Hogyan dicsérjünk helyesen?

„Nahát, hogy te milyen ügyes vagy!” Gyerekkorában sokunk hallotta ezt a dicséretet. A szülők szívesen dicsérnek, hiszen ezzel semmit sem ártanak, sőt, motiválják a gyereket... A szakemberek azonban másképp látják ezt: a legújabb kutatások szerint akár kárt is tehetünk a gyerek önértékelésében, ha nem dicsérünk helyesen... Nézzük hát meg közelebbről, hogyan adhatunk megfelelően visszajelzést a csemetéinknek.

Nem kell ahhoz diploma, hogy a környezetünk ügyes, rendes embernek tartson bennünket, aki minden feladatát talpraesetten elvégzi. A gyerekünk esetében már az is elég hozzá, ha csak megeszi a zöldséget, csendben marad, összerakja a ruháit vagy egyest hoz haza fizikából, s máris nyakra-főre dicsérjük őt. Ha ennyit biztatjuk őket, miért jelenik meg sokszor teljesítménykényszer, szorongás, kudarctól való félelem pont a „legügyesebb” gyerekeknél?

A mai szülők nevelése a dicséret-büntetés ideája alapján folyik. Sok szülő viszont éppen ezért másképp akar nevelni. Alfie Kohn amerikai családi és nevelési tanácsadó véleménye szerint a jutalmazás és a büntetés az érem két oldala. A „tedd ezt, és akkor ezt meg ezt kapod” elve nemzedékről nemzedékre öröklődik, és gyakran ez az egyetlen mód arra, hogyan irányítsuk a gyermek viselkedését. Csakhogy a gyerek nem kutya.

Dicséretfüggőség

„Gyerekkoromban sok dicséretet kaptam” – meséli Dóra (29). „Ma is nagyon vágyom a dicséretre. Sokszor megtörténik, hogy amikor jól elvégzem a dolgomat, örülök neki, de mégsem elég, hogy meg vagyok elégedve magammal: szükségem van arra is, hogy ezt mások elismerjék.”

A 20. század második felében végzett kutatások azt bizonyítják, nem helytálló az az általános vélemény, hogy dicsérettel és jutalommal jobb eredményre sarkalljuk az embereket! Pontosabban: igaz, hogy jobb teljesítményre buzdítanak, de nem jó okból. Hiszen nem maga a tevékenység motivál, hanem a dicséret formájában kapott jutalom.

Kiderült, hogy a jutalom és a dicséret csökkenti a belső motivációt, elnyomja az alkotóerőt, és negatív lelki történésekhez vezet. Ezenkívül már önmagában is értékteleníti az elvégzett tevékenységet – ennek tipikus példája az, amikor a lelkesen tanuló, ismeretekre szomjazó kisgyerekből egyeseket gyűjtő kis stréber lesz.

A dicséret azonban természetes nevelési eszköz – nehezen tudnánk meglenni nélküle. Sokszor nincs is más módja, hogy elismerjük azt, ha a másik jól teljesít. Emellett a dicséret kényelmes jutalom, amely gyors eredményt hoz. Viszont ha gyakran alkalmazzuk, a gyerek függővé válik nemcsak attól, hogy mindig visszajelzést kap, hanem a jutalmat is elvárja. Eleinte elég neki a füzetbe adott méhecske, majd a játék, végül pedig felhúzza az orrát akkor is, ha pénzt kap. Egy idő után már azért teljesít, hogy legyen nyugalom, megfeleljen az elvárásnak, esetleg kapjon valamit, nem pedig azért, mert el akarja végezni a feladatokat.

Mi van, ha nem felelek meg?

A pszichológusok sokszor találkoznak olyan emberekkel, elsősorban nőkkel, akik gyerekkorukban nagyon sikeresek voltak, s ennek köszönhetően sok dicséretet kaptak. Ennek hatására paradox módon szorongóvá váltak, és most rettegnek a kudarctól. Ha a szülő minden jó eredmény után dicsér, a gyerek aggódni kezd, hogy mi történik majd akkor, ha egyszer valami nem sikerül. A dicséret az önbizalom növelése helyett teljesítménykényszerbe taszítja a gyereket, csökken benne a motiváció, hogy új dolgokat is kipróbáljon, vagy félni kezd, hogy a szeretett személy csalódni fog benne.

És van még egy oka annak, hogy miért kellene szűkmarkúbban bánni a dicsérettel. Mert ha valaki akár pozitívan, akár negatívan értékel valakit, akkor felsőbbrendű pozícióba kerül. A kapcsolatból eltűnik a párbeszéd, a tisztelet és a kölcsönös bizalom. S ha ráadásul a dicséret mások előtt történik, megjelenhet az irigység, ami a kapcsolatok romlásához vezet a család vagy a közösség tagjai között. A nyíltság és a megértés azonban fontos ahhoz, hogy a két tábor egyenrangúnak érezze magát, és hatékony legyen köztük a kommunikáció.

A motiváció három szintje

Daniel H. Pink amerikai újságíró, menedzsmenttel és motiválással foglalkozó szakember szerint ma már meghaladtuk az a rendszert, amely a hatalmat és a kontrollt a büntetés-jutalmazás alapján gyakorolja, amely mindmáig uralkodik az oktatásban, az üzleti és sportéletben, valamint a családokban. Ő a motivációt három szinten vizionálja. Az őskorban eleinket az alapvető ösztönök, az evés, ivás, a lakóhely és a szaporodás irányították. Ezeket Daniel H. Pink 1.0 megjelöléssel jelölte – mert ezek mélyen belénk vannak ültetve, hiszen nélkülük nem maradtak volna őseink életben.

A 2.0 jelű motivációt az ókori civilizáció hozta létre, amely az ipari forradalom idején csúcsosodott ki, és jól működött még a múlt század 90-es éveiben is. Csakhogy azóta a világ nagyot változott. Ma az emberek már nem csupán a munkabérért akarnak dolgozni. Arra vágynak, hogy a munkájuknak értelme legyen, hogy maguk is fejlődhessenek, és saját elgondolásaik szerint dolgozhassanak. Figyelmüket összpontosítva akarnak dolgozni – a flow-érzést szeretnék elérni.

Daniel H. Pink álma az, hogy megvalósuljon a 3.0 jelű motiváció, amely az értelmes munkát, az önrendelkezést, az előrehaladást jelentené abban, ami az embert érdekli. A belső motiváció példájára két enciklopédia megszületését hozza fel. 1993-ban jött létre a Microsoftnál az MSN Encarta. A projektbe rengeteg pénzt fektettek, létrehozásán több száz ember dolgozott. A munka azonban tizenöt évvel később befejeződött. Ezzel szemben a Wikipédia, amelyet önkéntesek gazdagítanak a világ minden tájáról bárminemű anyagi juttatás nélkül, 2001-ben kezdett működni, és él a mai napig, mert alkotóinak lelkesedése táplálja.

Míg egyes pszichológusok egészében elutasítják a jutalmazást és dicséretet, mások fontosnak tartják az önbizalom erősítésében, a kívánatos viselkedés megszilárdításában és a teljesítmény javításában, miközben a kifejezés módját tartják a dicséret alfájának és omegájának.

Akkor mégis hogyan dicsérjünk?

Hogyan hozzuk (nem csupán) a gyerek tudomására, hogy sikerült neki, amibe belefogott – anélkül, hogy belecsúsznánk a dicséretfüggőség ördögi körébe? A dolog tulajdonképpen egyszerű: dicséret helyett köszönjük meg neki, buzdítsuk, kérdezgessük, mondjuk el, mit érzünk, legyünk konkrétak.

Az eredmény elérésének folyamatát, az igyekezetet, az előrehaladást hangsúlyozzuk, ne pedig az eredményt és a személyiséget elemezzük. A gyermeket nem kell szüntelenül motiválni, nem kell ujjongani minden apróságon, de nem szabad elcsüggedni sem, ha valami nem sikerül neki. Elég néha felkiáltani: „Most igazán nagyon ügyes voltál!” Ám legtöbbször elég csak egy mosoly, egy bólintás.

A nevelésben, de az életben is az egyensúly megteremtése a legnehezebb. A gyereknek nem annyira dicséretre van szüksége, sokkal inkább arra, hogy részt vegyünk az életében, elfogadjuk őt, támaszai legyünk; hogy olyannak lássák magukat, amilyenek a valóságban. Ez adja meg nekik azt a biztonságot, amely az egészséges fejlődéshez szükséges. Másrészt viszont nemcsak a dicséret, hanem a bírálat is mindig jobb, mint a közömbösség. Nincs nagyobb rossz a gyerek számára, mint az érdektelenség és a közöny.

Az Új Nő tippjei

Összeállításunk végére hoztunk Olvasóinknak néhány példamondatot, amelyeket bátran alkalmazhatnak úgy a gyereknevelésben, mint a mindennapi kapcsolataikban. Inspirálódjanak belőlük!