Az óvoda megkezdése előtt pár héttel azon nevettünk a férjemmel, hogy az őszi dekorációhoz hozzátartozik a köhögéscsillapító és az immunerősítő, a papírzsepik pedig szépen csendben átveszik az uralmat a bútorok felületein.
Mindenki úgy ügyeskedik, ahogy éppen tud. Ha van az ember közelében egy segítő nagyszülő, anyós, keresztanya, barát, testvér, jó fej szomszéd, aki épp szabad, az maga az áldás.
(© AI generated)
Ha megbetegszik a gyerek, orvoshoz visszük. Másfél-két hétig is elhúzódhat a gyógyulás, majd a makkegészséges gyermek visszamehet a közösségbe. Egyszerűnek tűnik a képlet, mégsem az. A szülőnek körmére ég a munka, sok esetben csak pár napig tud otthon maradni a gyerekkel. A kicsi nincs kikezelve, ezért szikrát kap a gyújtózsinór: a gyerek visszakerül a közösségbe, és a többieket is sorban megfertőzi. Egy biztos: senki sem szeret beteg lenni. De ki marad otthon a gyerekkel, ha a munkaadónk nem tolerálja a betegségszezont? Kire bízzuk legféltettebb kincsünket, a csemeténket – és hogy oldják meg ezt a rébuszt az egyedülálló anyák?
A betegség nem hagy aludni...
Mikor én gyerek voltam, minden faluban volt még gyerek orvos. A láztól kimelegedve csak odacammogtunk, kivártuk a sorunkat, majd a vizsgálat után a doktor bácsi az anyukám lelkére kötötte, hogy másfél hétig nincs óvoda (nekem), iskola (a nővéremnek), és még ellenőrző vizsgálatra is vissza kellett menni. A kisebb településeken ma már nincs gyerekorvos, a kontrolltól pedig sok orvos eltekint (tisztelet a kivételnek). Az orvoshiány eredményeképp a rendelők túlterheltté váltak, a szülők pedig az első orrfolyás és köhögés felbukkanása után döntéshelyzetbe kényszerülnek.
Mikor és milyen tünetekkel engedjék vissza a gyereküket az oktatási intézménybe? Sokan úgy tartják, hogy amint felüti a fejét a nátha és a köhögés, a gyereknek otthon kellene maradnia pár napig. Ez az elmélet idejétmúlt, ráadásul téves. Így ugyanis nem elkerülhető, hogy a nyavalya spirálszerűen visszatérjen a második vagy a harmadik héten. Az acélt is megedzik (felmelegítik, majd hirtelen lehűtik), a gyerek szervezetét pedig a betegségek edzik. Vagyis a gyerek immunrendszerének ki kell fejlődnie, meg kell edződnie. Igen ám, de amint eltüsszenti magát a lurkó az oviban vagy az iskolában, robban a bomba. A gyerekbetegségek témája olyannyira megosztja a szülőket, hogy – rokon-nem rokon, barát-nem barát – az anyukák úgy egymásnak tudnak esni, mint a feldúlt oroszlánok.
Zárjunk kicsit szorosabbra, és szeressük jobban egymást. Még akkor is, ha nehéz, ha az éjszakázások kifárasztanak minket. A gyerek tőlünk tanul, les el mindent. Nemcsak akkor, ha jól vagyunk, de akkor is, mikor felüti a fejét a betegség.
Sosem jön jókor!
Ha hétvégén támadnak a vírusok és a bacilusok, akkor egészen gyorsan ki lehet kalkulálni, ki, mikor és hogyan menedzselje az elkövetkezendő napokat. A gyerekbetegségek azonban nagyon alattomosak, általában vasárnapról hétfőre virradóra támadnak, mégpedig lesből. A szülő azonmód ad hoc „kilogisztikázza” a munkába járás és az otthon maradás kettősét, az egész előtte álló hetet, és sokszor hetekig egyensúlyoz – védőfelszerelés nélkül – a gyógyulás-magánélet tengelyén.
Természetesen mindnyájan tudjuk, hogy ilyenkor az ágynyugalom és a pihenés a cél a minél korábbi felépülés érdekében, mégis mikor a legnagyobb hidegvérre lenne szükség, akkor körbeölel bennünket régi barátunk, a stressz. Borulnak a hétvégi programok, a munkahelyi kötelezettségek súlya a földre gyűr, így aztán hajnalonként rendre felpattan a szemünk. Akinek ugyanis nincs segítsége, az patthelyzetbe kerül. Ráadásul némely vírus olyan aljas, hogy nemcsak a gyereket kínozza napokig, de a felnőttre is átragad.
Ki marad otthon?
A gyerekbetegségek nem olyan kegyesek, hogy fél évente egyszer üssék fel a fejüket (hisz mint írtuk, az acélt megedzik). A munkaadók többsége viszont nem nézi jó szemmel, ha kéthetente megbetegszik a gyerek. A legjobb esetben a szülők közül az egyik otthon tud maradni, hogy ápolja a kis beteget. Szerencsés esetben otthonról is tud dolgozni, ami egy remek, de mégiscsak köztes megoldás. Az otthonról végzett munka sem fenékig tejfel, ha közben járjuk a kötelező köröket (orvos–gyógyszertár–betegápolás–éjszakai ügyelet). Az egyedülálló anyák persze ennél jóval több nehézséggel néznek szembe, hiszen a felelősség egyedül az ő nyakukba szakad. Ha van segítségük egy családtag vagy barátnő személyében, illetve jó viszonyt ápolnak az apukával s annak családjával, akkor nyert ügyük van. Ám az esetek nagy részében ez nem így van. „Meg kell oldani valahogy!” – ez a jelszó. S tulajdonképpen igazuk van. Ha nincs más út (és van rá mód), bébiszittert fogadnak, mert valahogy tényleg meg kell oldani a gyermekfelügyeletet.
Velem is előfordult már, hogy nem tudtam hová tenni a fiamat. Pedig mi klasszikus családmodellben élünk, egy utcában a szüleimmel. Egyszóval én igazán szerencsésnek mondhatom magam. Ám nemrég a férjem munkahelyet váltott: hajnalban már úton van, és csak késő este ér haza. A szüleim életteli, tevékeny nyugdíjasok, megvan a saját életük, mégis velük rágom át hétről hétre vagy akár napról napra, hogy ki mikor szolgálatos a gyerekfelvigyázásban. Sokszor még ezt is nehéz összefésülni – és ekkor ugornak be az unokatesók, a barátnők, az ismerősök.
A másik oldal
Avagy mit szól ehhez az óvoda, iskola? Az iskolában, óvodában is rengeteg fejfájást tud okozni egy vírus vagy járvány. Van, ahol természetes, ha becsúszik egy-egy náthásabb, köhögősebb nap az oviban. Amennyiben a gyerek eleven, játszik és itt-ott köhög csak vagy fújja az orrát, az rendben van. Ám a másik, izgulékonyabb óvó néni ettől még szépen megkérheti a szülőt, hogy vigye haza a csemetéjét, mert láthatóan bágyadt, hőemelkedése van, ráadásul a többieket is megfertőzi (vagy visszafertőzi). Vagyis a betegség szétmorzsolhatja az emberi kapcsolatokat.
Van szülő, aki egyetértésben a pedagógussal azt vallja, hogy picinyke náthával még mehet közösségbe a gyerek. Vannak, akik jóval több tünettel is beviszik a csemetéjüket, mert határozottan állítják: ettől „erősödik” az immunrendszer.
Tőlünk nyugatabbra bevett szokás, hogy antibiotikummal, lázzal is fogadja az oktatási intézmény a gyerkőcöt, ami persze senkinek sem jó. Se a gyereknek, se a társainak, de az óvó néninek se. Ezért fontosak azok az íratlan szabályok, amelyek mentén lavírozhatnak a szülők (vagyis hogy milyen általános tünetekkel vihetjük a gyereket oviba vagy iskolába).
Az állam részéről
Az állam nálunk nem éppen családbarát. Foghíjas a bölcsődehálózat, hiányoznak a nyári óvodák, alig van alternatív módszerekkel működő nevelési intézmény (hisz minden gyerek más, s rengeteg nevelési módszer létezik, nem csupán a Montessori). Vagy vegyük a nyári táboroztatást – ezt sem mindenki engedheti meg. A szünidő ezért kész barkochba, hisz a kitolt nyugdíjkorhatár miatt a nagyszülők még dolgoznak. Vagy épp az egészségi állapotuk miatt nem tudnak besegíteni.
Mi változott az évek során?
Egy gyerek felneveléséhez egy egész falu szükséges, emlegetik a szüleink – és valóban! Régebben nagy volt a család, a falusi, kisvárosi közösség pedig összetartó volt. A generációk együtt éltek; mára lebecsüljük a többgenerációs együttélést, pedig számos előnye van. A nagycsaládban együtt játszottak az unokák, mindig volt, aki rájuk nézzen. Mára szétszóródtunk. A barátok külföldön élnek, és minimum autóba kell ülnünk vagy buszra szállnunk, ha a rokonainkat szeretnénk meglátogatni. Az orvost is csak így, autóval vagy busszal tudjuk elérni.
A korszellem (és a közbiztonság) is más volt régen. Alig volt autó az úton, vezetékes telefont is csak elvétve láttunk. A lurkók az utcán vagy a határban lófráltak szabadidejükben, játszottak, fociztak – és tanulták az életet. Ma már nem hagyjuk, hogy felszedjék a földről, majd a szájukba tegyék az elejtett kiflidarabot. Az öregek azt mondják, ettől erősödött igazán a gyerekek szervezete; ma meg biztosan azért betegek állandóan, mert a képernyőt bámulják. Van benne igazság! Ahogy abban is, hogy jóval több szabadságuk volt a szülőknek.
(© AI generated)
Ma mindenki siet, gyorsan akarunk mindent: dolgozni, aktívan pihenni – és közben jól érezni magunkat. A gyerekeink ezt látják tőlünk. Kifulladásig robotolunk, őket pedig már jóformán sehova nem engedjük egyedül a túlféltés miatt. A szabadidős tevékenységek elmaradoznak. Az iskola után rengeteg a szakkör, tanulni kell, a szülő annak is örül, ha marad ereje megfőzni a vacsorát a családnak. A betegség pedig egyáltalán nem fér ebbe bele! Hogy miért számít mindez? Azért, mert a gyereknek és a felnőttnek egyaránt szüksége van ventilálni, sportolni, kikapcsolódni, hogy a mai gyors világban – hosszú távon – működőképes maradjon. Mind fizikailag, mind mentálisan.
Nota bene
A gyerekeink számára mi, szülők vagyunk a legnagyobb csodagyógyszerek. Mi tényleg képesek vagyunk gyógyítani. A szeretetünkkel, az odafigyelésünkkel, a meséinkkel, a nyugtató szavainkkal, a saját készítésű teánkkal, egy-egy engesztelő öleléssel – és még sorolhatnám. Ezúton köszönjük az összes segítő nagyszülőnek, testvérnek, barátnak, rokonnak, szomszédnak, és nem különben a gyerekorvosoknak és a munkaadóknak, hogy számíthatunk rájuk. Köszönjük az óvó és tanító néniknek a türelmüket és a segítségüket. Mind tudjuk, hogy egyik félnek sem könnyű, éppen ezért igyekezzünk tiszta, nyílt, vádmentes és értő kommunikációval, valamint empátiával tovább segíteni egymást ezen az úton. Jó egészséggel!
