„Segíts másoknak. Legyél tekintettel a többiekre.” Ma is visszacsengenek ezek az intelmek, hiszen sokszor hallottuk gyerekként otthon és az iskolában. Ez így rendben is van. De mi történik akkor, ha túlzásba visszük a szófogadást, és valahogy megfeledkezünk saját magunkról? Ha magunkat szinte semmibe vesszük? Meg lehet-e tanulni felnőttkorban, hogy mi ugyanolyan értékesek vagyunk, mint mások? S ha igen, hogyan?
A gimnáziumban volt egy osztálytársnőm, akinek nemigen ment a fogalmazás. És mivel én jól bántam a szavakkal, párszor segítettem neki megírni a leckét. Elmondtam, milyen volt a nyári kirándulás, színes jellemzést írtam az édesanyjáról, akit csak az ő elbeszéléseiből ismertem. Az osztálytársnőm ezt eleinte baráti segítségnek tartotta, később azonban már magától értetődőnek. „Én egész délután kínlódnék vele, te meg pikkpakk megírod” – mondogatta elismerőn. Magamban dühöngtem, de hallgattam, és engedelmesen leültem a számítógéphez.
Mi akadályozott meg abban, hogy azt mondjam, legközelebb írja meg a fogalmazást maga? Talán az, hogy akkoriban kevés barátnőm volt, és attól tartottam, hogy akkor nem barátkozik velem többet. Legjobban attól féltem, hogy csalódni fog bennem. Olyannak fog tartani, aki csak magára gondol, és nem akar másnak segíteni. Ezért hát továbbra is megírtam a fogalmazásait, de közben forrt bennem a méreg...
Vajon ma – negyvenöt évesen – nemet tudnék-e mondani neki? Remélem, hogy igen. Bár bevallom, nem menne könnyen. Mert mindig eszembe jutna, amit mások mondanának: hogy önző vagyok.
Ne okozzunk csalódást
Mi gátol bennünket abban, hogy egyszerűen azt mondjuk, „NEM”? Elsősorban a félelem, hogy a másik csalódik bennünk, és oda a barátság. Ugyanakkor hiányzik belőlünk az a készség, ami az élethez elengedhetetlenül szükséges – hogy kiálljunk magunkért, védjük az érdekeinket. Hogy felismerjük azt a pillanatot, amikor azt kell mondani: NEM. Ezt már nem. Sokunkból hiányzik az a képesség, hogy védelmezzük a saját határainkat, pedig ennek hiánya súlyos lelki és fizikai következményekkel jár.
Ha hagyjuk, hogy mások folyamatosan megsértsék a magánszféránkat, akkor a harag hatására feszültség keletkezik bennünk. Önértékelésünk csökken, és bűntudatot érzünk. Elveszítjük a kapcsolatot saját magunkkal. Bizonytalanok vagyunk, nem tudjuk, mit akarunk, mert hozzászoktunk, hogy mindig mások kívánságaihoz és elvárásaihoz alkalmazkodjunk...
A felszabadító NEM
Nemrég a barátnőm is elmesélte egyik hasonló élményét. „Az egyetemen összebarátkoztam egy vidéki lánnyal. Aranyos és kedves volt, nagyon jól kijöttünk egymással. Csakhogy amikor megtudta, hogy nagy lakásunk van a fővárosban, mindig nálunk szállt meg – akár magánügyben, akár a munkájával kapcsolatban utazott fel. Először azt hittem, szükségmegoldás gyanánt, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ingyenszállásnak tekinti a lakásunkat. A férjemnek nagyon nem tetszett a dolog, és bevallom, egy idő után nekem sem. Hosszú ideig tartott, amíg össze tudtam szedni a bátorságomat, és meg mertem mondani neki, hogy legközelebb már szálljon meg valaki másnál, esetleg szállodában. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor végre megtettem. Érdekes, hogy azóta is jó barátságban vagyunk, hiszen eszébe sem jutott, hogy esetleg a terhünkre lenne” – fejezte be a barátnőm.
Talán mi is úgy érezzük, hogy belekeveredtünk valamibe, aminek egyáltalán nem örülünk. Sokan vagyunk így. A családterapeuta ezt így magyarázza: „Gyakran találkozom a rendelőben ilyen esetekkel. Úgy látom, manapság az emberek többet foglalkoznak magukkal, illetve más emberekhez fűződő kapcsolataikkal. Ugyanakkor egyik napról a másikra nem lehet elsajátítani azt, hogy nemet mondjunk. Ennek a tanulását gyerekkorban kell elkezdeni. Minden szülővel előfordult már, hogy egy-egy helyzetet a gyereke sokkal jobban oldott meg, mint ő maga. Sok szülő ezt nem tudja elfogadni, nem tud örülni gyereke ügyességének, mert még jobban érzi a saját kudarcát. Önértékelése csorbát szenved, megroppan az önbizalma. Belőlük lesznek – rossz esetben – az »irigy szülők«. Pedig teljesen normális, hogy néha a mester is tanul a tanítványától.” Ennek gyakran az a következménye, hogy a gyermek olyan embernek látja a szülőjét, aki nem bízik és kételkedik magában. „A gyerek ilyenkor elveszíti a kapaszkodót. Bűntudatot érez, mert azt hiszi, ebben ő a hibás. Úgy érzi, nem lehet kreatív, mert akkor anyuka és apuka nem lesz kedves és mosolygós” – figyelmeztet a szakember.
Ezáltal azonban a gyermekben elveszik valami nagyon fontos: a megalapozott szülői tekintély, amellyel szemben serdülőkorában meghatározhatja saját magát. Amikor megtanulhatja, hogy én NEM úgy akarok élni, mint ti, hanem a saját elképzelésem szerint. Ez pedig alapvetően fontos a helyes önértékelés kialakulásához. Ettől lesz az ember érett és felnőtt. Ha ez nincs meg, olyan emberré fejlődik, aki mindig igyekszik majd megfelelni másoknak – a saját rovására. Háttérbe húzódik, alábecsüli a saját értékeit, elszalasztja a lehetőségeit. Mert soha nem volt alkalma arra, hogy bűntudat nélkül kiálljon saját magáért...
Mit tehetünk, ha nehezen tudjuk rászánni magunkat arra, hogy nemet mondjunk? Az egyik lehetőség, hogy szakembertől kérünk segítséget.
A terapeuta segít abban, hogy néven nevezzük azokat a helyzeteket, amelyek kellemetlenek számunkra. Az ő támogatásával bűntudat nélkül, a saját szükségleteinket szem előtt tartva ítélhetjük meg az adott körülményt...
Az Új Nő tippjei: Hogyan gyakoroljuk a NEM kimondását?
- Fordítsuk figyelmünket a saját érzéseinkre; ismerjük fel, mire van szükségünk. Állapítsuk meg, minek örülünk. Ismerjük meg magunkat alaposabban. Nevezzük meg konkrétan, mi vált ki bennünk bűntudatot, félelmet, szégyenérzetet (a kudarc, esetleg az, mit szólnak majd mások?).
- Gyakoroljunk. Kezdjük jelentéktelen helyzetekkel. Például azzal, hogy a kínálás ellenére sem veszünk a mártásból, ha nem szeretjük – kockáztatva ezzel, hogy például édesanyánk megsértődik. Később aztán áttérhetünk az élesebb helyzetekre is.
- Készítsünk előre válaszokat. Ezek később már automatikusan beugranak, például: „Most inkább veszek a salátából, az esne jól.” Vagy: „Nem kérek több köretet, de köszönöm.”
- Tartsuk észben, hogy nem kötelező minden NEM után magyarázkodnunk!
- Mindenkinek joga van hozzá, hogy megváltoztassa a véleményét, esetleg hibát kövessen el, ha vállalja a következményeket.
Molnár M.
