Gál Laura (22) Palócföldről, Jánosiból származik. Azt mondja, soha nem válna meg a palóc nyelvjárástól, mert az nem egy ruhadarab, amit csak úgy levetkőzhet az ember.
Laura faluja, Rimajánosi neves község. Első magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd állítólag az itteni bencés kolostorban született. A lakosságcsere miatt a magyarság ma már kisebbségben él. Sok az elköltöző, nagy a munkanélküliség, sokan külföldön dolgoznak – de ez jellemző egész Gömörre.
Laura a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem harmadéves magyar-média szakos hallgatója. A mosolygós, szöszke lány sosem unatkozik: szerinte „a tétlen elme, az ördög műhelye”. Szabadidejében hiphoptáncoktatóként dolgozik, verset ír, fest, rajzol, makramézik és zongorázik.
– Miután elkerültél Budapestre, megfordult a fejedben, hogy magad mögött hagyod a palóc nyelvjárást?
– Szavalóversenyekre jártam, de nem éreztem, hogy máshogyan kellene beszélnem. Pesten sokszor mondták, hogy: „Jaj, de szépen beszélsz!” Ez a mondat egyébként végigkíséri az egész életemet. Volt, aki azt hitte, hogy viccből beszélek így. Mikor már harmadik nap is „palócosan“ beszéltem, rájöttek, hogy nem viccelődöm. (Nevet.) Csak hogy értsük: nálam nincs különbség a haj és a háj kiejtése között.
– Negatív tapasztalat nem volt?
– A barátaim sokszor poénkodnak, sőt, most már ők is használják a palóc „á” hangot; csak nem veszik észre. Sokan azt hiszik, hogy gólya vagyok. ,,Még így beszélsz, de később lekopik rólad” – mondják. Pedig nem kopik le, mert nem akarom lekoptatni! Mikor próbálok a sztenderd nyelvváltozathoz közelíteni, még a hangszínem is megváltozik – az nem én vagyok.
Egyszer kifigurázott a minifánkos néni: végig utánozta a palócos „á” hangzóm, miközben készítette a fánkot. Nem esett jól, még az étvágyam is elment. Szerencsére az egyetemen a nyelvészek egyenesen imádják a palóc nyelvjárásomat, az órán mindig be kell mutatnom, hogyan ejtem a hangokat.
– Vannak, akik a határ itteni oldalán palóc nyelvjárással beszélnek, Magyarországon meg pestiesen: és pont az eltérő környezet miatt képesek a kódváltogatásra. Vicces, mikor keverik a sztenderdet a palóccal. Volt két szaktársnőm, akik szintén Rimaszombat környékéről származtak. Egyikük minden erejével azon volt, hogy a sztenderdet használja, a másikuk váltogatta a palóc dialektussal. Az unokatesóm mesélte, hogy ő szándékosan váltott, mert nem akart „a szlovák lány” lenni. Ez egyébként természetes folyamat, mert ha bekerülünk egy közegbe, akkor minden arra fog ösztökélni bennünket, hogy beolvadjunk. Részemről tudatos döntés volt, hogy kitartok a palócságom mellett. Sokáig néptáncoltam – ahogy édesanyám is –, és gömöri viseletben táncoltunk. Szép lassan felismertem, hová tartozom. Rám nem hatott a presszió.
– Miért nem akartad elengedni a palóc nyelvjárást?
– Már mondtam: ez vagyok én! Olyan ez rajtam, mint a hajam vagy a bőrszínem. Sok palóc azért változtat, mert félnek a megbélyegzéstől. Például az egyetemen én vagyok a szlovák lány, a palóc lány. Sokakat zavarnak ezek a címkék, de én nem érzem, hogy elvennének belőlem: sokkal inkább adnak hozzám. A palócságom nem egy ruha, a palócságom én magam vagyok! Az egyetemen pedagógiát és magyar nyelvet is tanulok. Itt egyre inkább arra törekednek, hogy a diákok értékként kezeljék a nyelvjárásokat. Viszont az alapiskolában és a középiskolában a tanárok még javítanak: „Helyesen mondd!” Az a gyerek, akit a tanító nénije kijavít, nem fog nyelvjárásban beszélni, szégyellni fogja magát idegenben, nehogy butának gondolják. S ennek van alapja! Egy kutatás során arra jutottak, hogy a nyelvjárásban beszélő előadót butábbnak ítélik meg, és kevésbé veszik komolyan. A tájszólást afféle „falusias beszédnek” tartják az emberek. Nekem mindkét szülőm nyelvjárásban beszél, főleg apa; pláne, mikor a nagymamámmal kommunikál. Anya már városban, Rimaszombatban nőtt fel, s ezt érezni rajta, de apa falun, Simonyiban. Nem döngetik a mellüket, de egyértelműen értékként kezelik a palóc örökségüket.
