Aprólékos interjúvázlattal sétálok be a Komáromi Jókai Színház művészbejáróján. Molnár Xénia (48, Komárom) az ajtóban vár. Azonnal érzem: itt bizony el kell felejteni a papírformát. Az élet és Xénia vezetik a tollamat, megírják helyettem a riportot. Mert mint mondja: „Valaki szed magára, valaki ad magára, én mindkettőt.”
A ragyolci származású színésznő a füleki Zsákszínházban kezdett, majd a Pozsonyi Színművészeti Egyetemen végzett. Filmszerepei: Barackliget; Köszönöm, jól; Világszám! (ebben Koltai Róberttel láthattunk); Hatalom (ez a legújabb – Prikler Matyi filmje). Civilben egygyermekes édesanya, legnagyobb büszkesége a fia, Adorján.
– Rátornáztam! – kacsint rám huncutul, mikor észreveszi, hogy a lábát figyelem. – Egyenesen a próbára jött értem a mentő. Egy kezeletlen betegség miatt szövődmény alakult ki a lábamban. Utóbbi ékes példája annak, hogy ha nem figyelünk jól a testünkre, és elfelejtjük, hogy mi is húsból, csontból, idegből vagyunk, a Jóisten megállít bennünket. Ezt persze nehéz elmagyarázni egy színésznek, aki ezerrel pörög a főpróbahéten. Egy gyulladt fog vagy bicegő láb engem sosem gátolt meg abban, hogy színpadra lépjek. Gyerekkorom óta gerincproblémákkal küszködöm, fájdalomküszöböm határa a csillagos ég. Ám a színpad mágikus tér, ahol kikapcsol a fájdalomérzet.
– Mi jut először eszedbe, ha azt mondom: test?
– Ahogy az ókori görögök mondták: Gnóthi szeautón. Ember, ismerd meg önmagad. Amikor megszületünk, kapunk egy testet: gömbölyűt, vékonykát, tömzsit, magasat. Én úgy gondolom, hogy a lelkünknek van teste, nem pedig fordítva... Vékony soha életemben, egyetlen percre sem voltam. Mégis, ha most valaki ideállítana azzal, hogy „Szendi, ingyen átszabom a tested Sharon Stone-osra!”, azt felelném: „Arra van az ajtó!” 118 kiló voltam, amikor szülni mentem. Ám egy percig sem érdekelt, hogy hány csík marad a hasamon, mivel történt már csecsemőhalál a családunkban. Csak az számított, hogy a fiam egészséges legyen! Azóta eltelt 18 év, Adorján már felnőtt férfi. Élsportoló, egyik nagy példaképem. S én nem győzöm hangsúlyozni: ennek a testnek csak hálás lehetek! Voltam már 25 kilóval könnyebb, mégis halálosan boldogtalan.
– Úgy sejtem, hogy hosszú utat tettél meg, míg idáig eljutottál. Tévedek?
– Kezdjük a legelején: én az élettől két csodálatos szülőt kaptam. Otthon tabuk nélkül beszélgettünk mindenről. A bántásokat persze nem úsztam meg, az oviban szemüveges elefántnak csúfoltak, kamaszkoromban pedig a fiúk piszkáltak. (Ma már persze senkire sem haragszom.) Voltak az életemben nagy fentek és lentek, a testemmel sem voltam mindig jóban. S amikor pont egy tolókocsis ismerősöm mutatott rá az élet szépségeire, elszégyelltem magam...
Átfordítottam a figyelmemet a nincsről a vanra, s elkezdtem megismerni magamat. A húszas éveim központi kérdése volt, hogy „Ki is az a Molnár Xénia?”.
– Mire jutottál?
– Visszakutattam az őseimet egészen az 1800-as évek végéig. Leültettem az akkor még élő nagyszüleimet, hogy meséljenek a családról. Kikből lettem én? Miért vagyok olyan, amilyen? Ez a kulcsa annak, hogy otthon érzem magam a testemben. Csodálatos, tömör bőrképem éppúgy a genetikám ajándéka, ahogy a súlyom. Illetve rengeteget segített az írásterápia. 1988 óta naplót vezetek: mikor visszaolvasom a magammal folytatott monológokat, utazom az időben. A könyveket pedig kilencéves korom óta falom. Érdekes, mennyire mást ad ugyanaz a könyv húszévesen, s most, közel az ötvenhez, egy válás után. Vagy csak valami egészen mást olvasunk ki belőle.
– Hogyan tekintesz az idő múlására? A fiatalságkultuszra, ami ma teljesen átitatja a médiát?
– Hatéves koromban kis híján belehaltam egy agyhártyagyulladásba – máig emlékszem a fájdalomra. Édesanyám ezután minden egyes születésnapomon így köszöntött fel: „Hál’ Istennek, hogy eggyel több vagy!” Én is ezt tartom. Ha gyógyiszapos pakolásban ücsörögnénk egész nap, akkor sem tudnánk elkerülni az öregedést. Én egyetlen ráncomat sem cserélném el, őrzik minden boldogságomat, nyűgömet, nyilamat. Kicsit furcsa ez a kínlódás az idővel. Idős hölgyek photoshoppal harmincévesre retusálják az arcukat, majd minden nap feltöltenek magukról egy fotót, hogy a kommentelők visszaigazolják: „Drágám, ma is szép vagy...” De hisz van tükrünk! A visszajelzések nekem is fontosak, de kicsit sem dobban meg a szívem, ha valaki azt mondja: „Szendi, jól nézel ki.” Ha viszont azt mondják: „Szendi, jó volt ma beszélgetni veled!”, abban három télre elegendő meleg van.
A színház a legnagyobb szerelem: nemrég volt a komáromi színházban a Koldusopera bemutatója. A zenés darab üzenete, hogy egyszerre vagyunk okozói és elszenvedői nyomorúságunknak. A „hölgyek“ egyikét Xénia játssza.
– Mikor szeretsz tükörbe nézni? Mikor látod nőiesnek magad?
– Ha vastag a lábam, nem hitetem el magammal, hogy a cicanadrág jól áll. Ugyanakkor szép az arcom, ragyogó a bőröm és szép a szám: ezt igenis ki fogom emelni egy jó rúzzsal. Tehát abból főzök, amim van! Molett hölgyekre is varrnak szép ruhát, vannak szuper turikincseim, de nem vagyok egy gyűjtögető mókus. Na jó, ez nem érvényes a könyvekre és a fülbevalókra! (Nevet.)
– A színpad maga a színtiszta kép, a vizualitás. Mennyire skatulyázza be a színésznőt az, hogy milyen az alakja?
– A fizika törvényeivel nem lehet szembemenni: én fiatalkoromban sem játszhattam volna Júliát vagy Opheliát. Őszinte legyek? Nem is vágytam ezekre a szerepekre soha. A férfi karakterekben mindig több fantáziát láttam. Ebben közrejátszhat, hogy engem fiúnak vártak. Gyerekkoromban fociztam, többnyire fiú barátaim voltak, s máig jó energiákat kapok a környezetemben lévő férfiaktól. Nem kevés állóképességet igényel, hogy a színész egyszerre jár-kel, beszél a színpadon.
– Hogyan tartod formában magad?
– A beéneklés mellett mindig tornázunk, nyújtunk, hogy elkerüljük a sérüléseket. Egyébként meglepően hajlékony vagyok, gond nélkül lemegyek spárgába. A kondim is jó, viszont az agyhártyagyulladásból kifolyólag hamar fáradok. Az sem segít, hogy épp változókorba léptem. Állandóan melegem van, A kacagó királykisasszony-kosztümömben például megfőttem júliusban.
Az utóbbi időben elkezdtem ismerkedni a gyógyteákkal, ezek enyhítik a tüneteket. Esténként gyakran készítek magamnak citromfüves teakeveréket gyömbérrel, kurkumával és mézzel.
– Hogyan tudsz jól törődni a testeddel?
– Fontos az ápoltság. Kozmetikushoz nem járok, viszont odafigyelek a hajamra, a körmömre és a bőrömre, illetve vallom, hogy a víz kívül-belül gyógyít! Naponta megiszom legalább 4 liter vizet, ezért sosem fáj a fejem. Van egy szuper lávakövem, amellyel esténként átmasszírozom a talpamat és a tenyeremet: a talp és a tenyér pontjai ugyanis összeköttetésben állnak a belső szervekkel. Húsz éve tanulmányozom a reflexológiát, sokat segít a fájdalomkezelésben. S időnként beiktatok húsmentes napokat. Szülés után szétválasztó diétával fogyóztam, volt benne szénhidrátnap, fehérjenap, keményítőnap, gyümölcsnap. Fogytam vele, de vékony ekkor sem voltam. És akkor mi van? (Nevet.)
– Annyi elgondolkodtató dolgot mondtál... Mi a legfontosabb felismerésed a testképpel kapcsolatban? Mit üzennél a testük által meggyötört olvasóinknak?
– Én mindig úgy képzeltem el az életemet, hogy az egy fehér rajzlap, s van rajta egy fekete pötty: ez volnék én. Vannak rajta más pöttyök is, ám ez az egy állandó és kiradírozhatatlan. Vagyis: dönthetek úgy, hogy elhagyom a páromat vagy a barátaimat, önmagamat viszont nem hagyhatom el soha. Ha saját magammal nem vagyok jóban, a világgal sem leszek. Miért nem tesszük azt, ami boldogít minket? Ha nekünk az szerez örömet, hogy mindennap gyúrunk a konditeremben, hát rajta. Ha a sütievés, akkor süssünk finomakat. Olyan rövid az élet! Megérdemeljük, hogy boldogan töltsük el!
Nem engedem, hogy bántsanak!
„Már nem! Nem mindegy, hogy XY Bivalyröcsögéről miért kritizál bennünket? Azzal neki van dolga, nem nekünk! Sokáig komplexust okozott a mély hangom is: többször megkaptam, hogy nem nőies. De mikor Dés László azt mondta, hogy »Izgalmas a hangod!«, akkor elgondolkodtam: Jé, az én hangom izgalmas is lehet?"
„Ha rossz napunk van, vegyük elő a jókedv-befőttünket! Írjuk össze azokat a pillanatokat, amikor igazán boldogok voltunk az életünkben, és a cédulákat dobjuk bele egy befőttesüvegbe. Meg fogunk lepődni, mennyi szép élményünk van! Én a nehéz napokon ezeket olvasgatom, így erősítem magam lélekben. Annyi az okos, bűbájos lány, akinek hatalmas problémája van magával... A gyerekek pedig sokszor gonoszak tudnak lenni, csúfolódnak. Drámapedagógiát is tanítok alapiskolában, s tűzzel-vassal irtom a gonoszkodást. Lassan mindenki megtanulja, hogy az én órámon nincs bántás, piszkálódás vagy froclizás!"
