Gubík Ági: ne a férfit dicsérjük, a nőt!

Kedves, kislányosan bájos, mégis érzéki tekintetű. Teste minden porcikájában nagybetűs NŐ. Vajon mit gondol a nőiességről Gubík Ági (47) színésznő?

Gubík Ági Zselízen született (abban a kisvárosban, ahol Franz Schubert az Esterházy lányok zenetanára volt). Pedagógus szülők gyermeke, a Pozsonyi Színművészeti Főiskolán végzett. Játszott a Kassai Thália Színházban és a Komáromi Jókai Színházban, majd akkori férjével, Telihay Péter rendezővel átigazoltak a szolnoki színházhoz. Azóta Magyarországon él. Három nyelven játszik: magyar, szlovák, cseh filmesek is keresik. („Talán színészi szabálytalanságomnak is ez az okozója: több nyelv, több kultúra befolyásolt” – mondta.) Sorozatokban szerepelt Szlovákiában és Magyarországon is, ezek által vált országosan ismertté (Hacktion, Barátok közt). Nemrég visszatért a komáromi színházba, legutóbb az Úri muriban láthattuk.

Ági Zselízen született, Pozsonyban járt főiskolára, ma Budapesten él, de magyar nyelvű színházi szerepei mellett számos szlovák és cseh filmben is láthattuk. (És persze sorozatokban, mert ezeknek köszönhetően lett ismert.) Hogyan éli meg a nőiességét az, aki sokféle nő bőrébe belebújt már?

– Mit gondolsz a témáról? Milyen legyen a nő?

– A fiam kiskorától kezdve kifejezésre juttatja, ha valami tetszik neki rajtam. Ha így neveljük ma a fiainkat, később a párjukat is meg fogják dicsérni. Volt, hogy megjegyezték nekem: „A barátod milyen jóképű, vigyázz rá...” Nem akarok vigyázni rá, ő vigyázzon rám! Ne a férfit dicsérjük meg. A nőt! Szörnyűséges, hogy az ilyesmi egyre kevésbé része az életünknek. Tudom, hogy a világ másfelé megy, hogy keménynek és zártnak kell lenni, de én nem akarok kemény lenni. Engem pátyolgassanak! Én ebben az értelemben nem akarok erős nő lenni.

– Kérdezhetnénk, hogy de mégis mi az erő?

– Szerintem a nők erősek, gondoljunk csak a szülésre, mennyi sok energia kell hozzá. Egyszóval minden nőben van erő, különben nem lennénk képesek ennyi mindent csinálni. Viszont nem akarok férfi módra erős lenni, azt az erőt inkább eltartanám magamtól. Szeretném, hogy a férfiak azt érezzék: én egy nőies, lágy nő vagyok. Én nagyrészt még a régi női szerepeket viszem, szeretek lakást szépíteni, a másikat kiszolgálni. Sokat ülök autóban.

Prágától Pozsonyon át Budapestig néha nagyon hosszú tud lenni az út, mégis élvezem. Ellenben kifejezetten rosszul érzem magam, ha nekem kell férfiakat szállítani. Olyankor legszívesebben átadnám a kocsikulcsot. Vezessen a férfi! Most már a fiam is vezet, szívesen átadom neki a kormányt.

– Étteremben ki fizet?

– A konyha az én terepem, nem adom át senkinek. Étteremben viszont nem szeretek fizetni, sokszor meg sem kérdezem, hogy ki fog fizetni. Szeretem, ha ezzel is kényeztetik a bennem levő nőt. A női energia különben annyira sokarcú, nekem a finom illatokat is jelenti. Számomra a dohányszag férfias illat, talán mert nem dohányoztam soha. Bennem még ilyen rekeszek vannak. A mai napig keresem azt az illatot, amelyet kislány koromban anyukám kezén éreztem. Számomra a valódi nőiesség az anyasággal függ össze. Huszonöt éves voltam, amikor Ádám fiam megszületett. Így visszanézve sajnálom, hogy nem született több gyermekem. Többször is szerettem volna átélni ezt a csodát. Nem tehetek róla, azokat a nőket sokkal nőiesebbnek látom, akik anyává lettek. Az anyaság lágyít, s nekem a nőiesség a lágyságot is jelenti.

– Hogyan emlékszel vissza arra az időre, amikor babáztál?

– Nagyon élveztem! Élveztem, hogy csinos anyuka vagyok. Magas sarkú cipőben toltam a babakocsit (azóta sem értem, hogyan bírtam tűsarkúban egész nap). Élveztem, hogy megfordulnak utánam a férfiak, szexinek éreztem azt, hogy miközben esténként színpadon vagyok, van egy gyönyörű kisfiam. Ádám mindössze egy hónapos volt, amikor folytattam a fellépéseket Csehov Sirályában pont itt, Komáromban. A babakocsi a színfalak mögött várakozott, míg én a színpadon voltam.

– Nem lehetett egyszerű...

– Akkor fel sem fogtam. Színpadon is akartam lenni, anya is akartam lenni. Nyilván fiatalon a nő teste csúcson van – talán ezért jó fiatalon szülni. Ám a színészek is azt tartják, hogy aki kimarad, az lemarad. Nehéz összeegyeztetni a munkát a gyerekneveléssel. Bár a gyerektelenség sem biztos, hogy garancia a karrierre: egy-két szerep nyilván elmegy mellettünk. De olyan nagy baj ez?

A fiam most 21 éves. Szerettem kisgyerekes anyuka lenni: jó lett volna, ha többször átélhetem ezt a fantasztikus időszakot. Nagy hassal még játszottam, szülés után pedig azonnal visszamentem a színpadra. Este elugrottam lejátszani a szerepemet, s fürdetésre már otthon voltam. Két és fél évig szoptattam. Ádám váratlanul jött, akkor nem volt a helyzet még kész erre, mégis hihetetlen eufóriát éltem át. Hisz a gyerek az első. Igazság szerint szerettem volna még gyermeket, de az élet úgy hozta, hogy olyan partnereim voltak, akikkel másként alakult.

– Ádámból mi lesz, ha nagy lesz?

– Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanul, most a prágai Károly Egyetemen van részképzésen. Nagyon érdekli a színház világa is. Hagyom, hogy menjen a maga útján, de azért nehéz a leválás. Szeretem a családom. Van egy szokásunk, hogy a Pesten tanuló keresztfiaimmal és a fiammal a születésnapokat közösen megünnepeljük. Elviszem őket vacsorázni vagy ebédelni, és nagyon élvezem, hogy gyönyörű fiatalemberekkel vagyok körülvéve.

– „Olyan érzékenyen alakította a szerelmes, túlfűtött, őrült Anna szerepét, hogy az nagyon valóságosnak tűnt...” A Valle della luna előadása után küldte az üzenetet neked egy ismeretlen férfinéző. Ehhez mit szóltál?

– Minden ilyen visszajelzés jólesik! Sőt: úgy kell, mint a falat kenyér! Jó tudni, hogy hatással tudok lenni az emberekre. Örülök, ha bókolnak nekem, s ez az életben is igaz. A bók ne menjen ki a divatból! Annyira bátorítanám a férfiakat, hogy többet bókoljanak. Ne féljenek attól, hogy félreértek valamit.

– S mi történik, ha félremegy a bók? Vagy még annál durvább történik...

– Nem tudok visszaemlékezni ilyenre – vagy arra, ami most téma, hogy valaki ajánlatot tett volna nekem a színházban. Talán azért is, mert az ilyen helyzeteket jól kezeltem. Próbáltam elütni humorral, és a bókot nem vettem zaklatásnak.

– Még egy kérdés a szerelemmel kapcsolatban: mikor szerelmes vagy a szereped szerint, a valóságban is szerelmes vagy?

– Hú, nehéz erről beszélni, mert nekem olyankor egy-két pillanatra el kell hinnem, hogy szerelmes vagyok. Nyitott lélekkel és szívvel kell ott ülnöm, és befogadónak lennem, de közben meg kell őriznem a józan eszemet is, hisz az egész csak illúzió. El kell tudni fogadni, hogy most alkotunk, s ennek az alkotói folyamatnak a szerelem is része. A rendező férjemtől már régen elváltam, de nagyon hálás voltam azért, hogy az együttélésünk során nem volt ebből feszültség, féltékenység. Hisz én is megéreztem, mikor olyan színésznővel dolgozott, aki erősen hatott rá, de ezen túl kellett magam tenni. Fiatalkori betegség, mikor az ember azt érzi, hogy a másikba bele kell látnia. Azóta megtanultam, hogy az alkotás során vannak dolgok és érzések, melyek csakis a másikéi.

– A külső és a belső mennyire függ össze? Hogyan látod?

– Szerintem látszik, hogy egy nő mennyire boldog. Sajnos, kevés boldog nőt látok. Pedig a belső békén igenis lehet dolgozni. Nyilván vannak külsődleges kezelések is, már ott tart a szépészet, hogy ránctalanná, kortalanná tudja tenni a nőt. Mégsem ettől sugárzunk: a szépség belülről fakad. Sajnos, sugárzó nőt sem sokat látok. Pedig csak meg kell találni azt, ami számunkra fontos. Nagyon szép helyen élek Buda környékén, családi házban, panorámás kilátással.

Ma reggel nem siettem, mert nem volt próbám, sütött a nap, a teraszon kávéztam egy kis neglizsében, s azt éreztem, hogy ez a boldogság. Hallgattam a madarak csicsergését, s utána valahogy az egész napom nyugodt volt és lágy.

– Hogyan éled meg a nőiességedet a szerepeidben?

– Azt nagyon szeretem magamban, hogy a mai napig szerelemmel szeretem a színészetet. Ez az érzés idővel sem tompult bennem. Emília Vášáryová volt az osztályvezető tanárom a Pozsonyi Színművészeti Főiskolán. Csodálatos volt, ahogy ő a nőiességet képviselte a színpadon; a színésznős nőiességet tőle lestem el. Én is fontosnak tartom, hogy játsszak bármilyen kemény nőt, belecsempésszek kicsikét a lágy nőből. Rengeteg drámát működtet ez a feszültség – s elcsépelt frázis, de igaz, hogy amennyire nőies a nő, olyan férfias mellette egy férfi. Ez így van, hatunk egymásra. Tudom, hogy a világ arra megy, hogy egyre férfiatlanabbak a férfiak, valamint egyre keményebbek a nők, de ez rajtunk, nőkön is múlik. Ha mi nőiességet viszünk a családba vagy a színpadra, akkor a körülöttünk levő férfiak is férfiasabbak lesznek.

– Megkérdezhetjük, milyen kislány voltál? Lányos, pörgős szoknyás?

– Emlékeim szerint nagyon lányos kislány voltam. A mai napig szeretek kiöltözni – én még a boltba is csinosan megyek le. Ezt otthonról hozza az ember. A mai napig dédelgetek egy képet, ahol anyukám hosszú kabátot visel vastag övvel. Nagyon szerettem, mikor hosszú szoknyában láttam: akkoriban a pliszírozott szoknya volt a divat, ahogy most megint. Sokáig hosszú haja volt anyukámnak, s mikor levágatta vállig érőre, akkor sírtam, mert azt éreztem, hogy elvesztette a nőiességét. A nővéremnek egyébként van egy kislánya, akinek nagyon szívesen továbbadom a harsányabb ruháimat. S örülök annak, hogy ő is örül.

– Mennyire követed a mai trendeket?

– Nem véletlen, hogy a színes ruháimat odaadom egy 17 éves kislánynak! A nő legyen nagyon nőies, de önazonos. Egyre több bézs, fekete vagy fehér színű ruhadarabom van. Szívesen nézegetem Angelina Jolie fotóit, hogy milyen darabokat vesz fel a hétköznapokban. Nyilván nagyestélyiben is csodálatosan néz ki, de olyat ritkán viselek, viszont az utcai öltözködéséből inspirálódom. Nagyon szeretem Amal Clooney stílusát is: merészen öltözik, jól állnak neki a kifejezetten extrém ruhák. Hiszem, hogy lehet úgy szexinek lenni, hogy ne legyünk közönségesek. Egyébként a színészetben rengeteg dolgot meg lehet tanulni, de ami igazán lényeges, az nem tanulható.

– Húszévesen is fontos volt számodra ez a mondás?

– Emlékeim szerint a főiskolás évek alatt mással voltunk elfoglalva. Aztán évekkel később szerettem tündökölni, de most megint az egyszerűség felé tartok.

– A szabadúszó színésznők hektikus életét éled. Próbafolyamatok, előadások, filmfogatás. Hogyan lehet ezt győzni?

– Én megszoktam, szerintem az idegrendszerem jól viseli a változást. A Covid alatt vettem észre, hogy bennünket, szabadúszó színészeket kevésbé visel meg a bizonytalanság. Van próba, nincs próba, mégsem kapjuk meg a szerepet, tolódik... Ebben az évben egy tízrészes sorozatot kellett volna forgatnom, ami tényleg biztosnak tűnt, s mégsem lett belőle semmi.

– Hogyan töltődsz két szerep között?

– Nagyon lehet élvezni azt a pár hetet, ha tudom, hogy lesz egy következő szerep. Előadásaim általában akkor is vannak. De azért lubickolok a semmittevésben, sétálok a természetben, éjjel a csillagokat nézem, nyáron sokat úszom. Olvasni akkor tudok igazán, amikor nem kell szöveget tanulnom. Amikor a szerepen gondolkodom, nem tudok egy másik olvasmányra odafigyelni. Alakformáló edzésekre járok, futok, s mindig kipróbálok valami újat. Tangóztam egy ideig, és más táncokkal is kísérletet tettem. De nem viszem túlzásba – semmit nem viszek túlzásba.

– Hogyan éled meg az idő múlását?

– Amikor az ember jól érzi magát, akkor ezzel nem foglalkozik. Mégis: a szerepeknél van egy elég rossz irány, mert azt érzem, hogy mindent a húszéves nők játszanak. De nem lehet az ötvenéves és a húszéves férfinak is húszéves a partnere! Ezt valahogy helyre kellene tenni.

– Szabadúszó színész vagy. Igazából hová tartozol?

– A szülőföldemtől soha nem szakadtam el, a zselízi, sőt a még korábbi zsemléri kezdet sokat jelent számomra. Sokszor építkeztem azokból az emberekből, akik ott körülvettek. Nem szakadtam el otthonról, de Magyarország is befogadott. Valahogy mégis gyökértelen vagyok, de jó értelemben. Mindenhol jó érzem magam – játsszak akár Komáromban, Szolnokon, Szombathelyen, Kaposváron, Szegeden vagy bárhol –, de mindenhonnan nagyon könnyen eljöttem. Az öltözőmet soha nem laktam igazán be, tehát a munka végeztével pillanatok alatt össze tudtam pakolni.

– Mi az, ami megtalálható Gubík Ági öltözőjében?

– Pár fénykép, főleg Ádámról, fontos emlékek, premierajándékok, na meg a sminkkészletem. Nekem ennyi elég. S hiszem, hogy holnap megcsörren a telefon. Ebben ugyanis hinni kell. És mindig megcsörren.