Márai Sándor volt az az író, aki végigélte a 20. századot. Regényei a fordulat után elárasztották a könyvesboltokat. A világ körülöttünk Márai-lázban égett... Márai ugyanis nem engedélyezte, hogy a kommunisták kiadják a könyveit.
Márai regényei nagy népszerűségnek örvendenek. A női olvasók az érzékenysége miatt kedvelik, amellyel az életét élte. Honnan ered ez a Márai-láz? Milyen volt emberként és férjként az író? S mi az ő öröksége? Mészáros Tibor irodalomtörténésszel, Márai életének kutatójával és hagyatékának kezelőjével beszélgettünk.
„Míg élt, Márai nem engedélyezte művei megjelenését Magyarországon, mivel azt bizonyos feltételek teljesüléséhez kötötte: például a szabad választásokhoz, a többpártrendszerhez vagy a szovjet csapatok kivonulásához” – kezdi a bibliográfus. „A rendszerváltás után aztán megindult műveinek újrakiadása. Az emberek felfedezték a Márai-univerzumot, amely több mint 70 kötetet és legalább 3 ezer újságcikket foglal magában. Felfedezték a bölcselkedő írót a Füveskönyvben és a naplókban, felfedezték a szépírót A gyertyák csonkig égnekben, amely már 35 nyelven olvasható. S mindenekelőtt felfedezték az írót, akinek olyan meglátásai voltak, amelyek napjainkban is megállják a helyüket.”
Mészáros Tibor irodalomtörténész
– Milyen volt pontosan az a polgári világ, amelyet Márai egész életében magasztalt?
– Márai polgárának fogalma abban a formában, ahogyan ő azt leírta, nem igazán létezett. Hol a középosztállyal mosta össze, hol a humanista embereszménnyel azonosította, hol pedig családi tradíciókról beszélt. Polgári író volt vagy a polgárság írója? Tulajdonképpen mindkettő, noha Márainál a polgárság szerepként is értelmezhető. Olyan mitológiát épített a polgárság köré, amilyet talán senki más a magyar irodalomban.
A Zendülők, a Féltékenyek és a Sértődöttek trilógiában szépen nyomon követhető, hogy Márai számára valami olyan érték van a polgárságban, amely nélkül nincs fejlődés, nincs kultúra. A polgár ugyanis mindig épít.
– Milyen Márai Sándor megítélése a kortárs magyar írók között?
– Nem túl népszerű. Sokaknak irritáló az a pózolásnak beillő magatartás, amely Márait jellemezte. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy azokban az időkben teljesen más stílusok voltak jellemzőek. Meggyőződésem, hogy nemzetközileg azért is sikeres, mert az olvasókkal felfedeztette az emberi kapcsolatok mélységeit, legyen szó barátságról, szerelemről vagy a férfi-női lét kérdéseiről. A mai magyar írók közül kevesen mernek belebocsátkozni a témáiba – s úgy vélem, nincs meg bennük az a fajta tisztelet sem az írás iránt, ami Máraiban megvolt.
Kassa, a polgári város letéteményese: panorámakép 1617-ből.
– Hogyan értékelhető Márai költőként?
– Úgy gondolom, hogy Márai alapvetően lírai alkat volt, de líráját leginkább a prózai műveiben érhetjük tetten. Amikor azonban az életében valamilyen tragédia történt, akkor mindig a versek felé fordult. S kiváló költeményeket írt: gondoljunk csak az Egy kisgyermek halálára címűre, melyet kisfia halála után írt, de említhetnénk a Lolának szentelt Vetkőzőt is. Hazai korszakában körülbelül tízévente megjelentetett egy verseskötetet. Nagyon megdöbbentő némelyik verse, mert Márai mélyen és tömören is ki tudott fejezni gondolatokat és érzelmeket.
Matzner Ilona, Lola Kassáról érkezett Münchenbe felejteni egy kamaszkori szerelmet: ekkor találkozott a világvándor Máraival.
– Milyen volt emberként?
– Márait szokás befelé forduló íróként jellemezni. Ugyanakkor ennél színesebb személyiség volt. Például szerette a társaságot és a bort. A Pesti Hírlapnál volt egy olyan szokása, hogy ha hallott egy jó borozóról, akkor kijelölt egy kétszemélyes felderítőcsapatot, amely tagjai megkóstolták a kínálatot. S ha jónak találták, akkor végül odament az egész szerkesztőség. Tény azonban, hogy kevés embert tartott a barátjának. Az emigráció alatt még ennél is zárkózottabb lett, hiszen az otthontalanságot nehezen viselte.
Szüntelenül hiányoztak neki az olyan helyek, mint a kávéház, a kiskocsma vagy a szerkesztőség. Ráadásul a „süket falaknak” írt, hiszen kint nem volt egyszerű magyar olvasókat találni.
– Nemrégiben megjelentek Lola emigrációban írt naplói. Milyen volt Márai kapcsolata a feleségével?
– Úgy gondolom, hogy Márai 1923-tól 1986-ig mindenekelőtt Lolát szerette. Voltak ugyanakkor nőügyei, melyek közül két eset is elhíresült. Az egyik Mezey Máriával, a másik Tolnay Klárival. Előbbivel titokban találkozgattak, utóbbival csak plátói kapcsolata volt – ebből született meg az Ismeretlen kínai költő című kötet. A legfontosabb nő az életében azonban végig Lola volt, aki nyilvánvalóan tudott férje hűtlenségeiről, mégis kitartott mellette. Márai nem volt épp egy könnyű ember: ez Lola naplóiból is kiderül. Fontos dokumentumok ezek, hiszen lefedik az 1948 és 1979 közötti emigrációs időszakot, és sok olyan vonását mutatják be Márainak, amelyet nem ismertünk. Olykor például egészen durva tudott lenni, főleg, ha sokat ivott. Néha a féltékenység rágta a lelkét, bár nem tudunk Lola félrelépéseiről. Másrészt a naplók kiemelik Lolát a háttérből, hiszen figyelemre méltó gondolatai voltak. Feljegyzésein keresztül látjuk az aggódó anyát és feleséget, s ahogy ő maga megélte az otthontalanságot. Mindenekelőtt pedig látjuk a kettejük közti életre szóló szövetséget, amely végül 63 évig tartott.
– Mi volt Márai küldetéstudata, és mi az ő öröksége?
– Márai egész életében egy dolgot akart igazán: írni, s azt minél tökéletesebben művelni. Emellett volt egyfajta humanista küldetéstudata is, hogy ember tudjon maradni minden körülményben. Ma egy olyan posztmodernnek nevezett világban élünk, amely az elszemélytelenedés felé sodor bennünket. A Márai-féle gondolkodásmódban viszont központi szerepet játszik az, hogy az ember személyiség maradjon.
