Vendégségben Szitás Veronikánál Bódvavendégiben, Szaszák György képeivel.
A szép lány tyúkokat és kecskét nevel, s még ha siet, akkor is lassú életet él: ám ennek nem szabadna csodának lennie. Csodának, amin elcsodálkozik a világ, vakuk villognak, mert az épeszű élet a mai világban megérdemli a vakuvillantást. A szép lányról még videót is forgatnak, s felkapja a világháló.
A tyúkok boldogan kapirgálnak az udvarban – hogyne kapirgálnának, hisz mentett tyúkok, akiket a tyúkfarmon likvidálásra ítéltek, ám szerencséjükre találkoztak Veronikával. Sok további háziállat szerencséje ez, Veronikának izgága kecskéi is vannak, sőt már túl van egy farfekvéses ellésen.
Azért lett kecskéje, mert tehenet szeretett volna, de apukája a tehenet nem vállalta: ő segít a szénabetakarításban, hiszen az nagyon nagy munka, s a tehén többet eszik.
Praktikum! A padláson a szalma bent tartotta a meleget...
„Iszonyat nehéz volt először a fejés, ki is nevettek, hogy kecskét akarok, és nem tudok fejni. Aztán a saját keservemen megtanultam, ahogy arra is rájöttem, hogy az ellésnél melyik a méhlepény... A múlt évben pedig bele kellett nyúlnom az anyába, s ki kellett húznom a farfekvéses gidácskát belőle, mert már fordult ki az anyakecske szeme.”
A most 28 éves Szitás Veronika egészen 23 éves koráig Kassán élt. A Covid alatt gondolt egyet, s kiköltözött vidékre: Bódvavendégiben jó áron megvett egy házat udvarral, s mindennel, ami egy parasztportához jár. Az évek alatt már 90-re duzzadt az állatállomány körülötte, van melléjük 2 kutyusa és 4 macskája is. Az állatok kamatostul visszaadják neki azt a szeretetet, amit törődésben tőle megkapnak. Igazi win-win helyzet ez: ahogy egy influenszer mondaná. Az állatok azonban semmi ilyet nem mondanak, csak sündörögnek és szeretnek.
Anyukámmal régebben készítettek egy cikket az Új Nőbe, nyert egy utat. A mostani írás meglepetés lesz. Majd odaadom neki a magazint: »Jött az Új Nő, nézegesd!« Biztos megörül majd neki...
Veronika a környékbeli gazdákkal élénk cserekereskedelmet folytat, így tudja fenntartani a gazdaságot, mellette akvarelleket fest, újságokba ír, hogy pénzmaghoz is jusson. Boldog és elégedett, nem hiányzik neki a diszkó (amin a szomszédok csodálkoztak is).
De minden csoda két napig tart, itt kicsikét tovább tartott, de most már inkább csak szorítanak a vendégiek a szép szemű, Kassáról szalajtott lánynak, mert mindenki tudja, hogy az állatot el kell látni. Veronika pedig derekasan állja a sarat.
– Kereső ember vagyok-voltam, dolgoztam régiségboltban, gyárban, mielőtt kijöttem vidékre – kezdi Veronika. – Kassán sosem éreztem száz százalékig jól magam. Még mindig szeretem a főutcánkat meg a kávézókat, de az állatokkal komplikációmentesebb az élet. Vendégi egy csodafalu, ahol az emberek még beszélgetnek egymással, a polgármester törődik a jólétünkkel, az idősek és a fiatalok tisztelik egymást, működik a bizalom: ha szerszám kell, adnak kölcsönbe. Ha a szomszéd néni süt, ad belőle, ha én sütök, én is viszek át neki egy tányérkával. Nagyon-nagyon szeretem ezt a közvetlenséget. Mindig vágytam arra, hogy kertészkedjek, állataim legyenek. A tehénről sem mondtam le, a lótartás pedig örök álmom.
– Kitől lested el, hogyan kell bánni a jószágokkal?
– Nagymamámtól tanultam meg mindent. Gyerekként nála töltöttem a nyarakat. Megengedte nekünk, hogy etessük a tyúkokat, én téptem nekik a füvet. Alsóláncon lakik, és a mai napig ő ad tanácsot, ha valamivel elakadok. De sokszor segít az internet, főleg ha beteg valamelyik tyúkom. A legnehezebb még mindig a szénabetakarítás, mert azt még nem csináltam. Nem mindegy, hogyan forgatom, mennyi ideig szárad. De a tyúkkopasztás sem megy még tökéletesen, főleg a zsigerelés, szétbontás konyhakészre. A legnehezebb a fejés volt. Általában két kézzel fejünk, de először csak az egyik kezemre tudtam figyelni. A kézizmaim is gyengék voltak, hamar elfáradtam, így a második kecskét már nehezebb volt megfejni.
– Hogy néz ki egy napod?
– Nem kelek korán, a fejést beállítottuk fél nyolcra. Hétkor felkelek, azonnal indulok etetni, kiengedem a tyúkokat, és utána fejek. Nyolcra kész is vagyok mindennel. Utána sorba veszek minden teendőt. Napközben is etetek, mert a csirkék és a tyúkok megszokták, hogy délben is kapnak kis magot, tyúkhúrt; viszek kis száraz kenyeret a kecskéknek, zöldet a nyulaknak.
Este nyolc után megint fejek, majd bezárom a tyúkokat – a napocska a karmesterem. Vidéken minden attól függ, mikor megy le a nap. De azért jut idő nyaralásra is, apu besegít, mikor elutazom.
– Az első tyúkjaidat a vágóhídtól mentetted meg. Megesett rajtuk a szíved?
– Huszonöt öreg tyúkot vettem. Gyér volt a tollazatuk, látszott rajtuk a kimerültség. Sosem láttak napot – az én boldog tyúkjaim taraja piros, ezeknek meg sápadt színük volt. Gyanítom, hogy füvet sose láttak, mert nem tudtak kapirgálni. Mi eszünk húst, nem vagyok vegetáriánus, de boldog nyulakat, tyúkokat, gidákat szeretnék magam körül látni. Így csak annyit vágok le belőlük, amennyit feltétlenül szükséges. Sokat küszködtem, hogy el tudjam fogadni az állatok elvesztését. Mert vannak garázda állatok a határban: szörnyű volt, mikor a nyest megfogta a kedvenc kakasomat.
– Milyen különbséget tapasztalsz a városi és a vidéki élet között?
– Itt nem sminkelek, nem szárítom be gondosan a hajam a hétköznapokon. Felkelek, gyors mosdás, megfésülködöm, és már rohanok is. A strapabíró öltözéket részesítem előnyben. Sajnos nem vezetek, tömegközlekedéssel járok, így nehézkesebb a mozgás.
– Mi az, ami hiányzik a városi életből?
– Igazából semmi. Ha például moziba akarok menni, akkor elmegyek Kassára, de itt is ki tudjuk vetíteni a filmet vászonra. Egyelőre nem tud a város nekem olyat nyújtani, amit én itt, Vendégiben ne kapnék meg.
– Mi hajt? Mi ad erőt a nehézségek leküzdéséhez?
– A legnagyobb motivációm, hogy időben kapjanak enni, inni az állataim, s mindenük meglegyen. Nálam a háziállat szabadon él, szabadon mozog a kertben; s arra törekszem, hogy egymással is jóban legyenek. Minden állatnak neve van. A tyúkok jönnek, ha hívom őket, a kiscsibék felrepülnek a székre, civakodnak: én meg gyönyörködöm bennük.
– Voltak mélypontjaid az elmúlt években?
– Mélypontok akkor vannak, mikor aktívan foglalkozom mással is, nemrégiben például egy fesztiválon dolgoztam. Ilyenkor fáradtabb vagyok, de akkor is meg kell fejni, meg kell etetni. Ilyenkor apukám azt mondja: „Jaj, sok ez a kecske, elég lenne kettő, elég lenne három!” De nekem mindegyik kell, s igyekszem mindent győzni. Az én lelkemet ez a kis gazdaság gyógyítgatja, jó így töltődni. Nem nézünk tévét, burokban élünk. Sokan jönnek idegenek, hogy megsimogassák az állatokat, majd kisimult lélekkel továbbmennek. Én pedig boldog vagyok.
– Milyen terveid vannak?
– Szeretnék még többféle állatot. Tervezek nyilvános farmlátogatást, állatsimogatót, etetést. A TikTokon is aktív vagyok, szeretném az emberekhez eljuttatni a vidéki életstílust. Szeretném megosztani a világgal az örömömet.
A tyúktartás örök divat: Devonshire grófnője tyúkot etet.
Veronika egyik akvarellje, címe: Karácsonyvárásban.
