Ciao, bellissima!

Bitritto. Lénának fogalma sem volt arról, hogy létezik ilyen város, méghozzá az olasz csizma sarkában. Angol szakos egyetemistaként nyári gyakorlatot keresett. Állítólag Bitrittóban a nyarak forrók, az emberek pedig (enyhén szólva) hagyományosak, vagyis senki nem tud angolul: ez vezérelte, mikor kitöltötte a jelentkezési lapot.

Húszéves volt és kíváncsi, kalandokra vágyott. Pendlizés a fővárosi egyetem és a szülőfaluja között, hogy esténként besegítsen édesanyjának a ház körüli teendőkben – nagyjából ebből állt eddig az élete. Így két hónappal később már a felhők felett csücsült, hogy a gépmadár az olasz csizma sarkába repítse. Pierre-Paolóval minden részletet tisztázott, ő lesz pedagógustársa a nyári iskolában. Kavargó gyomorral lépett ki a fapados járatból a harmonikafolyosóra. Nem tudta, mitől rándult görcsbe a gyomra: talán fél az ismeretlentől, esetleg a levegő turbulenciája a ludas...

– Léééééna, ciao, ciaooooo! – A magas, napbarnított fiatalember utat tört a tömegben, s átölelte Lénát. – Már nagyon vártalak! De jó, hogy itt vagy! Buszra szállunk, s irány Bitritto – váltott később Pierre-Paolo angolra. Egyik kezével a nagy bőröndöt húzta, másikkal a forró fogadtatástól meghökkent lányt fogta.

1.

Léna az első napokban továbbra is csak kapkodta a fejét. A nyári iskolában nem volt sok dolga: angol versikéket, dalocskákat tanított a mosolygó arcú nebulóknak. A gyerekek kitörő örömmel fogadták Miss Lénát, s elmagyarázták neki, hogy a fare pipì annyit jelent, pisilni kell, vagyis ők ilyenkor szeretnének kiszaladni a mosdóba. Megismerkedett Pierre-Paolo barátnőjével, Nicollal is, aki azonnal kegyeibe fogadta, s az is hamar kiderült, hogy a gyakorlat idejére Nicol nagymamájánál kapott szállást a szép magyar lány.

A földszinti szobácskából egyébként egyenesen az utcára lehetett jutni, Léna az apró asztal mellett készült fel a következő napra, a kis konyhasarokban készítette el a vacsoráját. Esténként képeket válogatott, angol nyelvű játékokat, rejtvényeket szerkesztett, majd korán nyugovóra tért. (Ahogy otthon is mindig.)

– Ne gubbassz minden este a szobádban! Gyere velünk pizzázni – hívták újdonsült barátai. Ám ez annyit jelentett, hogy először begyújtják a kemencéket, s csak éjfélre készül el a vékony tésztájú pizza. A város felbolydult napnyugta után, a gyerekek kacagva szaladgáltak a kivilágított piazzán.

– Tudod, mi itt délen ebéd után sziesztázunk. – magyarázta Pierre-Paolo. – Majd miután lemegy a nap, előjövünk. Jó együtt lenni – tette hozzá mosolyogva, rossz angolsággal.

2.

Léna kilépett a gangra. Újabb forró nap vette kezdetét.

– Ciao, bella – köszönt nonna, aki éppen a falfülkében lévő Szűz Mária-szobor előtt rendezgette a virágokat.

– Buon giorno! – válaszolt bátortalanul a lány, s közben hagyta, hogy nonna megölelje, s csattanós puszit nyomjon az arcára jobbról-balról. Léna azon töprengett, mit is mondjon ennek a kedves néninek. Ám ekkor tülkölés hasított a reggeli csendbe, s Pierre-Paolo robogott be egy ütött-kopott Vespán.

– Ciao, nonna! – kiáltott a néninek, s intett Lénának, hogy pattanjon hátra.

Léna görcsösen kapaszkodott a kanyarokban, de nem volt mit tenni – így inkább átölelte a fiút, akinek kigyúrt kockáit akár meg is számolhatta volna. A kínos utazás szerencsére hamar véget ért, hiszen az iskola alig pár utcányira volt; mindenesetre Léna arca lángba borult, mikor leszállt a vigyorgó fiú mögül. Gyerekhad vette körül a robogót, Pierre-Paolo hatalmas karcsapásokkal terelte be a gyerekeket az osztályba, közben Lénának is jutott néhány „Good morning, Miss Teacher!”.

– Anyu, ezek az olaszok őrültek – számolt be később az élményeiről édesanyjának, akivel minden áldott este telefonált, hiszen anyukája egyedül maradt a kis csallóközi faluban. – Harsányak, hadonásznak, mint akiknek az eszük ment el. Órákon keresztül ülnek az asztal körül, mindenki egyszerre beszél, én meg majd’ lefordulok a székről a fáradtságtól. A fiatalok lazák, vidámak, nem adnak a márkákra, de szeretik a szépet. Szinte mindenki Vespán közlekedik, a piros lámpánál hatalmas tülköléssel süvítenek át a kereszteződésen.

A szelíd Léna egyszer meg is kérdezte Pierre-Paolót, hogy miért szegik meg a szabályokat. „A piros csak egy ajánlás. Nem kell betartani” – mosolygott a fiú... Léna befejezte a zsörtölődést, amikor látta, hogy a Carabinieri feliratú autó is épp így közlekedik.

3. 

– Képzeld, anyu, a hétvégén Rómába megyünk vonattal. Hárman: Paolo, a barátnője és én.

– Vigyázz magadra, kislányom. Idegen helyen könnyen megtörténik a baj.

– Tudod jól, hogy vigyázok magamra. Szeretlek – bontott vonalat Léna. Elfáradt a nagy déli zűrzavarban, már nagyon várta a hétvégi kiruccanást. Léna rosszkedvűen szállt le a Termini egyik peronján. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen hosszú lesz az út, ráadásul undorodott a vonat büdös kárpitjától. Nicol és Pierre-Paolo nem sokat törődtek vele: vagy nyalták-falták egymást, vagy épp veszekedtek. Léna nem értette az egészet: ilyen lenne a híres olasz l’amore? Mi a jó benne? Ő is vágyott volna a szerelemre, csak neki hét lakat volt a szívén. Jobb híján a vonatablakon bámult kifelé, s gyönyörködött a tájban. Száraz, sárga fű és olajfaligetek váltották egymást.

Rómába érve aztán Lénát újabb meglepetés várta: Nicol gyors léptekkel elindult balra, Pierre-Paolo meg loholt utána. Egyedül maradt a nyüzsgő város közepén. Először tanácstalanul álldogált, majd dohogott egy sort, és kikereste az útvonalat a Hotel Aventinóig. Örömmel nyugtázta, hogy Rómában azért beszélnek angolul a népek. A concierge készségesen útba igazította, amikor a Colosseum felé vezető út felől érdeklődött. Úgy döntött, gyalog veszi nyakába a várost, legalább magába szívja az illatát. Már megbékélt a helyzetével: nincs semmi új a nap alatt, hiszen fiatal életében mindig is egyedül volt. Megcsodálta a romokat, nézelődött, kereste a felvonókat, amelyek az arénába juttatták a vadállatokat. Szóval itt vetették a keresztényeket az oroszlánok elé...

Ha a Colosseum elpusztul, elpusztul a világ is – mondta egy angol író (emlegette mindig Léna történelemtanára). Mindenesetre az amfiteátrum még állt!

A lány kezdett éhes lenni. Éppen betért volna egy pizzázóba, amikor csörgött a mobilja. Pierre-Paolo volt az.

– Figyelj, bocsi a mai napért, nem így terveztük. Hol vagy most? – sorolta egy szuszra. Pár perc múlva a Trevi-kút mellett, egy gyorsétteremben találkoztak. Pierre-Paolo sóhajtozott, hogy Nicol így, meg Nicol úgy, a lány csak kritizálja őt, hogy nincs pénze meg jó autója. Ő mégis szerelmes, mint az ágyú, hát mit csináljon. A fiú majdnem sírt, a haját tépte. Léna már unta a jelenetet.

– Figyelj! Én nem értek a szerelemhez, a déli mentalitást sem ismerem. Ha Nicolt akarod, akkor miért vagy itt velem? Miért nem beszélitek meg a dolgot? Család? Gyerekek? Munkahely? Lakás? Mit akartok együtt elérni?

Pierre-Paolo nézte Lénát, mint egy jelenést, majd lazán kibökte:

– Nicol elment egy másik pasihoz. Az exéhez. Itt él Rómában! – Közben fátyolos tekintettel beleharapott a hamburgerébe, ette a sós sültkrumplit, itta a kóláját. Kis idő múlva megint megszólalt: – Nicol egy kígyó!

Pár perc múlva aztán, otthagyva a gyorsétterem nehéz olajszagát, kettesben vágtak neki Rómának. A fiú minden egyes templomról, utcáról, romról, obeliszkről terjengős előadást tartott a lánynak. Nem fogyott ki a szóból; ehhez biztosan jobban értett, mint a szerelemhez. Nicolról több szó nem esett. Léna nem így képzelte a híres dolce far nientét, az édes semmitevést. Lejárta a lábát a macskaköves utcákon, vissza akart menni a hotelbe.

– Most? – hitetlenkedett Pierre-Paolo. – Egyszer vagy Rómában! Ki kell használni az időt. Gyere, mutatok még valamit, aztán visszakísérlek! – Így is lett. „Jobb is, hogy Nicol lelépett” – gondolta Léna jóval éjfél után, ahogy csorgatta magára a langyos vizet. Igazság szerint Pierre-Paolo be sem jelentkezett a hotelbe. Ígéretet tett, hogy holnap együtt reggeliznek a közeli kávézóban. Léna nem értette, mi van vele, de estére a fiú bűvkörébe került. „Még jó, hogy anyám józannak nevelt, különben belezúgnék ebbe a bolond olaszba” – hajtotta a fejét az illatos párnára. Szinte azonnal álomba merült.

Másnap reggel lenge nyári ruhájában („Túl szexi ez, lányom!”) szaladt le az előcsarnokba. Keserűen konstatálta, hogy ketten várják őt. Nicol és Pierre-Paolo összefonódva, nagy vigyorral az arcukon üdvözölték.

– Bocsi a tegnap – törte az angolt Nicol. – Hülye voltam. Stupido – tette hozzá olaszul, és Pierre-Paolóba karolva ellejtett a kávézó felé. Lénával többet nem törődött, s így telt az egész délelőtt. A párocska az egyik pillanatban turbékolt, a másikban üvöltött. A végén vonatra szálltak – és a szépséges olasz álom végleg elillant.

4.

Léna nem ismerte meg az örök várost. Másnap beteget jelentett, édesanyjának pedig elmesélte, hogy minden szép és jó volt, csak megfázott Rómában. Édesanyja azonnal diktálni kezdte, milyen tablettákat szerezzen be, hátha ott is létezik ilyesmi.

– Jaj, anya! – rázta le őt idegesen Léna. Az agya csak azon járt, hogy többé nem akar találkozni Pierre-Paolóval. Megsebezték. Éppen azon törte a fejét, hogyan szakíthatná meg a nyári gyakorlatot, mikor kopogtak az ajtaján. Pierre-Paolo volt az.

– Mi van veled? Hiányoltunk ma az iskolában... – Fülig ért a szája, mintha mi sem történt volna. (Hiszen nem is történt! – keményítette meg a szívét Léna.)

– Picit megfáztam....

Erre a fiú közelebb hajolt hozzá, megfogta a homlokát, s kijelentette:

– Semmi bajod, holnap találkozunk a suliban. Szükségünk van rád! – Kiderült, hogy a srácok egész nap angolul akartak énekelni, az agyára mentek. Amúgy imádott Nicolja visszaköltözik az exéhez, ma reggel írt egy üzenetet.

– Micsoda??? Akkor miről szólt az a színjáték Rómában? – Léna most már semmit sem értett.

– Féltékeny volt a kis bestia. Látta, hogy tetszel nekem, és meg akarta mutatni a hatalmát. De nincs közös jövőnk. Ezt ő is tudja, én is tudom! – Pierre-Paolo arcán ezúttal nyoma sem volt az érzelemnek, az asztalra dobott reklámújságok között matatott. Léna hozta be őket a gangról, hogy tanuljon pár olasz szót. Már nagyon unta a mindennapi pasta-pesto vacsorát.

– Figyelj – fordult a fiú felé –, gyere át este vacsorázni, főzök valami finomat. – Maga is meglepődött ezen, mert semmi sem állt tőle távolabb, mint a spontaneitás. (Na meg a főzés.) A fiú abbahagyta a matatást. Lénára nézett, lépett egyet előre, s mikor hozzá ért, puszit nyomott a homlokára. A kelleténél hosszabb ideig időzött a lány puhácska bőrén. Léna lehunyta a szemét, de Pierre-Paolo mögött addigra már becsukódott az ajtó. Léna nem tudta, mi történik vele. Ő nem szokott férfiérintéstől elalélni. Mindenesetre sietnie kell, ha még szieszta előtt be akarja szerezni a vacsorának valót... Kissé magasra tette a lécet a rigatoniban sült brokkolis csirkemellel. Egy óra múlva idegesen leste az apró sütő ajtaját, közben kevergette a sajtos mártást, amelyik valahogy nem akart összeállni...

A ruhája (az a szexi) az ágyon hevert kiterítve. Jó lenne zuhanyozni is – gondolta volna tovább, de Pierre-Paolo abban a pillanatban benyitott az aprócska szobába, kezében egy üveg borral. Eszméletlenül jól nézett ki – barna volt a bőre, a szeme zöld, az inge fehér. Léna remegett, mint a nyárfalevél. Ölelkezésüknek a sütőből terjengő illatok vetettek véget, Léna kevert egyet a sajtos mártáson, Pierre-Paolo kivette a sütőből az aranybarnára pirult tésztát.

– Mmmmmm, de jó az illata! – Ügyes mozdulattal az apró asztal közepére penderítette, Léna rácsorgatta a szószt, majd tányért, villát és poharat kerített a szekrény mélyéről. Finom volt az étel, csúszott hozzá a finom olasz bor, csodásan telt az idő, Lénát már az sem feszélyezte, hogy nem érkezett felvenni szexi kisruháját. Felszabadultan nevetgélt, Paolóval eszmét cseréltek a tanárokról, a világról, a vágyaikról. Léna fejébe szállt a csepp bor.

Csacsogott, élvezte, hogy a fiú bókol, az arcát simogatja, apró puszikkal borítja be a karját. Az ágyban kötöttek ki. Léna a fiúra bízta magát, aki gyengéden simogatta, tisztában volt vele, hogy a lánynak ez az első alkalom. Megtörtént.

5.

„Te jó ég, mi történt?” – ijedt meg Léna másnap reggel, mikor kipattant a szeme. Pierre-Paolo akkor már sehol nem volt, nyilván hazament. Mit fog szólni anyu, hogy épp egy olasz fiúba szeretek bele? A mobilját kereste a párna alatt. Pierre-Paolo hajnalban egy csomó szívecskét küldött neki: azt írta, alig várja, hogy ismét találkozzanak. Léna bepattant a zuhany alá, hideg vizet csorgatott a testére. Pár perc múlva már loholt is az iskola felé, a nonna csodálkozva nézett utána: mi a baja ennek a csöndes lánynak? A szexi ruha gyűrötten hevert a padlón, Léna kénytelen volt a kivágott kék nyári overallját magára húzni.

Hiába volt kora reggel, már forró szellő járta át az utcákat. Csalódott volt, mert nem találta a fiút az iskolában. Állítólag a direttore hívatta magához. Léna egész délelőtt a gyerekekkel játszott, énekelgettek, ismételgették az újonnan tanult angol szavakat. Fél szeme szüntelen az ajtót leste, mikor érkezik Pierre-Paolo – de semmi... Már indult volna hazafelé, amikor Pierre-Paolo futott utána, puszit nyomott a homlokára, s hadarni kezdte:

– Képzeld, Londonba megyek, sikerült, holnaptól már mással tanítasz.

Jaj, ne! Léna előtt elsötétült a világ.

– Teljes évnyi tanulmányút, méghozzá ösztöndíjjal, rengeteget fog javulni az angolom... Kevés itt Pugliában az angoltanár. Hiszen tudod! – Pierre-Paolo gyöngéden végigszántotta Léna arcát

– Akkor ennyi? – kérdezte a lány, inkább csak magától.

– Mi ennyi? – Pierre-Paolo nem értette. – Írhatunk egymásnak, beszámolhatunk az élményeinkről... – A fiú egy pillanatra megállt, mint aki valamit megértett. – Mia bellissima, hiszen két hét múlva hazautazol. Vissza, Európa közepébe, nem? Te szépséges kis magyar lány.

– Jaj? Igen. – Léna lefejtette magáról a fiú erős karját, minden jót kívánt neki Londonhoz, kedvesen érdeklődött a részletekről, a másnapi utazásáról, aztán puszi-puszi, és barátságban elváltak útjaik. Léna visszasietett kis szobájába, hogy ott kisírja minden bánatát. Fájt a szíve, életében először. Titokban, rejtve ott fájt benne az első szerelem. Sejtette, hogy idővel a fájdalom elszáll csöndesen, de a gyönyörűség vele marad.