A színházkedvelők ismerik Boros Annát (Benes Nagy Anna néven), a Komáromi Jókai Színház reményteljes színésznőjét.
Ma hivatásos családanya – mellette pedig gasztroblogot vezet, bake!Ann címen. Pedig azt meséli: úgy ment férjhez, hogy még lágy tojást sem tudott főzni.
– Kiss Péntek József igazgatósága alatt kerültem a Jókai Színházhoz, ahol négy évet töltöttem – emlékszik vissza. – Szép időszak volt, tele jó szerepekkel, jó kritikákkal. Közben férjhez mentem, és 2001 októberében megszületett a fiam, Máté.Egy színésznő azonban nem pihenhet: decemberben már ismét a színpadon álltam... 2003 tavaszán azonban igazgatóváltás történt, és nekem nem hosszabbították meg a szerződésemet.
– Milyen érzés volt?
– A színházban nőttem föl, édesanyám Benes Ildikó színművésznő. Igazság szerint utólag megkérdőjelezem az elhivatottságomat. Valóban a színpadra termettem, vagy csak „beleszülettem” a színészetbe? Ugyanis amikor nem hosszabbították meg a szerződésemet, nem omlottam össze, sőt, a lelkem mélyén megkönnyebbültem. Férjemmel belevágtunk egy „új babaprojektbe”, és kisebbik fiam, Milán, hamarosan meg is érkezett, én pedig nyugodtan a családra összpontosíthattam. Mindez jó döntésnek bizonyult, hiszen a fiúk mára egymás legjobb barátai.
– Egy színésznő élete csupa pörgés, csillogás, a családanya viszont a háttérben csöndben főz, mos, takarít... Hogyan lehet 180 fokos fordulatot venni?
– Csak ha tudatos – és boldog – az ember. Nekem nincs testvérem, az anyukám egyedül nevelt. Megesett, hogy csak két próba vagy előadás között találkoztunk. Szerettem volna, ha a gyerekeim másképp nőnek föl, biztonságban. Ezért pedig mindenre hajlandó voltam. Ha akartam volna, folytathattam volna a színészi pályát (a férjem is támogatott).
Fel-felléptem még egy ideig – azonban a színpadon mindig azon morfondíroztam, mi történik otthon. Ennek nem volt értelme. Utána még sokáig kérdezgettek: „Te nem dolgozol?”. Talán az volt a legnehezebb, hogy ezek a furi megjegyzések ne ássák alá az önbizalmamat.
– Nem félsz attól, hogy egyszer kiüresedik az életed? Hogy a férjed nem fogja tisztelni a munkádat?
– A határozott válaszom: NEM! Hogy mi lesz akkor, mikor a gyerekek kiröpülnek, vagy már nem lesz rám szükségük? Az már egy újabb korszak, új kihívás lesz. Mindig azt kell keresni, ami az adott időszakban boldoggá teszi az embert. A világ tele van érdekes, izgalmas dolgokkal – annyi mindenbe belevághatunk! Ami pedig a férjemet illeti: szerencsés vagyok. Sokat dolgozik, és hálás, hogy otthon nyugalom veszi körül. Modern anyukának tartom magam, képben vagyok a külvilág eseményeivel kapcsolatban, úgyhogy mindig van miről beszélgetni. Kölcsönösen inspiráljuk egymást. Például a férjem szeret vadászni, és nemrégiben együtt voltunk egy vadászkiállításon, s a vadászat már engem is érdekel! Bálint-napon elutaztunk kettesben. És még mindig ugyanúgy fogjuk egymás kezét, mint 13 éve. Mindketten a hagyományos családmodell hívei vagyunk, s ebben a fészekmelegben jól érezzük magunkat. Nincsenek köztünk felesleges viták – mindenki pontosan tudja, hol a helye, mi a feladata.
– Hogyan zajlik egy napod?
– Reggel elkészítem a gyerekeket, elviszem őket suliba. Aztán intézkedem, bevásárolok, majd megfőzök vagy takarítok, mosok, vasalok. Sétálok egyet a kutyánkkal, Kirával, a gyönyörű német vizslával, a család okos vadászkutyájával. A délelőtt gyorsan eltelik: egy órára már szaladok a nagyobbik fiamért, aki már nem napközis, itthon ebédel; majd háromra a kisebbért. Minden napra esik valami kör − a fiúk sportolnak, nyelveket tanulnak −, ezekre én fuvarozom a srácokat. Hazamegyünk, tanulunk, közösen vacsorázunk – és már itt az este. Nem unatkozom. Időnként beiratkozom valamire – nemrég jógázni próbáltam –, de nem tudok még odafigyelni, gondolataim a házi teendők körül forognak.
– Egyszóval: mindennap főzöl?
– Igen, de ez nem volt mindig így. Amikor férjhez mentem, csupán teát tudtam főzni. Életem első lágy tojását szakácskönyvből készítettem. De még ebbe is belezavarodtam, ugyanis kétféle elkészítési mód közül választhattam... Anyukám – aki kiválóan főz – úgy gondolta, nem terhel a főzéssel. Végül is igaza volt. Nem kerültem kellemetlen helyzetbe, ugyanis Tibor, a férjem istenien főz! Még ebből a szempontból is elkényeztetett. Olyan vacsorákat rittyentett, mintha ötcsillagos étteremben étkeztünk volna. Egy idő után azonban elkezdett bosszantani a dolog. Tibor meg tudja csinálni, én meg nem?! Kihívásnak tartottam a főzést, később pedig megtaláltam benne a kreativitást. Szerettem a gasztroműsorokat nézni, elkezdtem szakácskönyveket vásárolni (mára több mint százkötetes a gyűjteményem). Aztán hozzáláttam a dologhoz, és − sikerült! A főztöm egyre jobban ízlett a fiúknak, egyre több dicséretet kaptam. Mára eljutottunk oda, hogy nem tudom, mikor főzött a férjem utoljára. Hiányzik is, hiszen szerettem az ízvilágát.
– Anyukádhoz nem fordultál segítségért?
– Nem igazán. Inkább autodidakta módon tanultam. Anyu teljesen máshogy főz, mint én. Ő a hagyományos ízeket kedveli, én pedig szeretek kísérletezni. Még a csirkét is másképp vágjuk fel! Viszont gyakran rendezünk nagy családi ebédeket, hol nálunk, hol nála. És vannak ételek, amelyeket csak ő tud igazán jól elkészíteni. Például a darás tésztája utánozhatatlan, vagy például a fiúknak gyakran készít rántott csirkét, mert a „nagyi úgy csinálja, ahogy te nem, anya”.Pedig az enyém is finom, de hát a nagyié, az egészen más...
– Darás tészta, rántott hús – az ember azt gondolná, egy gasztroblogger asztala roskadozik a ételkülönlegességektől. Ez nem így van?
– Is-is. Elsősorban családanya vagyok, aki házias ételeket készít. Márpedig hétköznap nincs igény az extra kajákra. Ha a fiam hazajön az iskolából, nem biztos, hogy egy aszalt szilvás vaddisznóraguhoz van kedve. Valószínű, hogy jobban esik neki az egyszerű krumplifőzelék. És azt van is időm elkészíteni. Főzhetek bármit, a férjem kedvence akkor is a borsóleves marad, rántott hússal és krumplisalátával. Én ebben semmi kivetnivalót nem találok, sőt, azt se tartom megbotránkoztatónak, ha néha-néha megeszünk egy hamburgert. A kísérletezés inkább a saját kedvemre történik, elsősorban hétvégén.
– Hogyan lettél gasztroblogger?
– A férjem biztatására. Nekem talán eszembe se jutott volna... Mára a bloggerkedés sok örömet, sikerélményt hozott! Egyre többen nézik a blogomat, a világ minden tájáról, például Oroszországból vagy Ausztráliából is. Azt hiszem, sikerem a receptek egyszerűségében rejlik. Se nem paleo, se nem update – csak egyszerűen finom, néhány trükkel mutatóssá varázsolva. A legtöbb háziasszony simán megbirkózhat vele. Ez is az egyik célom: elérni, hogy minél többen próbáljanak meg elkészíteni például egy szülinapi tortát! Nem boszorkányság, és nagy örömet szerezhetünk vele. Az új recepteket szakácskönyvekből vagy az internetről gyűjtöm be, amelyeket aztán kisebb-nagyobb mértékben a saját szájízem alapján átalakítok.
Csak olyan receptet teszek közzé, amit már megfőztem, és biztosan működik. Van, hogy lelkesebb vagyok, és naponta felteszek egy-egy új ételt a világhálóra, máskor csak hetente egyszer ülök le a gép elé. Mindez attól függ, mikor milyen kedvem van, vagy mennyi a teendőm.
– Azt mondod, az ételeid nem fogyókúrásak. Mégis sikerült megőrizni jó alakodat. Hogy csinálod?
– Fontos számomra a jó megjelenés. Emellett nem vagyok az a típus, aki le tud ülni a tévé elé egy nagy tányér étellel, és órákon keresztül ott punnyad. Szigorú vagyok önmagamhoz. Mindent eszek, de mindenből csak keveset – tudok megálljt parancsolni a vágyaimnak. Nemrég még 5.20-kor keltem, és futottam egyet a futópadon, hogy mire a család 6.30-kor felkel, én már fitten fogadhassam őket. Jól is esett, volt is energiám bőven, mégsem ajánlom senkinek: nem a legjobb ötlet az ágyból a futópadra ugrani, bemelegítés nélkül... Fizikai fájdalmaim lettek, úgyhogy most valami új mozgásformát kell kitalálnom.
– Mi az, ami számodra a legnagyobb örömet jelenti a gasztrobloggerkedésben?
Egyértelműen a kreativitás. Talán itt élem ki a bennem rejlő alkotóvágyat. Többek közt, hiszen a sütésen-főzésen kívül szívesen készítek fényképalbumokat, üdvözlőkártyákat, sőt, varrótanfolyamra is járok csütörtökönként, anyuval, aki egyben a legjobb barátnőm és legfőbb bizalmasom is. Ez a nap a miénk – varrunk, bevásárolunk, együtt vagyunk.
– Színészként kezdted – mára profi családanya és ügyes gasztroblogger lett belőled. Sikerült megvalósítanod önmagad?
– Ha arra gondolsz, hogy boldog vagyok-e: igen, az vagyok, csupa nagybetűvel. Fontosnak érzem magam, és a család teljes mértékben kitölti az életem. Azt hiszem, ebből a szempontból a nagymamámra ütöttem, aki egész életében keményen dolgozott. Ugyanakkor soha nem vagyok száz százalékosan elégedett önmagammal. Annak ellenére, hogy a visszajelzések pozitívak, mindig találok valamit, amit szerintem jobban kéne csinálni. Állandóan új kihívásokat keresek, de ez nem is baj. Talán ez a tulajdonságom az, amelyik előrevisz az életben.
