Kinyomom a hasam. Behúzom. Oldalra fordulok, kinyom, behúz. Visszafordulok, szembe a tükörrel, a hasamon két kocka, de olyanok, mint a zselatinos sütemények: remeg a tetejük. Nem is zselatinos süti, nevetek magamban, hanem hájas. Mégis szépnek látom őket, mert „enyém sütik”. Egy öninterjú következik arról, hogyan pánikoltam be a szülés után, és kötöttem végül egy egészen jó kompromisszumot önmagammal. Body positivity, avagy önvizsgálat a komplexusok nyomában.
Derzsi Betti (36, Nagyszarva) az Új Nő munkatársa volt. Eddig megjelent két könyvében arra kereste a választ, hogy mi a szép a Csallóközben. Gyermekgondozási szabadság alatt oldalt indított „Elmentem futni” címmel.
– Kezdjük. Mivel is?
– Mondanám, hogy rég nem beszéltünk, de ez nem igaz. Az elmúlt négy és fél évben lettünk csak igazán jóban. Azelőtt is kijöttünk egymással, de az mégis más volt. Valami azóta nagyon megváltozott.
– Mi változott meg?
– A magamról alkotott véleményem.
– S milyen irányban? Egyáltalán mit jelent számodra a tested?
– Az összhang jut róla az eszembe, test és lélek barátsága. Régen is szerettem finomakat enni, ezért időnként diétáztam vagy rákaptam valamilyen sportra, de nem volt benne rendszeresség. Jól éreztem magam a bőrömben. A fiam születése után viszont feje tetejére állt a világ. Sürgősségi császár, hasfájós újszülött, alvás nélküli létezés, munka. Akkor töltöttem be a harminckettőt, és nem ismertem magamra! A tükörből egy elnehezült, asszonyos test nézett vissza rám. Megcsúszott a testképem, kis hormonzavar is közrejátszhatott. Bepánikoltam. Sebtében kerestem egy sötét edzőtermet, ahol gyorsgyalogoltam. Illetve röplabdázni kezdtem apukám barátaival (a labdajáték szeretete még a középiskolából maradt meg). Terápiás hatással bírt, hiszen végre közösségbe jártam.
– Ezzel sikerült mindent rendbe rakni?
– Ekkor már elvesztettem az önbizalmamat, de úgy mindenben cakompakk. Pedig aki ismer, tudja, hogy mindig célirányosan haladtam, mindig tudtam, hogy mit akarok.
Mégis azt éreztem, hogy elsüllyedek. Kapálóztam, feljöttem a víz felszínére, de csak nem ment az úszás. Hiába éreztem, hogy megvan a régi alakom. A test rendben volt, a lélek nem!
– Elmondhatjuk, mi történt a lélekkel?
– Befeszült. Új házba költöztünk, s jött velem a maximalizmusom. Kiváló anyuka, kiváló feleség, kiváló háziasszony, kiváló munkaerő: ez mind egyszerre akartam lenni. Nem csoda, hogy elsüllyedtem. A végén kerestem egy jó pszichológust, önfejlesztés céljából. Ugye, milyen különös? Állandóan jól akarunk kinézni, a szomszéd néni meg is jegyzi, hogy: „Jó bőrben vagy, aranyoskám!” No de a lelkünk... Legyintünk, hogy ugyan már, jól vagyunk, majd összeszedjük magunkat. Minden friss anyukának és apukának kötelezővé tenném a mentálhigiénét, a lelki egészségvédelmet.
– Az előbb megsúgtad, hogy volt valami, ami komfortzónádon kívül esik, mégis szükséged van rá.
– A futás. Vagy nevezzük inkább csigalassú kocogásnak. Ott lehettem egyedül önmagam, bár ez a típusú fizikai aktivitás számomra kínszenvedés. Biztosítékként, hogy véletlenül se hagyjam abba, létrehoztam egy Instagram-csoportot, közszemlére bocsátottam a vergődéseimet. Kiderült, hogy sokaknak segítek vele, akik hasonló cipőben járnak, mint én. Ergo: utálnak futni.
– Miért kényszerítetted magad olyasmire, amit nem szeretsz? Miért fut az, aki utál futni?
– A Covid alatt bezártak az edzőtermek, nekem pedig el kellett mennem otthonról, hogy fejet szellőztessek. A futás kézenfekvő volt, hiszen számtalan pozitív élettani hatása van. Én pedig újra jól akartam érezni magam a saját bőrömben. Mindig csodálattal figyeltem a plus size modelleket! Micsoda önbizalmuk van, holott narancsbőrös a combjuk, fodrozódnak, mint a gyönyörű kis barokk puttók. Ezt kívántam magamnak én is: egy egészséges kapcsolatot a testemmel. Az már csak hab a tortán, ha valaki megtalálja mellé a számára legtesthezállóbb sportot. A mozgás csodát tesz velünk, mert lelkileg is rendbe rak.
– Most hogy érzed magad? Szerinted sikerült helyrebillenteni a test és lélek egyensúlyát?
– Úgy érzem, igen. Régen viszolyogtam a mérlegtől. Most minden reggel ráállok, hogy megnézzem, tényleg annyi vagyok-e, amennyinek érzem magam. Sokak szerint feleslegesen stresszelem magam vele. Nálam mégis bevált, mert a mérleg nem hazudik – bár volt már rá példa, hogy elemhiba miatt majdnem szívinfarktust kaptam. Summa summarum, most épp több vagyok, mint egy hónapja, aminek nem örülök. Mégsem keseredek el, mert tudom, mit kell tenni. Sport, jó minőségű ételek és humor. Ennyi a titok, de nem csak nálam. Mindenkinél. Ha a lélek és a test jó barátok, akkor megszületik az a bizonyos pozitív kisugárzás, amit mások is rögtön észrevesznek.
– Megígérted, hogy szót ejtünk a komplexusokról is. Neked is vannak?
– Persze! Vastag a karom, ez a mumusom, de a görbe orromat kifejezetten szeretem. Elfogadtam, hogy pókhasam van, ami akkor is jelen van, ha nádszálvékony vagyok. Ezzel együtt vagyok az, aki. Jelenleg azonban sokkal jobban foglalkoztat, hogy a fiamnak megmutassam a világ összes izgalmas sportját, és hogy megtanítsam neki, mi az az önelfogadás, az egészséges önkép. Illetve igyekszem nem megfeszülni mindenen, ami nem százszázalékos az életemben. Kötöttem ez ügyben egy egyezséget magammal. Ha jól bánok a testemmel és a lelkemmel egyaránt, akkor megengedett az évi egy új futócipő. Ez az új hóbortom a sportruházat mellett.
– Nem félsz attól, hogy túlságosan kitárulkozol?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, mert most sokkal sebezhetőbbnek érzem magam, mint valaha. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy beszéljünk azokról a témákról, amelyek tabunak számítanak. Ilyen a mentális egészség, a testtudat. Többet kellene beszélgetnünk önmagunkkal, még akkor is, ha ez egy groteszk helyzet. Bevallom, számomra is bizarr, hogy ez a beszélgetés „kihallatszik” a fejemből. A hosszú távú célom viszont az, hogy fejlődjek, illetve megugorjam a saját korlátaimat. Ehhez pedig feltétlenül szükség van önvizsgálatra. Akár egy ilyen öninterjú formájában is.
