Milyen az, mikor az embernek van valamije, ezt az én a gyerekeim nem nagyon tudják. Mert semmijük nincsen.
Napközis vagyok egy iskolában, ahol szegény sorsú roma gyerekek tanulnak. Egy pillanatra megálltam, mikor az ajtó először becsukódott mögöttem. Bevallom, féltem. Nem tőlük, hanem attól, vajon elég leszek-e ezeknek a gyerekeknek, meg tudom-e majd érteni az ő világukat. Hisz annyira mások. Háromszáz éve élnek itt, de nem ismerjük őket. Nekik a virág a lelkükben nő, és számukra a hazugság akár igazság is lehet. Mások a paramétereik.
Hamar rájöttem, hogy azzal, hogy ide beléptem, mindent el kell felejtenem, amit eddig tanultam. Itt nem lehetsz gyönge, a szívedet meg sarkig ki kell nyitnod. Az első hetek félszegsége után elkezdtem látni a gyermekszemeket. Van egy kislány a csoportban, akinek nincs senkije. Néha „anyának” szólít, s különösképp ragaszkodik hozzám. Lehet, hogy ez nem is tudatos nála, csak a lelke kiabál.
Felfedezéseim
Ők nem ragaszkodnak a tárgyakhoz (hisz semmijük nincsen). Ha kapnak tőlem valamit – csokit, banánt –, azt azonnal megosztják egymással. A birtoklás nem jelent nekik semmit, csak a közös öröm. Talán azért, mert sosem volt semmijük, ami csak az övék lett volna. Minden játékot elcserélnek; nem is tudják, milyen érzés a „csak az enyém”, náluk a megosztom ad értelmet a birtoklásnak. (Talán ezért sem bűn nekik a lopás: elveszem, most az enyém, holnap másé.)
Minden nap kapok tőlük valamit. Egy rajzot, egy nagy piros szívet vagy egy félénk mosolyt. Olyan ez, mintha egy kis darabot adnának a szívükből. Egy nap odajött hozzám az egyik, és kezembe nyomott egy apró gyöngyökből fűzött karkötőt. „Neked adom!” – és ragyogott. Hét lakat alatt őrzöm az asztalfiókomban, mintha aranyból volna. Ez a karkötő többet ér minden ékszernél, tiszta szeretet van benne! Rájöttem, hogy ők nemcsak megosztják, amijük van, hanem odaadják a legdrágábbat is, amit a szív képes megteremteni – az érzést!
Ha van egyetlen olyan személy, aki téged, aki anyátlan, apátlan vagy, úgy szeret, gondozza az életedet, figyel, veled van, meg vagy váltva. (Bagdy Emőke)
Közeleg a karácsony. Sokuknál nincs karácsonyfa, nincs ünnepi asztal, mert még asztal sincs. A világban most fények ragyognak, ők is vágynának utána... És itt nem az ajándékokról van szó, hanem valami mélyebbről. A tiszta reményről, hogy egyszer lesz egy karácsony, ami az övék is lesz. Most banánturmixot csinálunk együtt, és gyűjtik a piros pontokat – tíz piros pont után zsákbamacskát kapnak. Kis borítékokban apróságokat: csokit, játékot. Tanítom őket, hogy ne adják tovább az ajándékot, ne engedjenek csak úgy el mindent – vagy ha igen, ne előttem, mert az ilyesmi fáj annak, aki ad. Próbálom nekik megmagyarázni, hogy mit jelent ragaszkodni tárgyakhoz, emberekhez. Nem sok sikerrel.
A sok se jó, de ha semmi nincs, az borzasztó: ezt én is csak most tanulgatom. Tőlük. A soktól is eltorzulunk, a semmitől ugyanúgy. Mikor nincs se ágy, se szék. Csak egy pokróc és egy párna. Erre akkor jöttem rá, mikor hetekig mondogattam nekik, hogy ne állva egyenek. Mert mindig állva ettek, közben jöttek-mentek; rajzolni, írni meg a földön szoktak: mert ehhez vannak szokva. Akinek nincs széke, annak először nem esik jól az ülés.
Pár hónapja csöppentem közéjük. Azóta alulról szemlélem ezt a bonyolult világot, amit a szociológusok mélyszegénységnek neveznek. Teljesen más volt, mikor még felülről néztem; innen, lentről nem látszanak a címkék, a statisztikák! A szegénységet nekem már a gyermekek jelentik, akik mind szeretnének valahová tartozni, figyelmet kapni. Innen, lentről jól lehet látni, hogy a szegénységet nem a pénz hiánya okozza – hisz a szülők kapnak pénzt és segélyt. De nincs modelljük a jobb életre, zárva van a kapu, ami mögött ott van a lehetőség, hogy te erre is elindulhatsz, meg arra is, ez is lehetsz, de az is. Csak rajtad múlik! Itt semmi ilyen nincs. Nincs senki, aki meg tudná nekik mutatni, hogyan kell másképp élni, és hogy az álmok néha valóra válthatók. S így az elromlott életek újratermelődnek.
Ahogy telnek a napok, a gyerekek engem is formálnak. Megtanítottak arra, hogy másként és megértőbben tekintsek az életre, az emberekre. Rájöttem, hogy a legnagyobb szegénységben is lehet valaki gazdag, ha van kit szeretnie!
