Miért nem talál, aki keres? Egyedülálló férfi nagyító alatt. A férfi kalandot akar, a nő igaz szerelmet. Még mindig ez a hivatalos narratíva. Hogy igazából nincs olyan férfi, aki a párját keresi – ha pedig igen, annak irreális elvárásai vannak. Pedig talán nem is.
Egy élménydús nap után a barátainkkal iszogatunk a csillagos égbolt alatt. Jelez a telefonom, képes üzenet érkezik a mamától, aki kiruccanásunk alatt a gyerekekre vigyáz. Mutatnám a férjemnek, de hirtelen mindenki kíváncsi lesz. Valahogy így indult ez a beszélgetés, ahol megtudom, hogyan gondolkodnak a harmincpluszos, hímnemű szinglik.
– Megmutatnád még egyszer a gyerekek fotóját? – sürget Tibi már harmadjára. Tibit közel 15 éve ismerem, egyidőben bulikirálynak hívtuk. Annak idején nem volt olyan buli a környéken, ahol ne vele söpörték volna ki a termet. Két dolgot imádott az életben, kimenni az éjszakába meg tanulni. Maximalista volt ebben is, abban is. Utoljára 7 éve láttam, mert kiköltözött Németországba. Hogy vigye valamire, s olyan férfi legyen, aki erős bástya, aki mellett a nő leteheti végre a kalapot. Most meg a fiaim maszatos fényképeit nézegeti, és felhős a szeme. Kattog a fejemben a rapszöveg, amit az úton hallgattunk: „Megmondtam, de ti nem hittétek, tényleg semmire nem vittétek...”
– Mit nem adnék egy ilyen kis gézengúzért! – mondja.
– Nosza, mindent bele, „fényrejáró” bulikirály! – viccelődöm vele. De ő komolyan néz.
– Mi a baj?
– Krízis, bár lehet, hogy csak a bor beszél belőlem. 34 éves vagyok és magányos.
Kiderül, hogy az egyetem elvégzése után ment előre, mint kés a vajban, rögtön talált állást (amúgy mérnök), ráadásul egy jó nevű német cégnél. Végigbulizta a nyarat, közben remegett az izgalomtól. Alig várta, hogy ősz legyen.
A munkába állással egy új élet kezdődik, tudta, dupla stresszfaktornak lesz kitéve, országot vált, s vele nyelvet is. Vajon milyen lesz a jövő: betörik vagy megtörik?
– Végül is sikerülhetett, mert a mai napig külföldön élsz – nézek rá vidáman.
– Arra törekedtem, hogy a lehető legmagasabb szinten végezzem a munkámat – mondja azzal a most következik a rejtély! hangnemmel, amit az ember akkor használ, ha azt akarja, hogy kérdezzenek rá, mi történt vele. – Sem törtető, sem nyalizós nem voltam – válaszolja. – Csak kitartó. Aztán észrevettem, hogy halad az idő, telnek-múlnak az évek, de semmi sem változik. Persze, barátaim voltak, eljártunk együtt focira, sörözni. Kerti partira is hívtak, ahol mindenki párban volt, csak én érkeztem egyedül. Hiába próbáltak összeboronálni egy-egy szingli lánnyal, nem jött össze. Az egyik túl fiatal volt, a másik meg túl öreg, sohasem megfelelő. Vagy nem tetszettünk egymásnak, vagy túl komoly volt a lány – „karót nyelt” típus. Aztán valahogy belemerevedtem ebbe a „szingli vagyok” státuszba. A kudarcok akkor is veled maradnak, ha le akarod őket tenni. Nem vagyok hajlandó neten ismerkedni, ki nem állhatom a virtuális világot. Nagyszüleim idejében sem volt internet, mégis találkoztak, és szerelembe estek!
– Ezek szerint egyáltalán nem volt párkapcsolatod?
– Ismerőseim nyilván voltak, de ha arra gondolsz, vittem-e haza a szülői házba „nyugati nőt”, akkor az a válaszom, hogy nem – mondja Tibi kicsit erőtlenül. – Németországban az első két évem ténylegesen arról szólt, hogy rengeteget dolgoztam. Buliztam, koncertekre jártam, de nem izgatott különösebben, hogy nincs stabil nőm. A munkára összpontosítottam. Mikor gyarapodtam, és jobb lakásba költöztem, kezdtem úgy érezni, hogy győző vagyok, akinek bejött az élet. Télen snowboardozni jártam, nyaranta meg a mediterrán szigeteken múlattuk a haverokkal az időt. Semmiben nem szenvedtem hiányt.
– Mikor lett a sok mégis kevés? – nézek rá kíváncsian.
– Az a fránya közösségi háló tehet róla. Ugyanis megláttam, hogy az exem férjhez ment. Onnantól kezdve mindenhonnan az köszön vissza, hogy a gyerekkori ismerőseim megállapodnak, és családot alapítanak. Akkor jutott eszembe először, hogy most már ideje lenne megállapodni.
Mesélés közben a hangja némi keserűségről árulkodott. Úgy éreztem, itt lenni kell még valaminek, fájó csalódásnak, rejtélynek.
– Ne mondd, hogy nem jött össze egy német szerelem...
– Dehogy jött! A német nők emancipáltak és karrieristák. De mégsem annyira emancipáltak, hogy lefelé házasodjanak: mert nekik én csak egy felkapaszkodott vagyok a keleti blokkból. Bennük van a német gőg, a felülhelyezkedés. Igazság szerint, akiket jobban ismerek, azokkal mind együtt dolgozom. Más kapcsolataim meg nemigen vannak – Tibi tekintete előre réved, és meglötyköli a borát. – Nekik én mindig egy jöttment leszek, ahogy nálunk mondanák. A keleti fiú, aki jó fiú, okos fiú, de ha kimondják, abban van egy kis lenézés is. Európa kelet felé lejt, ugye... A munkahelyemen felkelteni egy német kollegina figyelmét csak akkor sikerülne, ha én lennék a felettese. Na, az már valami! Szóval, ennyit az emancipált német nőkről. Mikor zöldfülűként kimentem, naiv voltam és nyitott, de ott anyagias csak igazán a világ. Persze, akadt, akivel sikerült egy hullámhosszra kerülni, de ott meg közbeszólt, hogy a nőci komoly karrierre vágyott, s abban egy lehúzó szerelemnek nem volt helye. Szóval, hosszú távon nem egyeztek a céljaink.
Falakba ütközöm, a korban hozzám illő nőknek – mert, ugye, nem egy feszes negyvenest akarok elvenni – még eszük ágában sincs megállapodni. Ha szóba hozom a családalapítást, fejvesztve menekülnek. Más rugóra jár az ő életük...
– Bővebben? – szakítom félbe, hogy kicsikarjak tőle egy kis konkrétumot.
– Családra, gyerekre vágyom. Már nem akarok szórakozni, az megvolt harmincéves koromig. Sőt, még azon túl is. Készen állok az elköteleződésre. De mihaszna, ha nincs jelentkező. Már arra is gondoltam, hogy felfogadok egy béranyát, hogy legyen az életemnek értelme. Legyen egy gyerekem, mert akkor miért gürizek?! Magamnak a kevés is elég. Megértem az apaságra, dehát szülni nem tudok.
– Ezt most tényleg komolyan gondolod?
– Abszolúte! Tudod, milyen édes lehet egy csacsogó kislány? Vagy egy fiú, akivel nagyokat birkózhatok. De te jobban tudod, hisz neked már vannak fiaid. Megváltozott a prioritás, ez az életcélom. Ennyi. Az is lehet, hogy hazaköltözöm, mindegy, csak billenjek ki a mókuskerékből – és széles mozdulattal kiissza a borát, majd új pohárral tölt. Mintha egy nagy elhatározásra jutott volna. S akkor odaoldalog mellénk Mihály (35), a társaság másik szingli pasija. Ő félig Bécsben él, szintén mérnök. Szerintem elkaphatott némi mondatfoszlányt, mert végszavazni kezd.
– Tibinek igaza van! Igaz, hogy könnyebb ismerkedni, mint eddig bármikor, és rengeteg a facér nő. A különböző applikációkon keresztül – Tinder, Badoo – hamar megy. Ám ezekből a kapcsolatokból nem tud kialakulni igazi viszony. Szerelem meg pláne nem! Hisz jön egy másik kép, egy még jobb pasi, sármosabb – vagy a még cicisebb nő.
– De hisz dönthetsz, hogy meddig mész el, nem? S ha már letetted a voksod valaki mellett, minek tovább keresni? – mondom kicsit élesebben, talán mert tudom, hogy mit fog mondani. Hogy pont ez nem megy neki, a leiratkozás.
– Nagy hátránya ezeknek a platformoknak, hogy mikor elérkezik az idő, ki kell szállni. De mégsem megy! Nem tudom azt mondani, most már elég, megtaláltam az igazit – folytatja. – Az ember meghagyja a kiskaput. Ezt látom a saját esetemben, illetve a környezetemben temérdek másik férfi esetében is. Hátha jön egy még jobb... A széles választék miatt az ember nem érzi a késztetést, hogy dolgozzon egy viszonyon. Ha összekapunk, felmászok a hálóra, s szembejön tíz jó csaj, aki hajlandó... Akkor minek vesződjem a régivel?! Nem vagyok rákényszerítve, hogy elgondolkozzam magamon, és próbáljak kibékülni. Hátha neki volt igaza. Csak így sosem lesz vége... Az új nővel is összekapunk, s jön megint a keresés. Persze, olyan is volt, hogy engem utasítottak el. A lányok is irtó válogatósak tudnak lenni!
– Ne mondd, hogy a régit mindig pattintod?!
– Gátlás nélkül! Szakítok és továbblépek. Évek óta így működök, mégis ebben látom a mai kor kihívását. Ha találsz egy tényleg jó nőt, akkor maradj, és invesztálj a kapcsolatba...
– És a szerelem? Olyan sosem volt? – kérdem csöndesen. Erre kicsit meghökken.
– Ma már senki nem mer százszázalékosan szeretni.
Negyven-, ötvenszázalékos viszonyok vannak. Mindenki ki akarja spórolni a szenvedést az életéből, mindenki a könnyebb ellenállás irányába halad.
– Itthon nem próbálkoztál?
– Dehogyisnem! Úgy gondoltam, hogy itthon hamarabb találok feleséget hasonló a hasonlóval alapon! Jól keresek, nem is kell neki dolgozni. Volt pár kapcsolatom, hetente többször visszajártam a lány miatt Szlovákiába, de nem volt hajlandó feladni az itteni életét. Én meg nem voltam hajlandó miatta hazajönni. Bemerevedtek a hadállások. Ráment három évem, most már sajnálom.
– Osztrák nővel nem próbálkoztál?
– Osztrák lányban azért nem gondolkoztam, mert kevés közöttük a szép lány. Aki meg szép, az válogatós. Fogalmazhatnék úgy is: jóképű férfiből Ausztriában több van, mint jóképű lányból. Ez tény, ezért a fräuleinok első körben a hazai felhozatalból válogatnak. Arról nem beszélve, hogy nekem is van szépségideálom. Évek kellettek hozzá, hogy rádöbbenjek, idehaza hamarabb találok egy karcsú, fekete lányt, aki tudja, hogy ki volt Cipő, vagy mit jelent a Szeretni valakit valamiért...
– Még egy kérdés? Nem számítasz öregnek a világhálón?
– Nem, mert sok lány az idősebb pasikra bukik. Tizenéves fejjel nehezteltem ezért a csajokra. Már nem látom akkora gondnak.(Nevet hosszan.) Van egy ilyen régimódi elképzelésem, hogy tőlem 10 évvel fiatalabb lánnyal nem kezdek ki, mert intellektuálisan valószínűleg alattam volna. Számomra az a kihívás, hogy korban hozzám illő partnert találjak. A jó nők azonban mind foglaltak... – kesereg.
– Nő legyen a talpán, aki neked megfelel! És mi a helyzet az elvált, esetleg gyermekes nőkkel?
– Nemegyszer próbált velem ismerkedni gyerekes nő.Volt, aki tényleg tetszett is, de bevallom őszintén, én kihátráltam. Nem hiszem, hogy el tudnám más gyerekét fogadni – hát még nevelni.
Szedelőzködni kezdek, de azért még kiürítem a poharam. Odébb nézek, a férjem is integet.
– Kiigazodni rajtatatok, férfiakon, művészet!
– Nem gondolom, hogy a nőkkel könnyebb lenne – replikázik Misi. – Tegyük fel, hogy találok egy 30-as nőt, de neki már karrierje van, kőkemény elvei – másként nem várt volna idáig a férjhez menéssel. Azt a karriert is be kellett futni valahogyan. Sajnos, minél idősebb az ember, annál karcosabb, kevésbé simulékony. Egyszer az egyetem alatt annyira elvarázsolt egy lány, hogy szentül hittem: vele fogom leélni az életem. Aztán máshogy alakult. Osztom Tibi véleményét, hogy ma párt találni nehezebb, mint egy tűt megtalálni a szalmakazalban...
Ekkor már felállok, leteszem a poharam. Nem tudok mit hozzátenni.
