Nem könnyű közérthetővé tenni a lélektant. Nem elég hozzá az elhivatottság – kell valami más, valami kis plusz, amitől odafigyelünk. Ez pedig az a szeretet, derű, lelkesedés, ami olyannyira áthatja Bagdy Emőkét.
Olvassák sok szeretettel 2012-es interjúnkat Bagdy Emőke pszichológussal, aki a mai napig érvényes, párkapcsolaton belüli közös élmények és megbeszélés fontosságáról mesélt nekünk.
Bagdy Emőke pszichoterapeuta, szupervízor, a Károli Gáspár Református Egyetem Személyiség- és Klinikai Pszichológiai Tanszékének professzora, a pszichofitnesz megalkotója.
– A mai kor embere mintha belesüppedne a reménytelenségbe. Ha kicsit a múltba nézünk, sokszor voltak embert próbáló időszakok. Háborúk, járványok, az emberek mégsem törtek meg.
– Akkor sem volt jobb a helyzet. Vörösmartyt idézve: „Mindig így volt e világi élet,/ Egyszer fázott, másszor lánggal égett.” A második világháború idején a katonák közt elterjedt egy szlogen: „A helyzet reménytelen, de nem súlyos.” Ami valójában azt jelenti: amíg az ember él, addig nincs igazán súlyos helyzet. Csakhogy azokban az időkben az emberek gyakran a puszta életben maradásért küzdöttek. A mai kor embere viszont mélységesen csalódott. A jóléti társadalom ígérete ugyanis jócskán elvarázsolt minket. Azt a hiedelmet keltette, hogy majd, hű de jól fogunk mi élni! És ha az ember elveszít valamit, az mindig trauma. Ezért van szüksége az embereknek a pszichológiára, hiszen az olyan eszközöket kínál, amelyekkel segíthetünk magunkon és egymáson.
– Ezek szerint, a pszichológia olyan „csodaszer”, amely egy csapásra megoldást kínálhat mindenre?
– A problémák nem oldódnak meg maguktól. Először is azt kell felismernünk, hogy az élővilág alaptörvénye a kölcsönös egymásrautaltság. Sajnos, a világ atomizálódott. Mindenki fut, nincs energiája a gyerekére, a párjára, a másikra. És ennek az elidegenedésnek a vége, hogy társas magányban fuldoklunk. Ezt fel kell oldani! Beszélgetni kell!
– Egy statisztika szerint a házaspárok jó, ha napi fél órát beszélgetnek. A baráti beszélgetéseket felváltotta a kollektív panaszkodás. Mintha már elfelejtettük volna, hogyan kell tét nélkül, jóízűen beszélgetni.
– Már egy kis léleköblögetés („én elmondom, mi bajom, te elmondod, mi bajod”) – még úgy is, ha nem tudunk egymásnak érdemben segíteni – sokat javíthat az ember kedélyállapotán. Időt kell szakítanunk egymásra. A szívfájdalmat gondozni kell, el kell mondani, mert különben megbetegíti az embert. De – és ez nagyon fontos – nem mindegy, hol és mikor! Ül egy vidám társaság, majd megjelenik valaki a maga világfájdalmával, és a többiek nyakába zúdítja. Ez nem más, mint szellemi környezetszennyezés. Ezt még családon belül sem szabad csinálni.
Meg kell beszélni, hogy hetente egyszer, mondjuk, szombat délután minden családtag kap fél órát (nem többet, mert akkor már túlpörögnének az indulatok). A hét többi napján viszont nem szabad senkit búsítani. Aki ezt megszegi, az dobjon be egy jelképes összeget egy perselybe. Ezzel hihetetlen gyors eredményt lehet elérni, mert az ember nem szeret büntetést fizetni.
– Amerikában sokaknak van „házi” pszichológusuk, aki segít levezetni a feszültségeket...
– Ma már, a nagy válságban sokan nem tudják ezt praktizálni, ezért is találták ki a „coach house”-t. Ha nincs pszichológus, meghallgatjuk egymást. Közben nem szabad ítélkezni, minősíteni és legfőképpen tanácsot adni. Hogy miért? Mert senkinek sincs a zsebében a bölcsek köve. Jön a barát, rokon: „Istenem, mondd már meg, mit csináljak?!” Meg ne mondjuk! Lelki ügyekben soha ne adjunk tanácsot! Ha beválik, magában neheztel, mert okosabbak vagyunk nála, ha nem válik be, akkor meg majd minket hibáztat. Viszont együtt kell működnünk, mert ha nem, belebetegszünk az életünkbe. A család, az emberi kapcsolatok fontos egészségvédő szerepet tudnak betölteni. A stressz, a szorongás, a depresszió ugyanis legyengíti az immunrendszert, amely – mondhatni – szinte elájul, és működésképtelenné válik.
– Hogy segít mindebben a pszichofitnesz?
– Még az olyan szorongás is, amit a hétköznapokban csak zabszem szindrómaként ismerünk, hosszú távon komoly károkat okozhat. Az általánosnál magasabb szorongásszint ugyanis – mivel az agyi szorongásközpont túl közel van a memóriaközponthoz – roncsolja a szürkeállomány sejtjeit. Ez pedig korai elbutuláshoz vezethet. Tudományos kutatások igazolták, hogy vannak olyan tevékenységek, melyek vitalitásgenerátorként működnek. Amikor ezekkel találkozunk, az agyunkban lévő örömközpont izgalomba jön, ami stimulálja az immunrendszert, serkenti az életerőnket. Ilyen vitalizáló tevékenységek a kocogás, kacagás, lazítás, amire a pszichofitnesz épül.
– De hogy lehet erre az önkarbantartásra ráhangolódni? Mert azt tapasztalom, hogy ma nem hogy nem kacagnak, de még mosolyogni is alig mosolyognak az emberek.
– Valakinek el kellene kezdeni, a többiekre pedig majd átragad. Hiszen a nevetés pont olyan ragályos, mint csecsemőkorunkban a reflexes visszamosolygás. Amikor a „keep smiling” jelszó Amerikában általánossá vált, azt mondták: legalább ragasszuk föl a mosolyt! Paul Ekman mimikakutató igazolta, hogy ha csak „feltesszük” a mosolyt, a mimikai izmok működése „felgyújtja” az agyi nucleus accumbens, örömközpont lámpáit, és az amygdala is (ami az agyban a düh központja) békés állapotba kerül. Óriási a mosoly és a nevetés feszültségoldó hatása. Felnőtteknél a szaggatott, hangos nevetés és a hahotázás kedvezően befolyásolja a vérkeringést, a vérnyomást, átszellőzteti a tüdőt, sőt! A Stanford Egyetem kísérletében a résztvevőknek elég volt a nagy nevettetők filmjeit húsz percig nézni ahhoz, hogy a szervezetükben megemelkedjen a természetes ölősejtek száma.
– Felmerül a nagy kérdés: akkor miért nem nevetünk?
– A mai kor emberének olyan sok oka a nevetgélésre nincsen. Nehéz az élet. A pszichológia tudományának viszont pont az a feladata, hogy segítsen megélni az életet. És megmutassa, lehet derűvel is küzdeni. Egészen másképp indul a napunk, ha az álom és az ébrenlét közt köszöntjük a napot. „Igen, ma is jó napunk lesz, jó dolgok történnek majd velünk.” Majd lazítunk egyet, hiszen minden ember, akinek lelkiismerete van, szorong.
– A lazításnak van valamiféle technikája?
– Edmund Jacobson chicagói neurofiziológus jött arra rá, hogy ha végigfeszítjük a testünk izmait, akkor a központi idegrendszer ad egy lazíts! parancsot a testnek. Csak feszíteni kell. Álljunk egyenesen, majd jó erősen zárjuk ökölbe ujjainkat. Ezután hajlítsuk be a könyökünket, feszítsük meg a bicepszünket, és ha ez megvan, szorítsuk a karunkat a mellkasunkhoz. Ezután amennyire csak tudjuk, feszítsük meg a lábizmokat, farizmokat, majd nyújtózzunk lábujjhelyre. A legvégén pedig lassan engedjük ki a levegőt.
Utána pedig jöhetnek a nagy, ballisztikus mozgások. A saját tapasztalataim szerint már húsz mélyguggolás hajlítással elég ahhoz, hogy stressz nélkül induljunk el otthonról. Ráadásul ezek a gyakorlatok segítenek a kondíció megőrzésében, és zsírégető hatásuk is van.
– A mondás szerint ép testben ép lélek. Gondolom, emiatt került be a pszichofitneszbe a kocogás is.
– Az emberi test és a lélek harmonikus egységet alkot. Ha az egyikkel valami nincs rendben, az kihat a másikra is. A betegség tulajdonképpen nem más, mint amikor a testben felborul a belső szervek működésének ritmusa. A kocogást a 60-as évek Amerikájában James Foxx tette népszerűvé. Azóta rengeteg kutatást végeztek, hogy felmérjék élettani hatásait. Mára bebizonyosodott, hogy már egy húsz percig tartó ritmikus, egyenletes mozgás különleges testi-lelki harmonizáló folyamatokat indít meg. Azoknak a depresszióban szenvedő betegeknek, akik rendszeresen kocogtak, jelentősen javult az állapotuk.
– Mindezen kívül milyen érzelmi támogatásra van szüksége egy embernek ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében, a saját kis életében?
– Minden családban, párkapcsolatban arra kellene törekedni, hogy érzelmeinket, kötődésünket minél gyakrabban kimutassuk a másiknak. Egy érintés, egy ölelés csodálatos módon megerősíti az ember érzelmi biztonságérzetét. Hiába mondogatunk a másiknak kedves szavakat, ha nem bújunk hozzá, nem simogatjuk meg. Az emberi kommunikációban a verbalitás csak 7%-ban fontos, a hangok, az intonáció 38%-ban, míg a nem verbális tényezők szerepe 55%-ban meghatározó! Sajnos, rengeteg ember él olyan párkapcsolatban, ahol hiányzik a gyengédség. Erre azonban elsősorban nekünk, nőknek, anyáknak kell megtanítanunk a gyerekeinket. A férfiak erre azon egyszerű oknál fogva, hogy nekik nem a jobb agyféltekéjük (az érzelmi agyuk) a domináns, hanem a racionális bal – kevésbé alkalmasak. Nekünk, nőknek a dolgunk, hogy a családi fészek melegét megteremtsük, hogy érzelmeket sugározzunk. Mert errevagyunk teremtve!
