Tolsztoj írta, hogy a boldog családok mind hasonlók egymáshoz. S ez így is van. Mindegyikben van egy szép anyuka, sármos apuka, s egy rakoncátlan gyerek. Bár szerintünk Fucsek Lacikának nincs mása!
Már a fotó is árulkodó: Fucsek László (34), az apuka megpróbálja lefoglalni örökmozgó kisfiát, Lacikát (2), miközben az anyuka, Fucsek Kiss Veronika (30) sürög-forog körülöttük, hogy minden passzoljon a fiúkon: tiszta, vasalt ingek, színek, csokornyakkendők. Mikor aztán akad egy kis szünet, rohanok a szülők után (ők meg a szaladgáló Lacika után), hogy jól kifaggassam őket a szenvedélyükről, a zenéről. A dunaszerdahelyi illetőségű Veronika és László 2004-ben alapította meg a Glamour zenekart. Először csak barátoknak zenéltek, most viszont már lagzikra, bálokra, születésnapokra és szalagavatókra is meghívják őket. Szóval: befutottak. Lacika születése után összeállítottak egy zenés interaktív gyermekműsort is, mellyel gyermekmatinékon, szülinapokon lépnek fel.
– Kezdjük az elején. Mikor és hol találkoztatok?
Veronika: – Nagyon fiatalon, 15 éves koromban ismerkedtünk meg egy házibuliban. Gyerekkori szerelem a miénk. Tulajdonképpen minden úgy alakult, mint a filmekben. Kijártuk a középsulit, majd az egyetemet. Elkezdtünk dolgozni, majd jött a házasság – és Lacika.
– Mióta zenéltek?
Laci: – Én édesapámtól tanultam még gyerekkoromban, mert ő harmonikán játszik. Aztán fejlesztettem magam. Veronika pedig tízéves kora óta énekel.
Veronika: – Sokat köszönhetek a szüleimnek, hogy felfedezték a tehetségemet, és tízéves koromtól időt és energiát nem kímélve hordtak engem énekórára, zongoraórára és zenei versenyekre, még Budapestre is. Hálával tartozom tanárnőmnek, Burszki Erzsébetnek, aki mindvégig mellettem állt. Amikor megismerkedtünk Lacival, úgy gondoltuk, hogy megpróbáljuk együtt.
– Milyen stílusban zenéltek?
Veronika: – Tipikus báli zene a miénk. Mulatós, retró dalokból áll a repertoárunk: azon vagyunk, hogy mindenkinek kedvezzünk. Laci szintetizátorozik és énekel, én pedig csak énekelek. Már saját dalok is születtek. Én kitaláltam a dallamot, elénekeltem Lacinak, ő pedig elkészítette a hangszerelést.
– Milyen rendszerességgel jártok zenélni?
Laci: – Az utóbbi két-három évben eléggé megsűrűsödtek a fellépések.
Veronika: – Ez évben nem nagyon volt szabad hétvégénk. Gyakran előfordul, hogy két gyermekműsor is lemegy egy napon, s utána este még buliban is játszunk. Így sorjában.
– Áruljátok el nekem, hogy a zene mellett tulajdonképpen mivel foglalkoztok?
Veronika: – A Közgazdaságtudományi Egyetemen végeztem Pozsonyban, mérnöki diplomát szereztem. Szóval könyvelőirodában dolgoztam, mielőtt anyaságira mentem.
Laci: – Én szakközépiskola után dolgozni kezdtem, jelenleg egy pékségnek sofőrködöm. Ez azt jelenti, hogy éjjel dolgozom.
– Azért nem könnyű éjszakai műszak után zenélni a gyerekeknek, majd tovább folytatni a felnőtteknek. Hogy bírod a gyűrődést?
Laci: – Sokszor nehéz. Reggel alszom egyet, utána mehetünk fellépni.
Veronika: – Megterhelő, viszont így össze tudjuk hozni a napközi műsorokat. Másképp nem menne.
– Gondolom, neked sem könnyű, Veronika. Otthon, gyerek mellett mindent megszervezni.
Veronika: – Mivel gyermekgondozási szabadságon vagyok Lacikával, még bírom. Örülnék neki, ha egyszer profi módon, csakis zenével tudnánk foglalkozni. Igazság szerint ezt nem lehet úgy csinálni, hogy az ember ne szeresse. Muszáj szívvel-lélekkel, szeretettel zenélni.
– Lacikára ki vigyáz, míg ti zenéltek?
Veronika: – A szülők mindkét oldalról. Bizony nélkülük nem menne. Nemcsak hétvégén, hét közben is vannak fellépések. Nem egyszerű összehangolni a jelenéseket. Ráadásul Lacika állandóan pörög. Néha leül egy kicsit, de vele lenni 24 órás szolgálatot jelent. Azt szoktam mondani, hogy ő kétemberes feladat. Egyszerűen minden érdekli.
– Meséljetek az új gyermekműsorról, melyet Lacika inspirált!
Veronika: – Élő zenével interaktív módon próbáljuk a gyerekeket bekapcsolni az egyórás műsorba. Ők is betársulhatnak, énekelhetnek, játszhatnak a hangszereken. Nagyon élvezzük!
– Milyenek a visszajelzések?
Veronika: – Teljesen pozitívak, és ennek nagyon örülünk. Ez hajt minket előre. Ha rendre visszahívnak, az csak annyit jelent, hogy a gyerekeknek NAGYON tetszett az előadás. A legnagyobb köszönetem eddig egy szoros és spontán ölelés volt. Műsor közben! Nagyon meghatódtam tőle.
– Mikor van idő a közös családi életre?
Laci: – A hétvégék zűrösek! (nevet fel hangosan) Igazából a hétköznapok is. Igyekszünk minden szabad percet kihasználni, értelmet adni a pillanatoknak is.
– Laci, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy ugyebár a gyermekműsorban Mickey egér füleket biggyesztetek a fejetekre. Férfiként nem cikiznek ezért a barátok?
Laci: – Eleinte tiltakoztam a fülek ellen. Az elején megszólták a barátaim, de mára megszokták. S különben is tök jó, mert be tudnak azonosítani általuk.
Veronika: – Így igaz. Az elején nagyon harcolt a fülek ellen. Hála az égnek, mindig megegyezünk. Meg aztán mi itt az energiákkal dolgozunk. Mikor látjuk, hogy a gyerekek mennyire örülnek, mi is teljesen feltöltődünk az előadás végére. A legjobb, a legcsodálatosabb és a legőszintébb közönség mindig a gyerek. Értük megéri.
Derzsi Bernadett
Fotó: Dömötör Ede
