Akár szeretjük, akár nem, pénzből élünk. Legtöbbünk számára nagy kihívás a pénzügyek kezelése, hiszen a válság évről évre mélyebbre húz le bennünket. Ha körülnézünk, úgy érezzük, mindenkinek több van, mint nekünk.
Ez azonban tévedés. Egyszerűen vannak, akik tudnak bánni a pénzzel, és vannak, akik nem. Nos, ők vannak többen! Jó hír viszont, hogy spórolni meg lehet tanulni. Rossz hír, hogy a többség akkor kap észbe, amikor már baj van. Az alábbi történetekben interjúalanyaink vallanak arról, ők hogyan csinálják. Csak keresztnévvel, elvégre ki szeret erről a nagy nyilvánosság előtt beszélni?
Iván: Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér!
– Lassan 30 éve vagyunk házasok, s az évek során megszokottá vált, hogy a pénzt én kezelem. Hogy miért alakult így? Amikor összeházasodtunk, megszületett első gyermekünk, s mivel csak én dolgoztam, a pénzt is én kerestem-kezeltem. Mindez még az átkosban történt, ahol minden sokkal egyszerűbb volt. 89 után viszont minden összekavarodott: az árak, a fizetések szinte napról napra változtak… Készítettem egy számítógépes táblázatot, hogy ellenőrizni tudjam, mi terheli meg a leginkább a családi kasszát. Aztán két-három hónap után rájöttem: felesleges munkát végzek, mert már a hónap harmadik harmadában mínuszba kerülünk. S aztán jött a másodállás, a harmadállás és a viszonylag több pénz, ami könnyen el is ment. Mert, mint ahogy az apám mondogatta: nincs az a kevés pénz, amit ne lehetne beosztani, és nincs az a sok pénz, amit ne lehetne elkölteni.
– A saját kárunkon tanultuk meg, hogyan kell beosztani a pénzt. Szerintem egy családban az a legjobb, ha a pénzügyek egy kézben összpontosulnak. Igaz sokkal nagyobb a felelősség is, és bizony vannak pillanatok, mikor már-már elviselhetetlen a nyomás. A család többi tagjának viszont nem kell feleslegesen idegeskednie… Ami a legfontosabb szempont: nem szabad nagyon eladósodni, azaz nagy hiteleket felvenni, mert ha nem vagyunk szakemberek (s többségünk nem az), könnyen bajba kerülhetünk… S csak addig szabad nyújtózkodni, ameddig a takaró ér. Tudom, hogy nehéz és fájó, de ha csökken a családi bevétel, akkor gyorsan vissza kell fogni a kiadásokat: olcsóbb piperecikkek, olcsóbb étkezés (mert a legtöbb pénz a kajára megy el), olcsóbb vagy ésszerűbb ruházkodás. Bizony nehéz és megalázó egy családfőnek azt mondani: erre most nem telik, gyerekek – de néha meg kell tenni. A feleségem tudja, hol a pénztárcám. Bármennyit kivehet belőle (ha van benne valami), mert tudom, hogy feleslegesen ő sem költ egy centet sem.
A terjedelmesebb kiadásokat – lakásátalakítás, kirándulás – megbeszéljük. A nagyobb bevásárlásokat hetente egyszer, esetleg kétszer együtt végezzük, tehát annak ellenére, hogy a pénzt én kezelem, azért ketten döntünk. Szerintem ez a forma nálunk bevált, de csak azért működhet így, mert mindketten meg tudjuk fogni a pénzt.
Példa, hogyan nem szabad kezelni a pénzügyeket
Kati 12 éve házas, két gyermek édesanyja, 8 éve vettek fel tetemes hitelt.
– Én épp elvégeztem a főiskolát, férjem pedig sorkatonai szolgálatát töltötte, mikor teherbe estem. A szüleimnél éltünk, ahol bőven elfértünk, azonban nagyon kellemetlen volt, hogy rajtuk lógunk. Kis bevételünket nekik adtuk, afféle étkezési hozzájárulásnak. Spórolt pénzünk egyáltalán nem volt. A helyzet az évek múlásával javult. Miután gyermekem hároméves lett, munkába álltam, és férjemnek is stabil állása van. Bár szüleimnél elfértünk, úgy döntöttünk, elköltözünk. Osztottunk-szoroztunk, és felvettünk egy hatalmas hitelt – 30 évre! Így sikerült lakást vásárolni. Nem volt könnyű a törlesztés, de azért jó színvonalon éltünk. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy testvéreimmel vállalkozásba fogtunk, ami egy-két évig szépen jövedelmezett. Az első hibát itt követtük el: nem tartalékoltunk, nem tettünk félre semmit, hanem a pénzt „elkirándultuk”. Igazság szerint nem voltunk nászúton, és nagyon vágytunk már egy jobb életre...
– Sajnos, időközben a vállalkozásunk csődbe ment, és én megint terhes lettem. A következő három év szörnyű volt: a férjem fizetése teljes egészében ráment a hitelekre és a rezsire, maradt az én gyermekgondozási segélyem (150 euró) minden másra. Szüleink segítségével éltük túl, akiktől 30 éves fejjel voltunk kénytelenek kunyerálni. Ismét eltelt három év, és én újra dolgozom. Bevételünk emelkedett ugyan, csakhogy ezzel semmire sem megyünk, nem tudunk ötről hatra jutni. Ma ugyanis minden sokkal drágább, mint négy éve. A gyerekekre fordított kiadások is évről évre emelkednek (munkafüzetek, tornacipő, ebédcsekkek, iskolai kirándulások). Múlt évben minden hónapban mínuszba mentünk. Eddig a férjem kezelte a pénzeket, és maximálisan megbíztam benne. Sajnos rosszul tettem: fél éve kiderült, hogy hatalmas, 1000 eurós tartozást halmozott fel a villanyszolgáltatónál, és hogy kölcsönt vett fel, amiről nem is tudtam...
– A csávából ismét csak a szüleim húztak ki bennünket. Most ott tartunk, hogy tanácsadóhoz fordultunk, akinek segítségével összevontuk kölcsöneinket. Zavart, hogy gyermekeink nincsenek bebiztosítva, ezért kötöttünk egy megtakarítás jellegű életbiztosítást is. Igaz, kis összeggel fizetjük, de legalább valami van. Ettől nyugodtabb vagyok. Árnyalja a helyzetünket, hogy több dologgal is foglalkozunk: kozmetikumokat és étrend-kiegészítőket árulunk. Bevételünk tehát változó. Spórolni, spórolni, spórolni kell, és néha úgy érzem, a pénzt a semmiből varázsoljuk elő. Nagyon vigyázok, mennyit költök élelmiszerre, nem veszek könyvet, CD-t, nem járok színházba, a legolcsóbb fodrászt hajtottam fel a környéken, lefaragtam a mobilszámlám. A következő lépcső, azt hiszem, az lesz, hogy félretesszük az autót – feladjuk a kényelmünket… Két-három hónapja már nem megyünk mínuszba. Félretenni azonban még mindig nem tudok…
Maximilian, a milliomos taxisofőr
Maximilian német. 60 éves, és többszörös milliomos. Gyönyörű családi házban él, és a pénzéből gyakorlatilag azt vesz meg, amit akar. Csakhogy – és itt jött az én szájtátásom – Maxi egyáltalán nem vesz meg mindent. Sőt, akár hiszik, akár nem, a bolhapiacon vásárol. (Mint tudjuk, a németek gyakran cserélgetik ép-szép bútoraikat, bőrkabátjukat, kínai porcelánkészletüket. Egyszerűen azért, mert ráunnak. Ezeket az értékes holmikat aztán a bolhapiacon értékesítik.) Nos, ide jár a milliomos Maxi, ugyanis nem szereti fölöslegesen költeni a pénzt.
A turkálós ruhadarabokat ésszerűen párosítja a boltban vásárolt márkás áruval, és láss csodát, ő az egyik legjobban öltözött férfi a városban. Félig innen rendezte be a házát is, és esze ágában sincs kétévente lecserélni a konyhabútort. Ráadásul Maximilan (habár megtehetné) egyáltalán nem lopja a napot: taxisofőrként tevékenykedik. Kérdezhetik, mire kell akkor neki a pénz. Tetemes summát halmozott fel két számlaszámon: az egyik a fia, a másik pedig a lánya jövőjét biztosítja.
S hogy miért írom le mindezt? Mert sokan azt hiszik, a gazdagoknak csak úgy szájukba repült a sült galamb, esetleg loptak. Igen, vannak újgazdag tolvajok is, szép számmal. Azonban a jómódúak többsége, hasonlóan Maxhoz, két dolognak köszönhetik a „szerencséjüket”: a kemény munkának és a spórolásnak.
Marika titka
Marika egyedül nevelte fel két nagy fiát. Sosem panaszkodik, pedig kicsi a jövedelme, mégis minden fontos dologra telik neki. Íme, a titka!
– Férjem akkor hagyott el, amikor még nagyon kicsik voltak a gyermekeim. Én maradtam a házban, egyedül törlesztettem az építkezésre felvett két kölcsönt, fizettem a rezsit, és neveltem a két fiamat… Mindezt az akkori minimálbérből – megélni is alig tudtam, nemhogy félretenni. Aztán új munkahelyet találtam, és a fizetésem is picivel több lett. Állandóan azon járt az agyam, hogy félre kell tenni, félre kell tenni, hiszen bármikor elveszíthetem a munkahelyem, netán baleset ér, és nem tudom majd eltartani kisiskolás gyermekeimet. A spórolást úgy kezdtem, hogy nyittattam két számlát. Az egyik lett a „spórolós számlám“: erre kaptam a gyerektartást. Ehhez nem nyúltam, sőt, bankkártyát sem kértem, nehogy kísértésbe essek. A másik számlámra a béremet utalták, és ha a hó végén maradt rajta némi pénzmag, fizetés előtt átutaltam a spórolósra. Miután összegyűlt egy nagyobb összeg, bankkönyvet váltottam. Ehhez a pénzhez csak végszükség esetén nyúlok.
– A gyermekeim közben felcseperedtek, de még nálam laknak, nem nősültek meg. Mivel mindketten dolgoznak, jobban félre tudok tenni. Most már végre gondolhatok a ház korszerűsítésére is: szigetelés, ablak- és ajtócsere, garázsépítés. A munkálatokba csak akkor vágok bele, mikor már összejött rá a pénz. Igaz, a fiúk is besegítenek, és nem csak anyagilag: amit tudunk, önerőből, magunk végzünk el. Kölcsönt végszükség esetén veszek fel, és csakis kisebbet: például tavaly szinte egyszerre romlott el a hűtőm és a mélyhűtőm. A keresetemet terv szerint költöm el: első a rezsi, majd a telefon, biztosítások befizetése és más havi kötelező kiadások, utána jöhet minden más. Nagyon vigyázok, nehogy kifizetetlen számlám maradjon. Többek szerint anyagias vagyok (ami nem igaz, csak nagyon meggondolom, mire költök). Ilyen kijelentést csak az tesz, akinek nincsenek anyagi korlátai, akinek a pénz könnyen jön és könnyen megy. Nemrég felhívtak a bankomból, hogy kaphatok olyan hitelkártyát, amivel mínuszba vihetem a számlámat. A hölgynek ezt feleltem: majd amikor a náluk tartott pénzemre annyi kamatot adnak, mint amennyit ők kérnek tőlem a felvett hitel kamatozásáért, jelentkezzen újra. Azóta sem hívtak...
Eszter – hogyan spórol egy egyedülálló, fiatal nő?
– Hamar megtanultam, hogyan osszam be a pénzemet. Szüleim korán elváltak, édesanyám egyedül nevelt minket az öcsémmel. Tőle tanultam, hogyan kell a pénzzel bánni. 15 éves korom óta dolgozom. Rengeteg munkát kipróbáltam már (alkalmi munkák), így sosem kellett pénzt kérnem édesanyámtól. Valahogy úgy éreztem, mivel egyedül nevel minket, és próbál nekünk mindent megadni, nem lenne helyénvaló, ha a kedvteléseimet is neki kéne pénzelnie. A megkeresett pénzből ruhákat vásároltam, kozmetikát, fizettem a telefonszámlám, és saját pénzből jártam szórakozni. Tavaly végeztem el az egyetemet, fél éve dolgozom, most már félretenni is tudok. Igaz, nem sokat, de az is valami. Nagy segítséget jelent, hogy még az édesanyámmal élek – nem kell lakbérre és ételre költenem. Némi pénzzel azért én is igyekszem beszállni a háztartásba.
