– Elnézést, kérdezhetek valamit?
– Jól van! Próbálja meg.
Az üveg mögötti hölgy hangjából határozott gúny csendül ki. Tisztelettudóan, tömören elé tárom a gondomat, fél perc alatt érkezik is a válasz, hiszen a kompetens személy felé fordultam. Közben a hölgy is megenyhül, együttérez velem. Ugye, nem is fájt annyira – gondolom magamban, de fennhangon csak további szép napot kívánok neki, miután megköszöntem a segítőkészségét. Miért? Miért kell alapból bunkónak lenni?
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
✿ – Hol lakik az apja? Ki viseli gondját, milyen gyógyszereket szed, hol a családja? Miért hagyja magára, ha a maga apja?
A betegfelvételi irodában állok, ezernyi kérdés záporozik rám. Igyekszem gyorsan válaszolni mindenre, de az ötvenes, vallatótiszt kinézetű doktornőt nem igazán érdekli a válaszom, abban éli ki magát, hogy megszégyeníthet. Pedig nem is ismer, semmit nem tud rólunk, egy perce még azt sem tudta, hogy létezünk. Remegnek a kezemben a papírok, a végén olyan vagyok már, mint a mosott rongy. Kitámolygok a folyosóra, ahol apu megkérdezi:
– Na? Elintézve?
– Persze. Gyere, bekísérlek a szobába. Két-három napig maradsz. Nem vészes…
Legyen bár prófétáló tehetségem,
ismerjem az összes titkokat és minden tudományt,
legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
✿ Egy apró kézművespékségben várakozom huszadmagammal, dől rólunk a víz, nincs levegő, a sor meg csak nem fogy. Szombat délelőtt van. Úgy látszik, a fél város most akarja beszerezni a kovásszal készült finom kenyérkét.
– Maga mér nem vesz kesztyűt?
Mindenki megdermed, és egy emberként a hang irányába néz.
– Összevissza tapogatja a kenyereket, aztán bekoszolja mindet! – dübörög tovább a mély férfihang.
Az idős néni megfélemlítve motyog az orra alatt.
– Csak ezt az egy kenyeret fogtam meg. Viszem a géphez felvágni.
De az úriember tovább hőbörög, szidja a nyugdíjasokat, minek most jönnek, nekik van idejük hétköznap is.
A nyugdíjas néni a fejét ingatja, a sor elfordul, mintha nem is látná a jelenetet. A néni meggörnyed, megfizeti a kenyérkéjét. Az ajtóban a lánya várja, akin a sapka-sál úgy lóg, mint az ovisokon. Mentálisan fogyatékos, jócskán túl lehet az ötvenen. A sorsa az arcára írva: valószínűleg a néni vigyázott rá egész életében. Nem volt választása, ezt dobta neki a gép.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik, nem gőgösködik,
nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel.
✿ – Maga mit csinált? Nem jól nyomtatta ki a vinyettát. Így nem tudom rárakni a csomagra. El van mosódva a kódvonal.
– Rendben, elnézést. De most mihez kezdjek?
Először próbálom ezen a futárszolgálaton keresztül küldeni csomagomat. Ráadásul nem is én vagyok a feladó: a lányomnak teszek szívességet.
– Menjen haza, és nyomtassa ki újra. Nincs énnekem magára időm.
Elrakom a csomagot a táskámba, közben annyit mondok a paprikás hölgynek:
– Nem fog menni, én csak így tudom otthon kinyomtatni...
Elfordulok tőle. Már a harmadik helyről küldenek el. Szertefoszlott a remény, pedig a neten az volt, hogy beveszik az én csomagomat is, de hát nem. Na mindegy, valamit majd kitalálok. Köszönök, nyitom az ajtót, amikor utánam szól a hölgy:
– Várjon! Át tudja küldeni nekem ímélben a vinyettát?
– Hogyne! Köszönöm szépen.
S már diktálja is az ímélcímét. Kapom a mobilomat, pittyen a hölgyé is, átszalad a szomszéd irodába, fél perc, s lobogtatja a vinyettát. Felragasztom a csomagra, készen vagyunk. Megköszönöm a kedvességét. Nem is az bánt, hogy kioktatott, hanem az, hogy miért kell nekem mindenhez érteni... Először próbáltam a csomagfeladást, hát nem tudhatok még minden szabályt. Miért kell az egyik embernek a másikkal mindjárt bunkónak lenni?
A szeretet nem szűnik meg soha.
A prófétálás véget ér,
a nyelvek elhallgatnak,
a tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
töredékes a prófétálásunk is.
De amikor eljön a beteljesedés,
ami töredékes, véget ér.
✿ Nyomom a féket, óriási csattanás, az autóm átrepül az út másik felére. A parkolóból kiálló sofőr nem vette észre a tűzpiros kis Fiatomat, s nekitolatott. Üveg csörömpöl, kerék durran, az idősebb úr kiugrik a volán mögül, hogy rendben vagyok-e. Szerencsére én megmaradtam, lassan az útpadkához kormányozom a defektes autómat. Érkezik a segítség, felhívom az egyik ismerősömet: már keresi is a pótkereket... Addig a kár okozójával megoldjuk az adatfelvételt, hogy jelenteni tudjuk a biztosítónak a kárt. Enyhén sokkos állapotomat látva mindenki segíteni próbál, míg oda nem jön egy pökhendi fiatalember.
– Hol a háromszög? Miért itt áll az autó? Ez itt kocsibeálló, nem tudok kijárni.
A járókelők a fejüket ingatják, de azért nekirugaszkodnak, s arrébb tolják az autómat, hogy pökhendi uram elszáguldhasson az Audijával.
– Mit várhatunk tőle? – jegyzi meg az egyik. – Rendőr.
Amikor még gyermek voltam,
úgy beszéltem, mint a gyermek,
úgy gondolkodtam, mint a gyermek,
úgy ítéltem, mint a gyermek.
de mikor férfivá nőttem,
elhagytam a gyermek szokásait.
✿ – Normális vagy? Úgy megrázlak, hogy csak!
Az ötéves forma kislány laposan körbesandít, látja-e valaki a jelenetet. Az anyukát nem érdekli, de a kislány szégyelli magát. Szégyelli az anyukáját, legszívesebben a föld alá bújna. A múltkor elbújt a pláza vécéjében, utána anyuka a hazaúton végig ordított vele, pisszenni sem mert. Az az ugató, nyerítő hang! A múltkor még a fülét is be kellett fognia, úgy ordított egymással anya és nagymama. Hazaérve bekuckózott a szobája sarkába a babájával, s estig ki sem jött onnan. Ő nem szerette a csúnya szavakat, a háta is belebizsergett az emlékbe.
– Milyen jó a babának, hogy nem hall. Bárcsak én is baba lennék!
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
akkor majd színről színre.
Most csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek,
ahogy én magam is ismert vagyok.
Most megmarad a hit, a remény, a szeretet
– ez a három,
de köztük a legnagyobb a szeretet.