Kedves Szerkesztőség! Férjemmel a húga esküvőjén ismerkedtem meg, együtt jártunk óvónőképzőbe. Szelíd, szinte félénk fiúnak tűnt, s bár elég távol laktunk egymástól – több mint kétszáz kilométer választott el bennünket –, szerelmünk virágba szökkent.
Szép nagy házuk volt, anyósom szintén óvónő, apósom tanító. Természetesnek tűnt, hogy odaköltözöm, hisz az emelet üresen állt.
Két és fél éves együttlétünk első két hete, a tátrai nászút volt csupán a miénk. Furcsának tűnt Feri faluja, idegennek, sehogy sem tudtam megszokni. A szomszédok nem köszöntek, az emberek bezárkóztak, mindenki csak a szerzéssel volt elfoglalva.
Feri késő estig dolgozott. Egy jól menő építész irodájába társult, és igyekeznie kellett. Mi tagadás, unatkoztam. Éjjel-nappal, otthon és az óvodában is a mama rosszmájú megjegyzéseit hallgattam a szomszédokról. A főzést nem engedte át, tizedrangú ember voltam, még a születésnapomat sem ünnepeltük meg. Anyósom rendre azt mesélgette, mennyi szép és gazdag lány futott Feri után – egy orvos lánya is! –, és milyen hálás lehetek, hogy mégis engem választott.
Feri sose állt mellém, csak este, a szobánkban engedett meg magának annyit: igen, anyu megint túlzásba vitte kicsit.
Egyre többet veszekedtünk, még kisfiunk születése sem jelentett tűzszünetet. Az anyósom kisajátította a gyereket, diktált, mikor etessem, mikor pisiltessem. Végül fogtam Ferikét, s hazaköltöztem. Még az ősszel idézést kaptam a bíróságról, ahol a férjem kijelentette: idegbeteg vagyok, nem tudom nevelni a gyereket.
Mikor látták, hogy így nem érnek célt – elrabolták Ferikét. Én természetesen nem hagytam annyiban, bírósági végrehajtást kértem, mivel nekem ítélték a fiamat. Mit mondjak: másodszor is ellopták Ferikét. Másfél éves huzavonával a hátam mögött félek: ha nem engedek, Ferike törékeny gyerekélete is „rámegy”. Már most bepisil, kényszeres cselekvései vannak, összerezzen, ha rászólnak.
H. Andrea
Köszönöm a levelét és a bizalmat. Engedje meg nekem, hogy válaszul az egóról, elfogadásról és elengedésről írjak. Ez azért nehéz téma, mert az egónkon keresztül bántódunk meg leginkább. Az ego veszélyes jószág, de fontos feladata van. Mindenkihez tartozik egy ego, és mindenkit olyan mértékben tud befolyásolni, amilyen a tudatszintje. Manapság az emberek nagy részénél az „én, én” uralja a gondolkodást, és csak kis mértékben érvényesül a lélek akarata. És ez nem jó!
Fejlődésünk során feladatunk „kompromisszumot” kötni a saját egónkkal. Ha már magasabb tudatszinten élünk, az azt jelenti, hogy sikerült kordában tartanunk: köszönöm a munkádat, de mától a lelkem irányít engem. Hatalmas konfliktusokhoz vezet, amikor az ego irányítja az embert. Jelszava: az enyém, az én tulajdonom, én akarom, az lesz, amit én mondok. Az az ember, akit az ego irányít, mindent és mindenkit birtokolni akar, nagyon szenved, haragos, dühös, és mindenáron véghez akarja vinni akaratát. Tudni kell, hogy a lélek nagyon szenved egy erős ego mellett! Mint írtam: mindenki keresztülmegy ezen a tanulási folyamaton. Ön is, a férje is és az anyósa is. Most megkérdezheti: akkor mit lehet tenni? Csak egy megoldás van.
Tudatosan törekedni kell arra, hogy az egót háttérbe szorítsuk: hittel, feltétel nélküli szeretettel, elfogadással és megbocsátással. Amikor az ember már nem akar másokat megváltoztatni, hanem saját magát fejleszti – saját maga változik. Ha én képes vagyok belül változni, akkor körülöttem egyszerre csak kisüt a nap.
Akaratlanul is árad majd belőlem a szeretet, amit mindenki észrevesz, és ezzel ők is változnak. Ez az egyetlen út a boldogsághoz. Amikor Ön belement abba, hogy elköltözzön kétszáz kilométerre az otthonától, szüleitől, lelke mélyén sejtette, mi vár Önre. Az anyós házában bizony alkalmazkodni kell. De a szerelem és a bírvágy nagy úr. Az Ön egójának tetszett, hogy anyagi jólét várja, kész házrésszel, biztonsággal. Ez a könnyebbik út, de csak látszatra, mert az idegen környezetben, idegen emberekkel új (teljes) életet kellett volna kiépíteni. S ez valahogy elmaradt.
Ön azzal, hogy elmenekült hazulról, nem oldott meg semmit. Gondoljunk csak vissza a karmára, arra, hogy az emberek soha nem véletlenül találkoznak. Nekem is volt ilyen szakasz az életemben, de most már tudom: nem elmenekülni kell, hanem megoldani a helyzetet. Hisz ezek próbák, tanítások, amelyek egészen addig jelen vannak (sőt, újra és újra megjelennek az életünkben), amíg meg nem oldjuk őket. A megoldáshoz pedig szükséges a belső változás, a spirituális fejlődés – egymás elfogadásának gyakorlása. Ha a férje és családja egyelőre képtelenek a fejlődésre, Ön azért induljon el ezen az úton. Nem fogja megbánni, mert ha kinyitja a szívét, kitessékeli belőle sértett egóját, haragját, dühét és jogos sérelmeit, meg fog változni az élete. Azt fogja észrevenni – ha nem is egyik pillanatról a másikra –, hogy az anyósék hozzáállása is megváltozik. Fokozatosan megoldódik a problémája, ami igazából nem is probléma, hanem feladat, hatalmas tanító jelleggel. S hogy miben is rejlik a feladata? Amikor itt lesz az ideje, Ön azt pontosan tudni fogja.
