A túlsúly a jólét és a gyári ételek beköszöntével vált elterjedtté. Ma már a lakosság majdnem fele súlyproblémákkal küszködik.
Jó részük később orvosi ellátásra szorul, mert megjelennek a krónikus belgyógyászati betegségek, melyek visszavezethetők a túlsúlyosságra vagy a helytelen életmódra.
Mi azonban megsértődünk (már hogyisne?), mikor valaki utalni mer a testünkre vagy a súlyunkra. Ha pedig szorult belénk némi belátás, akkor is soroljuk a felelősöket: a rossz genetikánkat, a rossz egészségügyi ellátást (hiányoznak a dietetikusok), a multik műételeit, azt, hogy a szegény embernek csak szemét kajára telik (liszt, zsír, cukorhegyek) – amúgy meg nincs időnk tornázni, mert napi huszonnégyben gürcölünk a megélhetésért.
És számba veszünk még rengeteg, tőlünk független faktort – s a mondandónkban van is igazság. Ám az orvos nem ítélkezésből mondja, hogy magas a vérnyomásunk. Az elhízásnak a betegségek nemzetközi besorolása szerint is van betegségkódja (E66).
Az elhízás sok okra visszavezethető, a civilizációs hatásokra is. Jó pár éve, mikor Angliában jártunk, a fiam azt mondogatta: „Anyu, itt genetikai robbanás volt?” Annyi volt ugyanis az elhízott ember; színhúst vagy salátalevelet nem is tudtunk venni, mindent félkészen kínáltak. Az angolok akkor már rég tartósítószerekkel teletömött gyári ételeken éltek, melyeket a szervezet nem tud feldolgozni. (Ez érkezett el hozzánk a szupermarketekkel.)
A végén azonban mindig rajtunk múlik, hisz életünk a tét. A kifogásokkal kikövezett út a pokolba vezet. Amíg nem vállaljuk a felelősséget saját magunkért, amíg megsértődünk, addig nem lesz változás. Aki nem tud plusz 15 kilótól megszabadulni, az plusz 40-től már nagyon nehezen fog. Az sem jó persze, hogy minden azt ordítja: nem vagy idevaló, mert kövér vagy. A kövér ember is értékes ember, s megérdemli, hogy egészséges legyen. Erről szól következő interjúnk Vajda Mártikával.
EGÉSZSÉGEM A TÉT
„Kövér vagyok, nagyon kövér. És ezt ország-világ előtt bevallani nehéz...” Egy kedves arcú, fiatal nő beszél a kamerába. Megdöbbent az őszintesége, végül egy ültő helyemben végignézem a videóját. Mártika nem hárít. Pontosan érti és érzi, hogy itt az egészsége a tét. Mártika Zólyomlipcséről érkezett, a Garam mentéről, hogy elbeszélgessünk harcáról a kilókkal. És arról a mélyről jövő önszeretetről, ami azt mondatja vele: „Jobban szeretem a testemet annál, hogy tovább terheljem.”
Vajda Márta (29) a Csallóközből származik, ma Zólyomlipcsén él a férjével. Egy telefonközpont csoportvezetőjeként dolgozik, jó kedélyű, nagy dumás lány, igazi energiabomba!
– Instagram-oldaladon kendőzetlenül beszélsz drasztikus túlsúlyodról. Mi zajlott benned, amikor közzétetted az első videót?
– Nyomtam egy entert, és arra gondoltam: innen már nincs visszaút! (Mosolyog.) Körülbelül két hétig vacilláltam, hogy jó ötlet-e a nyilvánosság előtt beszélni. A kóros elhízás rengeteg embert érint, ráadásul a legtöbb kövér ember tagadásban él: nem hajlandó beismerni, hogy baj van. Bíztam benne, hogy videómmal másokat is inspirálhatok, de azért tartottam a visszhangtól. Nem a bántásoktól félek – azzal Dunát tudtam volna rekeszteni. Inkább a szánakozóktól tartok, de végül hallgattam a férjemre és az anyukámra, s megosztottam a videót. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi jó tippet, támogatást kapok.
– Elmeséled dióhéjban a történetedet?
– Nyár elején a testem bal fele teljesen lezsibbadt. Megijedtem, hogy a szívemmel lehet valami, pánikrohamot kaptam. A férjem bevitt a sürgősségire, a vérnyomásom az egekbe szökött, ezért bent tartottak. A következő napokban pedig kivizsgáltak. Szerencsére kiderült, hogy nincs komoly bajom, de egy nagyon kedves doktornő elmagyarázta: ha így folytatom, idő kérdése, és lesz. Ekkora túlsúlynál a szív- és cukorbetegség kialakulása csak a jéghegy csúcsa; a hátgerinc, a láb, az erek és az ízületek is terhelve vannak. Mintha megráztak volna: Hahó, ébredj! Azelőtt hiába figyelmeztetettek a szeretteim, magamnak sem mertem bevallani, hogy ez így nem mehet tovább. A doktornő egyébként bariátriai, azaz súlycsökkentő műtétet javasolt, de én elhatároztam: segítség nélkül szabadulok meg a feleslegtől.
– Az előbb azt mondtad, korábban sokat bántottak a súlyod miatt. Ez mit jelent?
– Nyolcosztályos gimibe jártam, az osztálytársak mindenféle csúfnevet aggattak rám, voltam kövér disznó, de tonna donna is. Valahol én is tehettem arról, hogy elszigetelődtem, mivel nemigen akartam barátkozni senkivel. A többiek meg úgy voltak vele: jót szórakoznak rajtam, úgyis körön kívül vagyok. Érdekes, hogy a fiúk egyenesebbek voltak, mint a lányok. Ők a szemembe vágták, hogy mit gondolnak rólam; a lányok csak a hátam mögött gúnyolódtak, hamisak voltak. Az iskolán kívül viszont voltak jó barátaim, és otthon is szeretetteljes közegben éltem. A bántásokról, csúfolódásról nem beszéltem senkinek. Kemény voltam, mint a kő, nem akartam gyengének mutatkozni.
Tévhit, hogy az iskolában csak a kövérekkel gonoszkodnak. Ha túl magas vagy, zsiráf vagy; ha túl alacsony, törpe. Ha szeplős az arcod, dalmata; ha nincs melled, síkság. És ezek a sebek egy életre beleégnek az emberekbe! Van egy csoda szép kolléganőm: őt az orrával piszkálták...
– Sok tinilány ilyenkor kezd őrült diétákba. Te sosem sanyargattad magad?
– Ó, én ahhoz túlságosan szeretem magam! (Nevet.) Úgy védekeztem, hogy lázadtam. Nagyszájú, rebellis lány voltam, akiről lepörögnek a csúfolódások – ott sírtam, ahol senki sem látott. Ahogy pedig teltek az évek, koncentrálni kezdtem a pozitív adottságaimra, az eszemre, az intelligenciámra. Rájöttem, hogy én is lehetek értékes ember, és nem az határoz meg, hogy hány kiló vagyok. Hiszen minden ember valakinek a legszebb a világon: a férjem például millió vékony nő közül is engem választana! Miért is ne hinném el, hogy én is szép vagyok? A gimnáziumi tesitanárnőm sokat tett azért, hogy ne traumaként éljem meg a tornát. Biztatott, hogy ne a többiekkel versenyezzek, hanem saját magamnál próbáljak meg mindig picivel jobb lenni. Ha nem bírom a futást, sétáljak gyorsan; medicinlabdával igyekezzek minél messzebbre dobni (abban jó voltam). Hálás vagyok neki a mai napig.
Olvass tovább: Egészségem a tét
