Mezei Johanna történelem‒angol‒francia szakos tanárnő azon szerencsés alkatú nők közé tartozik, akit könnyen össze lehet téveszteni a diákjaival. Fiatalos lendület, kislányos alkat… És igazi nemes, romantikus lélek. Pontosan olyan, mint amilyennek az olvasók Fábián Janka írónőt képzelik, akinek immár hat regénye van az eladási sikerlisták élén. Miért is lenne más, ha a két név mögött egy és ugyanaz a bájos személy áll?
2012-es ÚJRAOLVASÓ cikkünkben Fábián Janka életét, munkásságát és gondolatait boncolgattuk. A mai napig sok aktualitást találhatunk benne!
– Úgy látom, te nem azok közé tartozol, akik számára az év végi ünnepek fárasztó időszak. Kipihentnek tűnsz.
– Annak is érzem magam. Az igazi pihenést, feltöltődést számomra mindig az jelenti, ha együtt lehetek a családommal. Nálunk minden vasárnap ünnep, amikor összejön a család apraja-nagyja. Anyukámmal, húgommal együtt sürgölődünk, előkerülnek a nagyi régi receptjei, szeretetteli légkör járja át a lakás minden zugát. Ez erőt ad az egész évi hajszában.
– Milyen érzésekkel búcsúztattad az óévet?
– Reménykedve. Hosszú idő óta először úgy éreztem, látom az alagút végét. Mikor három éve elkezdődött a gazdasági válság, szinte egyik napról a másikra visszamondták a cégek a nyelvtanfolyamaikat, a nyelviskolában pedig csökkentették az óraszámomat. Én meg ott álltam egy lakáshitellel a nyakamban… Nem engedhettem meg magamnak, hogy búsuljak: ki kellett találnom valamit. Akkoriban kezdtem el álmodni a nagymamámmal, aki mindig is nagyon közel állt hozzám. Mintha mutatni szerette volna az utat, merre menjek. Egy nap aztán odaültem a géphez, és elkezdtem írni egy történetet, amely már hosszú ideje érlelődött bennem. Meglepően rövid idő alatt megszületett az Emma szerelmei. Ekkor már láttam, hogy ez trilógia lesz, hát elkezdtem házalni a kiadóknál – de nem sok sikerrel.
Számítottam ugyan rá, hogy a mai időkben, mikor mindenki ír – úgy, hogy nem vagyok sem ismert újságíró, sem arisztokrata, sem pedig valamiféle celeb ‒, nem fog a kiadatás könnyen menni. De hogy ennyire nehéz lesz, azt azért nem gondoltam volna! Végül az Emma-trilógiát a saját költségeimen sikerült csak kiadni.
– A jelek szerint jó döntés volt, hiszen az olvasói szavazatok alapján 2010-ben mind az öt könyved felkerült a Libri Aranykönyv toplistájára. Utána „felfedezett” az Ulpius-ház, és nem csupán a legújabb könyvedet, az Angyalos házat, de az Emma-trilógiát is újra kiadták. Mi a sikered titka?
– Úgy gondolom, hogy könyveim hiánypótlóak a magyar könyvpiacon. A történelmi romantikus regényeknek nagy az olvasótábora. Philippa Gregory, Edward Rutherfurd és Victoria Holt könyvei rendkívül népszerűek, annak ellenére, hogy nem a mi történelmünk, a számukra fontos hagyományok vannak bennük megörökítve. Hiszem, hogy az olvasók igénylik a mi kultúrkörünkbe ágyazott történeteket. Sok olvasóm visszajelezte, hogy mire elolvasta az Emma-trilógiát – a regény a századfordulón kezdődik, és a jelenben ér véget –, először életében megértette az elmúlt század magyar történelmét, a politika döntéseit, a veszteségek miértjét és súlyát.
– Úgy látom, hogy a mai korban, mikor a párkapcsolatok nagy része a világhálón kezdődik és ér véget, a nők kiéheztek a romantikára.
– Így van. A régi világban minden sokkal lassabban működött. Ha megnézzük a harmincas-negyvenes évek filmjeit, a régiek komótosan és megfontoltan beszéltek, az idő is lassan csordogált. Persze, a szerelem mindig szerelem marad, de a régi világban több időt szántak az elmélyülésre, az érzések kibontására, így az érzelmeiket is mélyebben tudták megélni. A főhősnő, Emma szerelme például gyűlöletből vált át szerelembe. Ma ez nehezen elképzelhető: ilyesmire nincs idő. Régen a társadalmi osztályok közti szigorú, nehezen átjárható határvonal is nagyon meg tudta nehezíteni egy-egy szerelem beteljesülését. Igazság szerint történészként és íróként sokkal izgalmasabbnak látom a századforduló világát, mint a jelenkort.
– Meglepő, hogy a szerelmet hányféleképpen látod, írod meg. Szerelmes típus vagy?
– Abszolút. Állandóan szerelmes vagyok, valakibe vagy valamibe. Első látásra talán nem látszik rajtam, de engem az életben az érzelmeim, sőt az ösztöneim vezérelnek. Legbelül mélyen romantikus lélek vagyok. Sajnos, a mai világban ez egyrészt nem divat, másrészt meg nem szerencsés alkat. Egy érzelmes lélek könnyen sebezhető, ezért aztán, hogy ne szolgáltassam ki magam, igazi énemet megtanultam elrejteni. De ezt nem szégyellem. A könyveimben kiélhetem magam, és ettől kiegyensúlyozott vagyok. Ráadásul hasonló szép élményeket tudok nyújtani másoknak, mint amilyeneket én érzek írás, kutatás közben.
– A saját élményeidet is beleszövöd a történeteidbe?
– Egy-két motívum erejéig, mint például a gimnáziumi történeteim. Egyházi, katolikus gimnáziumba jártam, ahol nem voltak koedukált osztályok. Az egynemű közösségeknek megvannak a maga jellegzetességei: rivalizálások, alattomos kis piszkálódások, áskálódások, pontosan, mint az Abigélben. Mikor elkezdtem tanítani az egyik gimnáziumban, ahol az egész tantestületben csak egy szem férfi volt, ugyanezzel a jelenséggel találtam szembe magam. Hamar elegem is lett belőle.
Talán azért viselem nehezen a dolgot, mert vidéken, Őrbottyánban nőttem fel, ahol még mindig tisztábbak, átláthatóbbak az emberi kapcsolatok. Kamaszkoromban költöztünk fel Budapestre, de én a mai napig vidéki lánynak tartom magam.
– És amikor belefáradsz az emberi játszmákba, az írásba, hová menekülsz?
– A könyvekbe. Ugyanolyan szenvedélyesen szeretek olvasni, mint írni. S hogy összekössem a kellemeset a hasznossal, eredetiben olvasom az angolszász és a francia irodalmat. S mikor a betűkkel is „jóllaktam”: jöhetnek a csillagok. Gyerekkorom óta vonz az asztronómia. A csillagok, a bolygók, a naprendszerek, a kilencedik dimenzió titkai… Sajnos a reál tantárgyak nem tartoztak az erősségeim közé, így nem mertem jelentkezni csillagkutatónak.
– És mit mondanak a csillagok a megjósolt világvégéről? Te mit tartasz erről?
– A maják csillagászati megfigyelése alapján pár tízezer évenként kozmikus kapcsolat jön létre a Vénusz, a Nap, a Fiastyúk, és az Orion között. Ráadásul a számításaik szerint idén, pontban december 21-én az univerzum középpontja is egy vonalba kerül velük. Hogy ők ebből pontosan mire következtettek, nem lehet tudni. De nem hiszem, hogy ők is világvégében gondolkodtak volna. Lehet, csupán új naptári korszakban. Remélem, hogy minden ilyen rossz hír csupán rémhír, mert nekem még sok tervem van. Maradjunk annyiban, hogy jövőre ugyanitt.