A HC DAC női kézilabdacsapat idén is tarolt, megnyerte a szlovák bajnokságot. A kapitány nevét nem kell bemutatni a sport rajongóinak. A szelíd tekintetű Juhos Katáról (36) első ránézésre talán nem is gondolnánk, hogy szívós sportemberrel van dolgunk. A legtörékenyebbek a legerősebbek: Kata erre is példa. Mikor a szemébe nézünk, mégis azt látjuk, hogy ő a lélek embere. Vallja, hogy nem elég csupán a testet edzeni! (Bár nem kis fizikai munka áll a sportteljesítmények mögött.)
Juhos Kata egy magyarországi kisvárosban, Körmenden született és nőtt fel. Egész életét meghatározza a sport. A kézilabda viszi Győrbe, majd több más egyesülethez is. Két nagy mérföldkő van az életében: a budaörsi, majd később a dunaszerdahelyi női kézilabdacsapat kapitányaként jeleskedik. Az idei év fontos állomás: vezénylete alatt megvédi szlovák bajnoki címét a csapat. Ám Kata az idény végével búcsút vesz 15-ös számú mezétől, s visszavonul az aktív játéktól. Jelenleg ifjúsági edző, és Pozsonyeperjesen él férjével és kisfiával.
Dunaszerdahelyen a 14 éves lányokat edzettem. Amikor az évek múlva találkozom velük, jólesik, hogy örülnek nekem, és hogy ők is jó emlékeket őriznek közös időszakunkról. Mindig is fontos volt számomra, hogy példát mutassak az utánpótlásnak mind a pályán, mind a pályán kívül.
– Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A kézilabda sodort át a határon vagy a szerelem szárnyán érkeztél?
– Mindkettő igaz, hellyel-közzel. A férjemet a kézilabdának köszönhetően ismertem meg még Győrben, a gimnáziumban. Mivel ő dunaszerdahelyi, a végén el kellett dönteni, hol állapodunk meg. A megállapodás pedig azt jelentette, hogy fészket rakunk, s ehhez mi Szlovákiát választottuk. 2018-ban költöztünk át, s először utánpótlásedzőként dolgoztam a dunaszerdahelyi kézilabdacsapatnál. Majd megkértek, hogy nem állnék-e be közéjük – a többi már történelem.
– Nem volt nehéz országot váltani? Milyen gondolatok kavarogtak az idő tájt benned?
– Igazság szerint jókor jött ez a friss szél, ami ide repített. Változásra vágytam, ki szerettem volna lépni a mókuskerékből. Szerdahelyen olyan erős közösségbe kerültem, amelyik felszította szívemben a tüzet. A kézilabda iránti szerelmem életem nagy ajándéka – de mint minden szerelem, ez is bonyolult érzés. Nem tudunk mindig csak lobogni, de bármerre vitt is az utam, az út végén mindig ott gurult a labda. A kézilabda nekem a munkám volt, az életem volt; soha nem tudtam fél gőzzel csinálni.
– Mi szerettél volna lenni kis korodban?
– Kislányként babákat, plüssállatokat tanítgattam otthon. Sokat adott nekem az élet, tudom, hisz tanítói álmaim megvalósultak az edzői pályával. (Mosolyog).
Gyógypedagógiai asszisztensi végzettségem van, de mindig is kézilabdázó akartam lenni. Kész meccseket játszottam le a szobámban, a szüleimmel pedig sportközvetítéseket néztünk.
– Mióta kézizel?
– Versenyszerűen tízéves korom óta játszom, de már előtte is kijártam anyukám és a nővérem meccseire: vagyis volt előttem példa. Volt kire felnézni. A sport szeretete a családban volt, apukám is focizott, majd fociedző volt.
– Sokan a kézilabdát kemény sportnak tartják. Mennyire igaz ez? Azok kedvéért, akik nem jártasak benne, elmagyaráznád a játék menetét...
– A lényeg, hogy legalább eggyel több gólt dobjál, mint az ellenfél. (Nevet) A kézilabdát heten játsszák, már a kapussal együtt. Na de komolyra fordítva a szót, teremben játsszuk, a pálya 20x40 méteres, a mérkőzés pedig kétszer 30 percig tart. 6-6 mezőnyjátékos van a két csapatban, és egy-egy kapus. Átlagban 25 gólt láthatunk egy meccsen, de nagy iramnál a 30 feletti gólszám sem megy ritkaságszámba. Ha pedig nagy az erőnléti különbség a csapatok között, akár 40 gólt is dobhatnak. Mára felgyorsult a játék, vagyis nem kifejezetten technikai tudásban akarunk egymás fölé kerekedni, hanem inkább a gyorsaság terén. Ma a sok futás a cél, az, hogy erőnlétben győzzünk!
– Dióhéjban megfogalmazva: mi a játék krédója?
– A kézilabda csapatjáték, ahol nem hagyjuk cserben a másikat – és a hiányzó játékost tudni kell pótolni. Minden poszton mindenkinek van legalább egy cseréje; bár kifejezőbb, ha azt mondom, hogy társa, ezért is voltunk húszan. A jó edző pedig empatiával viszonyult a játékosokhoz, rugalmas és segítőkész. A miénk ilyen volt: iskolai elfoglaltságokra, rendkívüli családi eseményekre mindig mindenkit elengedett.
– Nem nehéz ennyi embernek egymáshoz igazodni?
– A csapatjáték megedzi a lelket. Megtanít arra, hogyan segíthetjük egymást. Nem vagyunk egyformák: mind a húszan másak voltunk, együtt mégis erősek voltunk. Én például sokat tudtam rágódni a sikertelenségeim felett A csapattársak és az edző viszont mindig inspiráltak, és kihúztak a gödörből. Apropó, az edzőnek sincs könnyű dolga, hisz meg kell találnia a hangot mindannyiunkkal. Az egyik emberről ugyanis minden lepereg, míg a másik túlaggódja magát. Valakiből úgy lehet kihozni a legjobbat, ha az edző terelgeti, dühösködik vele, míg a másik ember ettől lelkileg padlóra kerül, kipurcan.
– Térjünk csak vissza a keménységre! Sok lányt a sérülés veszélye tántorítja el a sporttól...
– A lesérülés nagy mumus, de én például mindig is komolyan vettem az edzésen a megelőző gyakorlatokat; ilyen például a hátizom, a hasizom, a törzs erősítése. Például ha stabil a törzs, az meg tudja akadályozni a végtagsérüléseket. Emellett fontos a láb, a térd, a boka megerősítése is. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel elkerültek a komolyabb sérülések. Ám a nővéremnek két alkalommal is volt térdsérülése. Úgyhogy testközelből néztem végig, mennyire meg tudja törni az ilyesmi az embert. Viszont lelkesítő volt, hogy nővérem ennek ellenére sem adta fel. A sport kitartásra nevel: ez közhely, de igaz.
Sokszor kérdezik tőlem: hogyan öltözködik egy kézis lány? Én civilben is a sportos vonalat képviselem, nem jártam szoknyában edzésre. De a gyűrűmet mindig hordom, és szeretem a fülbevalót, órát. Elegáns ruhát csupán alkalmakra veszek fel. Viszont szeretem a bátrabb színeket, de mindenképp tartom a sportos vonalat; a legtöbb holmim Adidas.Maradjunk önazonosak: szerintem ez a legtöbb, amit tehetünk magunkért,
– Hogyan néz ki a hivatásos kézilabdázó egy napja vagy épp hete?
– Májusban vonultam vissza a játéktól, előtte azonban hétfőtől péntekig a hétvégi meccsekre készültem a csapattal. Ha szombaton volt a meccsünk, akkor a vasárnap volt a pihenés napja. Egyszóval ez volt a megszokott életritmusom. Valamint ünnepnapokon is edzettünk, ami nem tetszik mindenkinek, de a család általában alkalmazkodik. Persze akkor sem diadalmenet a pálya, mert néha magunkkal is meg kell küzdenünk. Mikor például visszatértem az anyasági szabadságról, és először elutaztunk a csapattal, az első pár órát végigsírtam. Úgy éreztem, rossz anya vagyok, mert otthon hagytam a gyerekemet! Aztán beszélgetni kezdtem a lányokkal, elővettem a könyvemet: s ez szerencsére kikapcsolt. Meg aztán arra gondoltam, hogy a fiam így közelebb kerül az apukájához és a nagyszüleihez. Az óvodai beszoktatással nem is volt problémánk, mert addigra a gyerek megszokta, hogy néha másokkal is együtt van. Különben nagyon szociális gyermek vált belőle, a játszótéren is a többi csöppség társaságát keresi, barátkozik, csacsog. Lehet persze, hogy ez karakterbeli vonás, de én úgy gondolom, hogy ebben a nevelésnek is szerepe van.
– Anyaság és kézilabda: nálad ez akkor nem vagy-vagy kérdése volt…
– Naivan azt gondoltam, ha majd megszületik a kisfiam, akkor többé már nem lesz szükségem a kézilabdára. Mekkorát tévedtem! Az ember mennyire nem ismeri magát: rájöttem, hogy nem kell a játékkal szakítani, sőt, én nem is szeretnék. A kézilabda most már mindig velem marad. Pedig a gyerekem olyan fontos számomra, mint a levegő.
– S hogy zajlott az átmenet? Nehéz volt visszazökkenni a játékba? A nő mindig hátrányban van, mert az anyasági idején kimarad – és így sokszor lemarad. Te ezt hogyan látod?
– A visszatérés kicsit olyan, mint a sérülés utáni rehabilitációs időszak. Megviselt a testünk, nem lehet a sűrűjébe visszaugrani. Sportolónak lenni ugyanis folyamatos fizikai munkát jelent. Viszont én sokszor kimerült voltam, a kisfiam nem volt jó alvó: úgyhogy éjszaka nem igazán tudtam kipihenni magam. Viszont az edző mindig emberséggel fordult felém. A szülés után három hónappal megpróbálkoztam a futással, de éreztem, hogy erre még nem állok készen. Adtam hát magamnak még egy hónap pihenőidőt, összesen négy hónap után kezdtem el a felkészülést. Az sem volt baj, ha esetleg otthon maradtam, mert a kisfiam lebetegedett. Mindig a gyermekem érdekeit részesítettem előnyben. A saját dolgaimmal pedig haladtam, ahogy tudtam.
– A női sportolók eredményeit ma már elismerik? Egyformán kezelik őket a férfiakkal?
– Lassan haladunk, de egyre népszerűbbek a női teljesítmények. Egyre többen járnak el itt Szerdahelyen is a női kézilabdameccsekre. A fontosabb eseményeken – mint például a Bajnokok Ligája döntője – telt ház van. Általánosságban viszont a férfimeccsek nagyobb népszerűségnek örvendenek. A férfimérközések még mindig érdekesebb. Az sportújságok címlapjain is főleg férfiak szerepelnek. Egyébként nem csak a nemek, de a sportágak közt is nagyok a népszerűségbeli különbségek. Például a magyar vízilabdások eredményei túlmutatnak a focién, mégis elképzelhetetlen, hogy a labdarúgásnál bármi is népszerűb legyen.
A közösségi érzés felemeli az embert: s pont ezt nyújtja a kézilabda. A visszacsatolást megadja a szurkolók szeretete. Fontos persze, hogy jó legyen a csapatban a hangulat, és hogy szeressük a társainkat, mert akkor örömmel járunk az edzésekre. Szerintem nincs jobb, mint csapatban játszani. Nehezen viseltem, amikor üres sportcsarnokban kellett játszani a Covid alatt. Klisé, de igaz, hogy a szurkoló jelenléte olyan erőt ad, mint egy pluszcsapattársé. Semmivel sem pótolható az ujjongásuk, mikor integetnek a lelátóról, s nincs szívmelengetőbb annál, mint amikor egy anyuka felismer az utcán, és azt mondja: A kislányom olyan akar lenni, mint te.
– Mely teljesítményedre vagy a legbüszkébb?
– Arra mindenképp, hogy tavaly és az idei szezonban is Dunaszerdahely kétszeres szlovák bajnok volt. Tavaly pedig a szlovák és cseh közös bajnokságot, a MOL Ligát is sikerült megnyerni. S persze Magyarországról is hoztam magammal jó eredményeket. Nagy megtiszteltetés volt, mikor mindkét klubomnál, Budaörsön és Dunaszerdahelyen is csapatkapitánynak választottak. Mindkét klub megtisztelt azzal, hogy az általam viselt mezt visszavonultatták.
– Ez mit jelent pontosan?
– Ez azt jelenti, hogy például Dunaszerdahelyen a 15-ös mezt viseltem, s visszavonulásom után a felnőttcsapatban már soha senki, egyik játékos sem veszi fel a 15-öst. Ez óriási elismerés a klubtól.
– Mi a kitűzött célod a jövőre nézve?
– Eddig főként a kézilabda játszotta a főszerepet az életemben. Most viszont, hogy visszavonultam a profi játéktól, szeretnék a fiamnak egy kistestvért. A sportot sem hagyom el persze, az utánpótlás nevelésben a tizenéves lányoknál vagyok edző.
– Fiad is mutat érdeklődést a sport iránt?
– Mozgékony, aktív, hangos gyerek; telis-tele van energiával. Eljár velem a sportcsarnokba, a kézi helyett viszont egyelőre a foci felé húz a szíve, valamint birkózik. Azt tartom: válassza a szívének kedves sportot!
