,,Nyugati" gyerek? Köszönöm, nem kérek belőle!

Orsi, a kétgyerekes anyuka Angliában meglátogatta a barátnőjét. Mindig csodálkozott, hogy a kinti nők miért nem akarnak gyereket. Hát most megértette. A jóléti társadalomban gyereket vállalni annyi, mint húsz évig együtt élni egy tájfunnal.

Milyenek a gyerekek a nyugati társadalmakban? A mieink talán nem olyanok?

(© Stephanie Hofmann)

Nem a gyerek tehet róla

Orsi a két gyerekével utazott Angliába. A barátnője nem győzött csodálkozni. Nem értette, hogy lehet az, hogy Orsi gyerekei szófogadók és tisztelettudók. Mert az övéi bizony szakadatlanul kiabáltak, veszekedtek, szanaszét dobálták a holmijaikat, semmit nem raktak el maguk után, nem ebédeltek a közös asztalnál, és anyjuk figyelmeztetéseit elengedték a fülük mellett. Nem kellett sok idő, és Orsi rájött, hogy miért van így: barátnője mindent ráhagyott a gyerekekre, és szó nélkül tűrte a pimaszkodásukat. „Nevelni” akkor kezdte őket, amikor betelt nála a pohár. Akkor rájuk ordított, pofonokat helyezett kilátásba, bezavarta őket az ágyba – ő meg nekilátott, hogy rendet csináljon utánuk, mert a lakás a feje tetején állt.

Györgyi nem külföldön él, a szomszéd faluban. Neki csak egy kislánya van, de ő is hasonló cipőben jár. A kislány mellett beszélgetni lehetetlen, mert szüntelen közbekotyog, azt akarja, hogy anyja csak vele foglalkozzon. Ezt egy kétéves gyereknél elnézi az ember, egy hatéves esetében viszont már kellemetlen. A kislánynak fogalma sem volt róla, hogy helytelenül viselkedik. Honnan is tudta volna, hiszen sose figyelmeztették rá! Egyébként kedves, értelmes kislány, biztosan megértette volna, hogy édesanyja beszélgetni szeretne a barátnőjével, ahogy ő is beszélget az iskolában az osztálytársaival.

Ha azonban az édesanya ezt nem mondja meg neki, akkor a gyerek terrorizálni fogja, mert azt hiszi, az édesanyjának mindig a rendelkezésére kell állnia. Az anyából hiányzott egy kis egészséges önzés (talán, mert az anyja mindig azt papolta neki: a gyerek az első, az anya érdeke az utolsó), s ezért végül a gyerek a fejére nőtt.

Miért haragszanak a gyerekek?

Sokan azt állítják, a nyugati gyerekek azért olyan rosszak, mert Spock doktor könyvei alapján nevelték őket. (A hippi nemzedéket például Spock nemzedékének is nevezik.) Pedig Benjamin Spock, a híres amerikai gyermekorvos nem erre gondolt, amikor liberális nevelési elveit propagálni kezdte Amerikában. Soha nem írta azt, hogy a gyermeknek mindent meg kell engedni. A szülők többsége azonban így értelmezte a tanítását, mondván: ha a gyereket korlátozzuk, gátat vetünk lelke szabad szárnyalásának.

Pedig épp ellenkezőleg! A gyerekeknek szükségük van korlátokra. Amikor mérgesek, azt közlik velünk, hogy pontosan jelöljük ki, meddig mehetnek el. Az is természetes emberi vonás, hogy a határokat mindig igyekeznek kijjebb tolni. Ez vonatkozik az ún. „dackorszak”-ra, amely a 3. életév körül következik be, és érdekes módon a serdülőkorra is. Az a szülő, aki nem mondja meg pontosan serdülő gyermekének, hány órakor menjen haza, azt kockáztatja, hogy csemetéje majd szemrehányást tesz neki, hogy nem szereti eléggé.

Mindig rossz megoldás, ha kiabálunk a gyerekkel, esetleg testi fenyítést is alkalmazunk, bár mindenkivel előfordul, hogy elveszti a fejét, és eljár a keze. Nyomatékosan ismételjük, hogy ez nem helyes. A gyerekek életük végéig emlékeznek azokra az esetekre, amikor a szüleik megverték őket. A szülő akkor is maradjon nyugodt, ha a gyerekei felmérgesítik, hiszen a szülő biztos pont a gyerek életében, akire mindig számíthat. (Legalábbis így kellene hogy legyen.) A szülő kövesse meg a gyermekét, ha megütötte, ugyanakkor tartson ki eredeti állítása mellett. A fizikai erőszak sose jó büntetés. A verés a szülő tehetetlenségének bizonyítéka – ezzel elárulja, hogy nem ura a helyzetnek. Egyúttal azt is közli a gyermekkel, hogy a probléma megoldása a verés. És hogy az erőszak valamiképp rendjén való dolog!

Egy pizzériában vacsoráztam, amikor egy kisfiúra lettem figyelmes, aki egy repülőt tartva a kezében ide-oda futkározott az asztalok között. Látszott, a szülei örülnek, hogy egy pillanatra nyugton hagyja őket. Én viszont rászóltam a gyerekre: „Légy szíves, ülj le szépen. Zavarod a vendégeket a szaladgálásoddal.” A gyerek megütközve bámult rám, a körben ülő vendégek szintén. Tetszett nekik a zajos játék? Szerintem egyáltalán nem. Csak úgy gondolták, más gyerekére nem illik rászólni. Pedig idegen gyereknek is szabad szólni, ha nem jól viselkedik! A jelszó a higgadt magatartás és az udvariasság. Nem kell ingerülten veszekedni, dühösen rátámadni az anyára, hogy miért nem neveli meg a gyerekét. Ez utóbbi esetben az anya majd kikéri magának a rendreutasítást. A gyerek pedig ellenségessé válik még akkor is, ha tudja, hogy rosszat tett.

Soha nincs késő

Az a gyerek, aki minden idejét a tévé előtt tölti, aki soha nem rakodik el maga után, aki a rekamién fekve ebédel, aki rendes étel helyett keksszel és bonbonnal tömi a fejét, természetesen tiltakozni fog minden javító szándék ellen. Mit tegyen ilyenkor a felnőtt? Nyugodtan és derűsen tartson ki elvei mellett, ugyanis mindig a felnőtt az, akinek meg kell határoznia a játékszabályokat. Lehet, hogy az idegek harca hetekig fog tartani, de ha az ember kitartó, a győzelem végül nem marad el.

Sose szabad észrevétlenül elsiklani fölötte, ha a gyerek helytelen dolgot művel. Azonnal szólni kell, hogy ez a viselkedés nem elfogadható. Különben honnan tudná gyermekünk, hogy rosszul viselkedett?

Megoldás krízishelyzetekben

Borbély Bea már több éve él Angliában. Au-pairként került ki, mint a külföldön élő magyar lányok többsége.

– Az angol családokban általában két-három gyerek van – mondja Bea – a legtöbb helyen a gyerekek között nincs nagy korkülönbség. Az anya félállásban vagy teljes állásban dolgozik, de olyan is van, aki nem jár munkába. A legtöbb családnál van au-pair. A gazdag családok „nanny”-t fogadnak fel (dada, gyermekgondozónő). A „nanny” az au-pair fizetésének többszörösét kéri, nem takarít, nem főz, csak a gyerekekkel foglalkozik. Dadának általában ottaniakat alkalmaznak. Külföldit is felvesznek, ha van tapasztalata (sokat számít az előző családoktól szerzett ajánlólevél) vagy pl. van igazolása, hogy otthon óvónő volt. Az anyák nem sok időt töltenek a gyerekekkel. Az egyik helyen például az egyedülálló anyuka reggel hétkor elment dolgozni, és csak este hatkor jött meg. A fürdetést és az altatást is rám bízta, mert fáradt volt. Volt, hogy elment kirándulni egy hétre, és egyedül hagyott a kicsivel. Ha szünet volt, egész nap én voltam a gyerekkel.

– Legtöbbször az au-pair-től vagy a „nanny”-től többet tanul a gyerek, mint a szüleitől. Megesik, hogy a gyerek jobban kötődik a nevelőjéhez, hisz vele tölti el a legtöbb időt. Nekem is azt mondta a négy és fél éves kislány: jó volna, ha én lennék az anyukája, mert engem jobban szeret. Az angolok mindent megvesznek a gyereknek, amit csak kitalál. Nálunk a szülő elmagyarázza: kisfiam, nem tudom megvenni. Ott nincs ilyen. Megvesznek bármit, csak ne nyafogjon a kicsi. Itthon a gyerekek tisztelettudóbbak. Nem mondják például a szüleiknek, hogy fogd be a szád. Ott ez mindennapos, és a szülő nem szól rá semmit. Ha az ötéves kislány félvállról beszélt az anyjával, akkor én szóltam rá.

(© Stephanie Hofmann)

Tanácsok a szemlélőnek

Hogyan vehetjük rá a gyerekeket, hogy illedelmesen viselkedjenek például egy vendéglőben? Hogy ne szaladgáljanak, ne hangoskodjanak, ne taszítsák föl a pincéreket? Egyszerűen: nagyon határozottan magyarázzuk el nekik, hogy itt rendesen, udvariasan kell viselkedni, úgy, mint a többi vendég. Ha jól viselkedik a gyerek, ne fukarkodjunk a dicsérettel!

Vendéglőben a gyerekek általában azért rosszalkodnak, mert unatkoznak, vagy mert a felnőtt nem figyel rájuk. Foglaljuk le őket valamivel, amíg várni kell az ételre (ugyanez vonatkozik a hosszú autóutakra is). Nem kell valami nagy dologra gondolni, elég, ha találós kérdéseket teszünk fel nekik, vagy elmesélünk egy rövid mesét.

Bevásárlóközpontban a legtöbb gyerek dührohamot kap, ha a szülő nem veszi meg neki a polcon levő játékok valamelyikét vagy a pénztárnál kirakott finomságot. Soha, semmilyen körülmények között se engedje, hogy a gyerek toporzékolással elérje a célját. Mert ha enged a kívánságának, ezzel azt a jelzést adja neki, hogy erőszakoskodással célba érhet. Bármilyen nehéz is, őrizze meg a nyugalmát, és tegyen úgy, mintha mit sem hallana.

Ha a gyerek a földre veti magát, és nem akar felkelni, nyugodt hangon közölje vele, hogy most hazamegy. Induljon el, és lépjen a közeli polc mögé. A gyerek valószínűleg felkel a földről, és keresni kezdi.

Amikor a gyerek úgy tesz, mintha nem hallaná az utasítást azt mondja az anya az ötéves kislányának, hogy dobja be a csokipapírt a szemétbe. A kis-lány mintha süket volna, ott hagyja a papírt a széken. Kedves anyuka, ne ismételje meg a kérést, ne keljen fel, és ne dobja lemondón a papírt a szemétbe, hanem fogja meg gyermeke kezét, vezesse a papírhoz, vetesse fel vele, és mellette állva várja meg, amíg a papirost bedobja a szemétbe.