Az egyik férfi, a másik kettő nő – az egyikből apa lesz, a másik kettőből anya. Olvassák szeretettel három színművész, Szvrcsek Anita, Molnár Xénia és Olasz István gondolatait.
Mindnyájuknak ugyanazt a kérdést tettük föl: megváltoztatta-e őket, az életüket az anyaság, illetve az apaság?
SZVRCSEK ANITA (Komárom) „PICASSO VALÓSZÍNŰLEG EGY SZÍVECSKÉVEL A FEJEM HELYÉN ÁBRÁZOLNA„
– Mindig kissé túlérzékeny voltam, de amióta öt éve megszületett Léna – akit Lencsinek hívunk –, olyan lettem, mint egy kubista festmény: Picasso valószínűleg egy dobogó szívecskével a fejem helyén, és hatalmas, ölelő karokkal ábrázolna. Az anyaság kinyitotta a szívemet! Azelőtt nagyon jól elszórakoztam egy gyerekkel – nagyjából 10 percig. Most azonban minden gyerekre különleges szeretettel tekintek. Ha például egy kicsi sír az utcán, nekem is elszorul a szívem. A saját lányom iránt pedig valóságos szerelmet érzek. De nem is csoda, mert bájos, kivételesen okos, fejlett kislány, kifinomult humorérzékkel! Anyatigrisként küzdök érte, legyen az bármilyen apróság, és nincs olyan nap, hogy egy szép szaván ne tudnék könnyekig meghatódni!
– Mindezt leszámítva: az anyaság nem változtatott meg. Nem lettem se türelmesebb, se céltudatosabb – megmaradtam Szvrcsek Anitának. De most már ő áll az első helyen! A legtöbb időt vele töltöm, és a szabad perceimet sem hagyom elfutni: nagy figyelmet fordítok az önfejlesztésre. Hiszen színésznő vagyok... A testem, a lelkem a munkaeszközöm. Eleinte lelkiismeret-furdalásom is volt, hogy magammal is foglalkozom, és nem vagyok kizárólag főállású “Lencsi-anya”. Sokáig tartott, míg megtaláltam az egyensúlyt. Az anyaság örök ingázás a menny és a pokol közt.
Szvrcsek Anita
– A Jókai Színházban azért volt kedvezőbb a munka, mert két próba között haza tudtam ugorni Lencsihez. Most Pesten játszom, illetve ott próbálok. Ősszel a Karinthy Színházban volt bemutatóm, ide Verebes István hívott meg. Most pedig a Duna Palotában a Chorus Line című musicalnek próbálom az egyik főszerepét. Boldogsággal töltött el mindkét feladat. Viszont anyaként megsínylettem a próbafolyamatokat, a távolság miatt az egész egy erőltetett menet. A színészmesterséget egyébként sem lehet bevégezni délután négykor. Amíg megérik a színészben a szerep, addig ezen jár az esze, ezen gondolkodik, ez emészti. Volt, hogy Lencsi sírt a telefonba: „Anyuci, gyere haza végre Dunapestről, mert csak te kellesz nekem!” Ilyenkor majd megszakadt a szívem. Bármennyire is örültem a pesti lehetőségnek, már-már feladtam. Kis híján otthagytam az egészet. Fontosabb Léna... Úgy próbáltam kompenzálni, hogy éjjel rohantam haza, hogy legalább reggel vele lehessek. Egyébként ilyenkor az édesanyámék vigyáznak Lencsire.
– Van viszont jó oldala is a szakmának. Olykor négy-öt napom is szabad, és ilyenkor csak a gyermekemmel vagyok. Ha úgy ébredünk fel reggel, akkor nem viszem oviba, és – ahogy Léna elnevezte – lányos napot tartunk. Megyünk ide-oda, vásárolgatunk, rajzolgatunk, énekelgetünk. Beszélgetünk, és közben jókat nevetünk – olyanok vagyunk, mint két barátnő.
Annyira jó így nekünk, hogy most nem tudok elképzelni még egy gyermeket. Talán negyven fölött... Eddig is voltak céljaim, de az anyaság kiteljesítette az életemet.
OLASZ ISTVÁN (Komárom) „A HÉTKÖZNAPOK DÖBBENTENEK RÁ, MILYEN JÓ ÉRZÉS APÁNAK LENNI”
– A gyerekek éppen a legjobb időben érkeztek. Andival ekkor már hat éve voltunk együtt, ebből kettőt házasságban. Megadtuk magunknak az időt, hogy eleget éljünk kettesben, de ne húzzuk túl a gyerekvállalást. 31 éves voltam ekkor, és úgy éreztem, eleget láttam a világból. Hiányzik belőle valami... És ekkor érkezett Lilike (2 és fél éves), majd Danika (4 hónapos).
– Egyik sem volt apás szülés, mert császármetszéssel születtek. Amikor a kislányomat először a kezembe vettem, egyszerű, természetes örömet éreztem. Leginkább az apró, hétköznapi örömök döbbentenek rá, milyen nagyszerű apának lenni. Amikor látom őket enni, mosakodni, aludni. Amikor elsétálok Lilikével az üzletbe, és egész úton ott csacsog mellettem. Amikor elviszem a hintaparkba, és hallom kacagni. Amikor doktor néniset játszunk, és fontoskodva megtapogatja a hasamat, meghallgatja a szívemet. Amikor megérzem Danika kisbabaillatát.
Olasz István
– A feleségemmel ketten neveljük a gyerekeket – szinte mindenből kiveszem a részem. Ha Andi el szeretne menni moziba vagy egy kávéra a barátnőivel, szívesen otthon maradok. Szeretek a gyerekeimmel lenni. A színészet nem jelent akadályt, sőt, mikor nem próbálok, kifejezetten sokat vagyok velük. Nem vagyok szigorú apa: csak akkor szólok, ha Lili kihúzza a gyufát. Ugyanakkor nem vagyok bratyizós sem. Fontos, hogy egy apának tekintélye legyen, de ez csak úgy alakulhat ki, ha az apa érdeklődik a gyerek dolgai iránt. Egy normális családban maguktól kialakulnak az erőviszonyok. A lényeg a kölcsönös odafigyelés, és persze a szeretet.
– Hogy megváltoztatott-e az apaság? Ugyanaz az ember maradtam, aki voltam. Ugyanakkor a helyükre kerültek a dolgok.
Biztosabbá vált az értékrendem: a legfontosabb az életemben a család, a gyerekek, aztán a színház, és utána jöhet minden más. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy hozzájuk igazítom az időmet, velük lett kerek a világ.
MOLNÁR XÉNIA (Komárom): „AZ ANYASÁG EGY MÁSIK DIMENZIÓ”
– Adorján megszületése óta a világ kifordult a sarkából. Lehetsz te postásnő, varrónő, színésznő – egyre megy. Onnantól kezdve, hogy megszületik a gyermek, el lehet felejteni az addigi életedet. Megváltozik a párkapcsolatod is. Már soha többet nem lesz Te és Én – már Mi vagyunk, hárman. És ez a változás végérvényes. Az egyik kapcsolat kibírja – a másik nem. A miénk nem bírta ki, pedig a férjemmel akkor már nyolc éve éltünk együtt. Négy és fél éves volt Adorján, amikor elváltunk. Mi történt? Először is egy faluba költöztünk, ahol senkit nem ismertem. A férjem 12 órázott, műszakban dolgozott, és én nagyon egyedül éreztem magam. Ez, szeressem bármennyire is a nyugit, nem tett jót tett nekem.
– Mikor a fiam másfél éves lett, a férjem elveszítette a munkahelyét. Én visszamentem a Jókai Színházba dolgozni, ő otthon maradt a gyerekkel. A férjem mindent megcsinált ugyan a gyerek körül, de továbbra is rám hárult minden házimunka. Volt, hogy hajnalban keltem, hogy megfőzzek nekik, kitakarítsak, mindent elrendezzek... Rettenetesen hiányzott a segítség, az anyósom, az anyukám, aki messze lakik, dolgozott is, nem tudott eljönni. El kellett gondolkodni rajta, hogy lehet-e az ember lánya egyszerre színésznő és anya is. Lehetséges-e mindkét szerepben száz százalékot nyújtani?
Molnár Xénia
– Holocsy Krisztina mondta egyszer, amikor visszautasított egy szerepet: „Elnézést, én nem tudok tündérként libegni, és hallgatni a fák között a madárcsicsergést, mikor a fiam otthon fekszik lázasan.” És ez így van. Akkor lett meredek, amikor elváltunk. Mit mondjak? Nehéz volt odafigyelni a rendezőre, mikor az órám este fél tízet mutatott, s tudtam, hogy még messze nincs vége... Eközben a fiam ott ült a technikusoknál, ami szuper, de azért neki már az ágyban kellett volna lennie. Összevissza szaladgáltam: nem kérsz kakaót, nem fázol? Egyszóval az az idő, amikor kizárólag a munkámra tudtam önfeledten koncentrálni, végérvényesen elmúlt.
– Amikor másfél éve nem hosszabbították meg a szerződésemet a Jókai Színházban, azt hittem, vége a világnak. Hát nem lett vége, sőt! Megtanultam, hogy mindig fel lehet állni. És megtanultam, hogy a gödör fenekén lenni azt jelenti, hogy onnan már csak egy út van – és az felfelé visz. Nekem is fölfelé vitt, és mára sikerült jobb életet kialakítani a fiammal, mint valaha. Jelenleg egy művészeti magániskolában tanítok gyerekeknek színészmesterséget, és imádom. Játszok a Csavar Színházban, Gál Tomiékkal. Felújítottuk az Ibusárt, monodrámaként adjuk elő, nagy sikerünk van. És nekem ennyi elég. Megmaradt a színpad, de a legtöbb időt mégiscsak a gyermekemmel töltöm, akit együtt nevelünk a volt férjemmel. Külön élünk, de mindkettőnk számára első Adorján.
– És hogy mit kaptam a gyermekemtől? Erőt. Amikor másfél éve padlón voltam, a fiamra néztem, és arra gondoltam: a Jókai Színház tud nélkülem létezni, de a fiam nem. Fel kell állni, miatta... És sikerült. Azelőtt nem létezett más számomra, csak a színház. Egy nagy háromszögben éltem az életem: színház, Billa, otthon. Nos, amióta megszületett, kinyílt a világ! Rengeteg barátot vonzott be az életembe, akiket az orvosi rendelőben, a hintaparkban, a focipályán vagy az iskolában ismertem meg. Ahogy tanulok vele – már harmadikos –, rájövök, hogy mennyi érdekes dolgot elfelejtettem. Nem csak Sztanyiszlavszkij létezik, meg Shakespeare – a világ ennél kicsit több! Elhatároztam, hogy valóra váltom régi álmomat, és tovább tanulok magyar–történelem szakon. És ezt mind NEKI köszönhetem. Persze az életnek Adorján előtt is volt értelme, hiszen dolgoztam, szerettem. De az más, mikor gyermeked van. Bárhogy legyen, már nem éltem hiába!
