehetik a kapcsolatot a biológiai anyával. Fontos, hogy mindig a szülőket választják a gyermek számára – és nem fordítva. Szinte már a szülőszobában megtörténik az örökbefogadás, hiszen az örökbefogadó szülő rögtön kézbe veheti a gyermekét. Mennyivel szeretetteljesebb kezdés ez a közös élethez!
– Matyi elfújta tortáján az első gyertyát. Milyen az élet hármasban?
– Csodás. Fárasztó, de csodás. A szülőség 0-24 rendelkezésre állás, így most sok mindent félre tettem. Mátyás az első. Nem véletlenül mondják a fogadott gyermekekre, hogy a szívekben fogantak. Azon vagyunk, hogy szeretetünkkel gyógyítsuk az ő sebeit. Vannak erős megéléseim, amelyek az ő örökbeadásához kapcsolódnak. Pont a születésnapja estéjén tudatosult bennem, hogy mi ünnepeljük, de őt ugyanazon a napon el is hagyták. Érdekes ez a kettősség. Néha úgy érzem, neki most arra van szüksége, hogy ott legyek, öleljem: és ő csak kapaszkodik. Én pedig mérhetetlenül hálás vagyok a Jóistennek azért, hogy én lehetek az, aki a karomat nyújthatom felé.
