Az én igazgatónőm

„Az én igazgatónőm” – kanyarintom fel reflexszerűen a lap tetejére. Aztán eszembe jut: talán mégsem lenne ildomos őt „kisajátítanom”.

Így inkább csak elmesélem, miként határoztam el gimnazista koromban, hogy (ha egyszer sikerül, és tényleg újságíró leszek) interjút fogok készíteni Véghné B. Zsuzsannával (74, Csiliznyárad). Az én igazgatónőm a nagymegyeri Kereskedelmi Akadémia és a Corvin Mátyás Gimnázium egykori igazgatónője, akit sok száz hálás diák csodál még ma is.

Véghné B. Zsuzsanna Léváról származik; a nyolcvanas évek elején, férje révén került a Csilizközbe. Neve elválaszthatatlan a nagymegyeri Kereskedelmi Akadémiától: 22 éven át állt az intézmény élén. (Akkoriban a régió egyik legnevesebb szakközépiskolájának számított.) A Corvin Mátyás Gimnázium szintén az ő igazgatása alá tartozott, így nyugdíjba vonulásáig két önálló jogi státusszal rendelkező iskoláért felelt. Vagyis évi hatszáz diákért és közel ötven pedagógusért.

Máig látom magam előtt, ahogy felszegett fejjel, egyenes háttal sétál a folyosón. Léptei könnyedek, sohasem siet: kedvesen odaint a mellette elhaladóknak, és mindig mosolyog. Gazdasági tárgyakat tanít, így gimisként esélyem sincs jobban megismerni őt. Ám nincs is erre szükség ahhoz, hogy a példaképeim közé válasszam az igazgatónőt. „Egy jelenség.” Eltelik néhány év, mire megértem, mi tette őt a szememben ennyire kivételessé. Öntudat, elegancia és méltóság, ezek együttese alkotja az én olvasatomban a nagybetűs nőt. S most végre felfejthet-tem, mi táplálta benne ezt a karizmát és erőt.

– Ildikó, biztos, hogy rám gondoltatok? – teszi fel rögtön a kérdést. – Talán 74 évesen már nem annyira Új az a Nő...

A fejemet csóválom.

– Jaj, dehogynem! A tanárnő az elmúlt tíz év alatt mit sem változott!

– Szóval már akkor is ennyire vén voltam?! – kérdez vissza nevetve. Így az első öt percben mindjárt két feltevésem is beigazolódik. Az egyik, hogy gyakran a legmagabiztosabbnak látszó emberek kérdőjelezik meg magukat. A másik, hogy az a nő, aki nem felejt el önfeledten nevetni, örökifjú marad... – S ha már az idősödésnél tartunk – mesél tovább mosolyogva –, képzeld, Zsóka húgomat nemrég műtötték. Mivel kicsit félt, elpityeredett.

Erre megszólalt mellette egy kishölgy: „Jaj, néni, ne sírjon!” Több sem kellett a húgomnak, ő aztán nem néni... Leugrott az ágyról, hogy neki semmi baja, ő jól van. (Nevet.) Ezt csak azért mondom, hogy lásd: így állunk mi az öregedéshez...

– Ez azt jelenti, hogy máig aktív életet él?

– A tüdőorvosom nemrég megkérdezte, mit sportolok, hogy ennyire jók az eredményeim. „Talicskázom!” – feleltem. Mióta nyugdíjas vagyok, egyszerű életet élek: unokázással, főzéssel, rengeteg kerti munkával telik az idő. És ismét van egy fantasztikus közösségem! Alighogy befejeztem a tanítást, felkerestek a csiliznyáradi nyugdíjasok, hogy legyek a vezetőjük. Csodás emberek közé kerültem! Az egyesületből „kinőtt” egy énekes klub is, a Dalárda. Mi ez, ha nem egy újabb ajándék az élettől?

– Ahhoz, hogy valakit megtaláljanak a lehetőségek, kell egy lendületes alaptermészet. Kitől örökölte a fáradhatatlanságát?

– Az, hogy hova születünk – milyen szülőket kapunk és milyen hatások érnek –, alakít bennünket emberré. Engem olyan szülők neveltek fel, akiknek nehéz sorsuk volt, mégis meglátták az életben a szépet. Édesanyám hadiárva volt: nagyapám elesett a háborúban, így a nagymamám egyedül maradt a lányával, akit rövid időre árvaházba adott, majd a testvérei vigyáztak rá. Nem tudta ugyanis kire bízni, mert házaknál szolgált. Egy alkalommal a mama odaszólt édesanyámnak: „Gyere, Marikám, megyünk haza!” Mire ő visszakérdezett: „Nekem hol van a haza?” Anyukámból később varrónő lett, műkedvelőként rengeteg színdarabban játszott: a közönség pedig imádta. Édesapám szintén árva gyerek volt. Léva bombázásakor az egyik találat a házukat érte, így a család múltja teljesen megsemmisült. Négy évet raboskodott orosz fogságban, de kapott az élettől egy páratlan humorérzéket, amely minden nehézségen átsegítette.

– Ha valakit két ennyire szívós ember nevel fel, maga is erőssé lesz?

– A szüleim nyugodt gyerekkort biztosítottak nekem. A sürgés-forgást, szereplési vágyat tőlük örököltem. Zongoráztam, szavaltam, balettoztam, minden lében kanál voltam. Emiatt persze nem mindenki szeretett, pedig – jaj! – mennyire vágytam a szeretetre! Este lefekvéskor néha most is arra gondolok: „Nem lenne jobb inkább félreállni, s csendben meghúzódni a sarokban?” Még most is állandó harcban, vívódásban állok magammal.

– Mégis mindig mindent meg tudott oldani! Ma, mikor minden feladatot projektnek hívunk, minden iskolai napjáról hosszú projekteket írnának.

– Humorral minden könnyebb – hogy édesapámat idézzem. A problémás helyzeteket feladatként fogtam fel. Emlékszem, mikor annak idején építkezni kezdtünk, viccet csináltunk az egészből. Pedig a család összes pénze ráment. Mi a húgommal csak raktuk a téglát, és azt játszottunk: „Ez egy kiló narancs – majd feltettünk egy téglát –, ez meg itt a szép ruhánk!” Nevettünk, és jött a következő tégla. Édesapám 52 éves korában elment, így a házunk ott maradt befejezetlenül.

Mivel én vagyok a legidősebb a négy testvér közül, nekem kellett átvennem az összetartó kapocs szerepét. Onnantól fogva, hogy tanítani kezdtem, sok-sok éven át még a kölcsönünket fizettem. Ez nem dicsekvés, csak ilyen történések formáltak engem emberré.

– Apropó, tanítás... Hogy lesz egy kislányból, aki a művészetek iránt fogékony, közgazdaságtan-tanár?

– Gimnazista koromban azt mondtam az osztálytársaimnak: „Ha olyan pályára megyek, amelynek köze lesz a matematikához, szóba se álljatok velem!” Néhány évre rá a lévai Közgazdasági Középiskolában tanítottam könyvvitelt és statisztikát. (Nevet.) Igazság szerint a magyar–német párosítás tetszett, csak oda nem vettek fel. Apukám betegeskedett, sürgetett az idő, mikor szembe jött velem a hirdetés, hogy a Pozsonyi Közgazdasági Egyetem pedagógiai tanszéket nyit. S mivel érdekelt a tanítás, jelentkeztem: hisz a pedagógia a humánumról, az emberről szól. Nem csak száraz matematika lesz, mondogattam magamnak. Útközben szerencsére megtetszett az ökonómia is!

– Akkor semmit sem sajnál...

– Évekkel később Jakab Pista bácsi – aki a pozsonyi magyar tanszék vezetője volt – meghallgatta az egyik ünnepi beszédemet. Utána odajött hozzám, és azt mondta: „Rehabilitállak, lányom.” Nos, ez nekem felért az elmaradt bölcsészdiplomával.

– S hogy lett Lévából Nagymegyer?

– Mivel a nyaraim szabadok voltak, jelentkeztem a Čedok utazási iroda idegenvezetői kurzusára. Rengeteg utat vezettem Budapesttől Kelet-Szlovákián át egészen Ungvárig. Este hazaértem, s másnap hajnalban indultam is tovább a következő csoporttal. Mígnem végre megkaptam az áhított engedélyt, hogy most már a tenger mellé is kísérhetek csoportokat. Ám erre már soha nem került sor. Az egyik utamon megismerkedtem a férjemmel, aki magával vitt a Csilizközbe. Júniusban nagy sírás-rívás közepette elbúcsúztam az osztályomtól, szeptembertől pedig a nagymegyeri közgazdasági iskola könyvelés- és statisztikatanára lettem.

– Azt hiszem, az ilyenre mondják, hogy a többi már történelem.

– Igen. Hamar akklimatizálódtam, s minden energiámat a tanításba fektettem. Nem sokkal később megszületett a lányom, de nem sokáig voltam vele otthon. Szerettem tanítani, s még annál is jobban szerettem a gyerekeket! Az óráimon nem voltak rossz diákok – még akkor sem, ha nem tanultak, súgtak vagy csevegtek. Nagy volt a felelősségérzetem: tudtam, hogy tőlem is függ, mi lesz a diákjainkból. Tartást és útravalót akartam nekik adni.

– Mi volt a legnagyobb elismerés, ami a pályája során érte?

– ’89 novemberében, a gyöngéd forradalom idején egy egész évfolyam készülődött Pozsonyba, a demonstrációkra. Az iskolavezetés engem kért meg, hogy hozzam vissza a gyerekeket. „Rád hallgatnak!” – mondták, és útnak indítottak az iskolakocsival. (Nagy érdemnek számított, ha egy pedagógusnak iskolakocsit adtak.) S bizony, ott állt az egész társaság a vasútállomáson, felvértezve a tüntetésre.

– Sikerült visszahozni őket?

– Sikerült. Titkon sajnáltam őket, mivel mindig a diák a legharcosabb jellem. Viszont féltettük a gyerekeket, nem tudhattuk, hogy nem lesz-e ebből lövöldözés. Én ’68 augusztusában megéltem, hogy az orosz tankok elfoglalták a pozsonyi SZNF teret. S akkor bizony lőttek... A vizsgámra siettem, szerencsém volt, hogy egyik családi barátunk kikapott a tömegből.

– S hogyan lett végül igazgató?

– Egy hónappal később a könyvesboltban összefutottam egy bennfentessel.

„Hallom, téged akarnak javasolni igazgatónak!” – súgta oda. Számomra ez úgy hangzott, mintha azt mondták volna: „Holnaptól te vagy az USA elnöke!”

– A nagymegyeri Kereskedelmi Akadémiát hosszú éveken át a járás legerősebb szakközépiskolájaként emlegették...

– Szerencsém volt, mivel két színvonalas iskolát vettem át. Akkoriban válogatott diákokkal dolgoztunk, még a tiszta egyes tanulók is felvételiztek hozzánk. A mi érettségink ugyanis felért egy ajánlólevéllel... Szinte a nulláról kellett felépíteni mindent, hisz közben javában zajlott a rendszerváltás. A 22 év alatt egyetlen jelmondatom volt: „Tudni kell az iskola útját.” Érezni kell, mi a következő helyes lépés. Vinni, vinni előre az iskola ügyét, még akkor is, ha az ember, a társadalom vagy épp a politika nem segíti az igazgatót az előrehaladásban. Sokszor vetettem, de nem mindig arattam. Sokszor voltam a munkámban magányos, de csodás segítőim voltak. S talán itt tudnék visszakanyarodni ahhoz, amivel a szüleim és a tanáraim útnak indítottak. Nem voltam tévedhetetlen: rengeteget hibáztam, sőt: máig tele vagyok esendőséggel. De nem engedtem letéríteni magam az útról. A legszebb pillanataim azok voltak, amikor az osztályterembe lépve becsuktam magam mögött az ajtót. A kollégáimnak mindig azt mondtam: a diákot egyetlen szóval fel lehet repíteni a legnagyobb magaslatokig, de le is lehet rántani a mélybe. A kimondott szónak ereje van. Különben a diákok a legjobb szűrők: seperc alatt átlátnak rajtunk, tanárokon, s pontosan tudják, ki az igaz, ki a hamis.

– Talán ezért is szerették annyira a diákjai. Mert meglátta bennük az embert...

– Az akkori harmincas létszámú osztályokban nem volt könnyű mindenkire odafigyelni. De tudtam: ha a diáknak hirtelen romlani kezd a teljesítménye, vagy furcsán viselkedik, ott bizony van valami a háttérben. Volt egy fiatalember, akinél arra lettem figyelmes: hol jobbra dől, hol balra dől az óráimon, s el-elszundikál. Mire gondol ilyenkor a tanár? A drogtól az italig minden megfordult a fejemben. Végül behívtam őt az irodámba, ahol a fiú kibökte: „Igazgatónő, én egész éjjel egyedül vagyok a nagy házban. Apu kamionos, anyu pincérnő, testvérem nincs. Félek. Éjjelente megy a tévé, és nem tudom kipihenni magam...”

– Feltételezem: nemcsak a diákok, de néha a tanárok lelkét is ápolni kellett.

– Az iskola egy zárt világ. S nem csupán a művészek túlérzékenyek. Hiszen a tanításban a jó tanár a teljes habitusával benne van... Sokszor úgy éreztem magam, mint egy családanya, aki terelgetni próbálja a gyerekeit, de nem mindig megy neki. Meg kellett tanulnom elfogadni, hogy mindig lesznek olyanok, akik nem szeretnek. Ez ellen nem tehetek semmit.

– Megviselte, mikor kritika érte?

– Volt, ami megviselt, volt, ami nem. Az őszinteség – pláne, ha empátiával társul – kevésbé fáj, mint az alattomosság és a sunyiság. Kifejezetten szerettem azokat a kollégákat, akik nem voltak bólogató Jánosok, és akik tükröt tartottak nekem – még ha néha fájt is belenézni ebbe a tükörbe. A fiataloknak mindig elmondtam: „Nem azoktól az emberektől kell tartanotok, akik a szemetekbe mondják a bajukat, hanem azoktól, akik nem!”

– Két intézmény, az étkezdével és a kollégiummal négy költségvetés, közel ötven tanár, hatszáz diák... Hogy tudott mindemellett nőként a többi szerepében is helytállni?

– Ha őszinte akarok lenni, nálam a női szerepek azért háttérbe szorultak. A pályám a szolgálatról szólt. Nem volt ebben semmiféle kényszer vagy mazochizmus: egyszerűen ezeket a lapokat osztották nekem. Nagy szerencsém volt, mert a férjem – aki szintén pedagógus – végig támogatott. Persze időnként összejöttünk a barátnőkkel, s olyankor jólesett nőciskedni. Ilyenkor feldobtunk egy kis sminket, felvettük a szép ruhánkat, és éltünk! Mindig szerettem a csinos ruhát, és szeretem ma is. Anyukám, aki csodálatos ruhákat varrt, arra tanított: a ruha alatt mindig selyemkombiné legyen, s hogy harisnya nélkül szép ruhát soha nem illik felvenni!

– Hazavitte az iskolai gondokat?

– Hazavittem. De vigyáztam, hogy ne terheljem velük se a férjemet, se a lányomat. Édesanyám egyszer azt mondta: „Bár jólesik, hogy fogod a kezem, a harcomat nekem kell egyedül megvívnom”. Ezt a mondatát azóta is őrzöm. S őriztem akkor is, amikor egy nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. Megtámadott egy daganatos betegség, Pozsonyba jártam terápiára, egyedül, az új autómmal.

– Egyedül?

– Hajnalonként beültem a kis autómba, október lévén sötétben, esőben, később fagyban elautóztam a fővárosig, végicsináltam a kezelést, a kórház melletti templomban sírtam egy kicsit, majd ismét autóba ültem. Otthon még megálltam az akkor már nyugdíjas férjemnél, utána bementem az iskolába, ahol ötig-hatig tettem a dolgomat. S tudod, mi az érdekes? Ahogy sétáltam kifelé az épületből, boldog voltam. Azt éreztem: enyém az iskola!

Aztán az egyik hajnalon, Pozsony felé haladva beugrott egy mondat a szalagavatói beszédemből: „Ha az élet hoz valami nehézséget, mindig ad hozzá mankót.” Körülnéztem, és lám, ott állt előttem a „mankó”... Akkor tudatosodott bennem, hogy éppen a betegségem előtt poroltam le a jogosítványomat, így aztán vettem magamnak egy autót. Annyi csodának vagyunk a részesei nap mint nap! De olyan ritkán látunk, mert általában csak nézünk...

– „Enyém az iskola!” Kicsit megható is ennyi év után ezt az Ön szájából hallani.

– Az utolsó napomon a kollégáimtól kaptam egy fényképalbumot. Az én iskolám – ez volt ráírva. És valóban: az iskolát valahol tényleg a sajátomnak, az én iskolámnak éreztem. Mielőtt lemondtam, az utolsó napokban fényképezőgéppel jártam a folyosókat. A titkárnőm meg is jegyezte, hogy nem tetszik ez neki... Én már akkor magamban búcsúztam, próbáltam megörökíteni minden sarkot. Aztán eljött az utolsó nap, és kisétáltam az igazgatói irodából, ahol annyi minden szép és keserves; tervezgetés, kiborulás is történt a közel negyed évszázad alatt. Mégis elégedettséget éreztem. Nem volt miért sírni. Engedtem, hogy múljon, aminek múlnia kell, és jöjjön egy másik élet.

– Igazgatónő, most már ugye elhiszi, hogy az Ön esetében igazán helytálló a kifejezés: Új Nő?

– Végül is... (Mosolyog.) A 74 éves nő is Új Nő, mert nem hord kendőt és kötényt, fitten tartja magát, követi a divatot. De azért a biológiát nem lehet meghazudtolni. Én is fáradok. Néha riogatom is a lányomat, hogy egy nap kendőt és kötényt kötök, mint a régi nagymamák, s akkor ahhoz mérik majd az erőmet! (Nevet.)

– Végezetül: mit kívánhatnánk Önnek?

– Hogy legyen egészség. És persze humor! A humor átsegít mindenen!