Fibi Sándorral az új oktatási kerettantervekről és azok hozadékáról beszélgettünk.
Fibi Sándor 1946-ban született Fülekpüspökin, majd 1968-ban Nyitrán, a tanárképző karon szerzett magyar–szlovák szakos tanári képesítést. Pedagógusi pályáját a csallóközi Vásárúton kezdte, majd Dunaszerdahelyen, az ország akkori egyik legnagyobb iskolájának igazgatóhelyetteseként dolgozott. 1979-től 1990-ig az iskolaügyi minisztérium nemzetiségi osztályának főelőadójaként, majd vezetőjeként dolgozott. 1990-től Dunaszerdahelyen a járási hivatal iskolaügyi osztályát, illetve az önállósult tanügyi igazgatóságot vezette.
Fibi Sándor
Egykori iskolája és pedagógusi hivatása azonban visszahívta őt, és öt évig újra az Iskola utcai alapiskolában tanított. 1997-től 2000-ig a Vámbéry Ármin Alapiskola igazgatóhelyettesi posztját töltötte be, majd nyugdíjba vonulásáig igazgatóként irányította az iskola mindennapjait. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége elnökségének évtizedeken át volt aktív tagja, és éveken át elnöke a Magyar Intézményvezetők Országos Társaságának. Fibi Sándor családjának szinte minden tagja pedagógus: felesége, Éva, két lánya, Éva és Annamária, fia, László, valamint veje, Péter is.
– Egy országban akkor nézhet ki így az iskolarendszer, ha azok, akik irányítják, a dilettáns módszereket részesítik előnyben. Régebben az oktatási minisztérium mellett működött egy magas rangú pedagógiai kutatóintézet, ahol kiváló szakemberek dolgoztak, akik évekig kísérleteztek, és csak az a modell került bevezetésre, amelyik működőképesnek bizonyult. Az utóbbi években az a gyakorlat, hogy jön egy új miniszter, akinek produkálnia kell valamit. Az Állami Pedagógiai Intézettel néhány hónap alatt átdolgoztatja a kerettanterveket, majd anélkül, hogy akár egyetlen kísérleti iskolában is kipróbálnák, mit eredményeznek ezek a változások, szeptembertől már az új tervek szerint tanítanak.
– Miért baj ez, hiszen a mai kor a rugalmasságot kívánja meg mindenkitől? Igaz, belátom, ez óriási stresszfaktor is egyben.
– Mert az új kerettanterveknek semmi előkészítése nem volt, ráadásul nincsenek hozzá tantervek és tankönyvek sem.
Szlovákia pedagógusgárdája a nyári szünetben általában tanterveket ír, hiszen az új tanévben az új rend szerint indul a tanítás. Így néz ki az oktatásügy olyan háttérintézmények hiányában, mint pl. az egykori pedagógiai kutatóintézet.
– Mi lesz az eddig elért eredményekkel?
– Čaplovič miniszter urat sikerült meggyőzni arról, hogy az oktatás szempontjából a szlovák nyelv a magyar iskolákban számítson idegen nyelvnek. Mint tudjuk, a szlovákot eddig nem idegen nyelvként tanítottuk. Így aztán még angol nyelvből is sokkal jobb eredményeket érnek el a magyar diákok, mint szlovák nyelvből. Már dolgoznak a módszertanon és a terveken. Hogy mi lesz ennek a projektnek a sorsa, nem tudhatjuk, hiszen azóta két miniszter kicserélődött. Most majd az új minisztert is meg kell győzni arról, hogy – a magyar tanulók érdekeit figyelembe véve – az lenne a legfontosabb, hogy megtanuljanak jól beszélni szlovákul, mert akkor a munkaerőpiacon is jobban tudnak majd érvényesülni.
– Az érvényesülés kapcsán felmerül az oly gyakran emlegetett duális képzés kérdése is. (Duális képzésnek nevezzük, amikor az elméletet az iskolában, a szakmai ismereteket pedig élesben, valódi munkahelyen sajátítják el a diákok.)
– Ez a fajta képzés már működött, hiszen a szakközépiskolák és szaktanintézetek diákjai régebben az állami vállalatoknál szereztek szakmai gyakorlatot, és sokszor ugyanott helyezkedtek el. Ma nehéz találni olyan vállalatot, amelyik vállalja a gyakorlati betanítást. Nem beszélve arról, hogy a piaci követelmények hihetetlenül gyorsan változnak. Most az autóiparban van szükség a legtöbb szakemberre, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ha a fiatal kitanulja a szakmát, tíz-húsz év múlva is kap majd a szakképesítésének megfelelő munkát. Lehet, hogy át kell majd képeznie magát. A duális képzés kérdése jóval bonyolultabb, mint első hallásra gondolnánk. Jelenleg a szakmukástanulók 1,5-2 százaléka vesz részt duális képzésben, miközben csak el kell olvasni a kormány programját: tudásalapú társadalmat tűztek ki célul. A szakoktatás területén jó példákkal jár előttünk Ausztria és Németország, náluk jól bevált módszerek működnek. Tanulmányozzuk hát, hogyan csinálják ott!
– Egy jobb gazdasági helyzetben lévő országban az oktatási körülmények is színvonalasabbak. Gondolok itt az iskolák felszereltségére, bár az utóbbi időben idehaza is elláttak minden iskolát számítógépekkel és interaktív táblákkal...
– Nem csupán a technikai feltételek jobbak. A fent említett országokban nagyobb a pedagógusok megbecsültsége, nem mellékesen anyagilag is. Az órák előkészítéséhez a gyakorlott pedagógusoknak asszisztensük van... Nálunk ez jelenleg megvalósíthatatlannak tűnik. Pedig érdemes elgondolkodni azon, hogy azok az országok, amelyek több pénzt áldoznak az oktatás fejlesztésére, mind jobban fejlődnek, s egyértelműen sikeresebbek.
(© Alamy)
– Távol álljon tőlem, hogy valakit akarattal megbántsak, de a megbecsülést ki is kell érdemelni. Bizony nem minden pedagógus áll a helyzet magaslatán, sajnos, emberileg sem, mégis hangosan követeli, hogy tiszteljék. Gondolok itt azokra, akik leadják a tananyagot, bemagoltatják a vastagon szedett szöveget, és utánam a vízözön...
– Amikor még az iskolaügyi minisztériumban dolgoztam, komolyan felvetettük azt az igényt, hogy a pedagógiai pályára készülők felvételi vizsgájának legyen része egy sajátos tehetségvizsga. Ezzel kiszűrhetőek lehetnének azok, akik személyiségjegyeik alapján alkalmatlanok a katedrára. Sajnos, a mai napig nem létezik semmi ilyesmi... Vannak, akik csak azért mennek pedagógusnak, mert más egyetemre nem kerültek be, vagy „ez a legkönnyebb, aztán majd lesz valami“. Mennyire más a helyzet például Finnországban, ahol a pedagógusok szinte a legjobbak közül kerülnek ki. Ám az is igaz, hogy munkájuk társadalmi megbecsülése is a legmagasabb.
– Visszatérve az új kerettantervekre: ezek nagyon hátrányosan érintik a magyar iskolákat. Az eddigi sem nagy mozgásterük tovább szűkült, ráadásul előírás, hogy évfolyamonként ugyanannyi magyarórát kell tartani, mint szlovákot.
– Én nagyon jól emlékszem arra, hogy amikor kezdő pedagógus voltam, akkor a szlovák nyelv oktatását a 3. osztályban kezdtük, és úgy is meg lehetett tanulni szlovákul. Azután a startot áttették másodikba, majd elsőbe. Most ott tartunk, hogy a szlovákórák száma az alsó tagozaton azonos az anyanyelvi órákéval! Az első és a második osztályban nagyon fontos a szilárd alapozás. A kisdiákot meg kell tanítani írni és olvasni. Rendkívül gyors ütemben megkezdődik a tudatos szókincsfejlesztés és a szövegértés tanítása. Mindez természetesen a tanuló anyanyelvén, mely a képzés során szinte mindvégig az ismeretszerzés első számú eszköze. A szlovák nyelv tanításánál pedig mindössze a kommunikáció legelemibb szintje jöhet számításba követelményként. Az első évfolyamban nincs írástanítás.
Számomra ezért elképzelhetetlen, hogy a két nyelvet ezekben az évfolyamokban azonos heti óraszámban tanítsák. És a kerettantervet készítők dilettantizmusának az a legegyértelműbb bizonyítéka, hogy a szlovák iskolákban a szlovák nyelvet az első évfolyamban heti kilenc órában kell tanítani – ám a magyar iskolákban a magyar nyelv oktatására szerintük elég heti öt óra.
– Megkozkáztatom, hogy az igazi pedagógus, x év tapasztalattal a háta mögött, nem a tervekből tanít. Beírja az órát az új tervek szerint, azután megtanítja azt, amit meg kell tanítania.
– Így van, és ha a helyzet nem változik, nem is marad más választása. De a kérdés mégis az: miért így kell dolgoznia a magyar pedagógusnak, aki nem akar semmi különlegeset, csak tanítani? Miért nem lehet a pedagógiai követelményeknek megfelelő óratervet és kerettantervet kidolgozni a magyar iskolák számára? Hiszen az már régóta tudott és bizonyított, hogy idegen nyelvet elsajátítani csak megfelelő anyanyelvi tudás birtokában lehet – és érdemes. Azt pedig már Jan Amos Komenský óta tudjuk, hogy egy gyermek a világgal a legjobban az anyanyelvén keresztül ismerkedhet meg.
– Sok magyar szülő számára már így is csábító, hogy gyermekét szlovák iskolába adja.
– Érthetetlen, hogy mindmáig elhiszik azt az ostobaságot, hogy a gyermek így majd jobban érvényesülhet, még annak ellenére is, hogy számtalan példát látnak ennek ellenkezőjére. A sok-sok felvilágosítás ellenére sincsenek tudatában annak, hogy ez az assszimilációt gyorsító téveszme a hatvanas években került a köztudatba, amikor a politikai hatalom azt igyekezett elhitetni a szülőkkel, hogy gyerekük csak akkor „csinálhat karriert“, ha a szlovák iskolát választják. Annak idején sok munkahelyen a felettesek győzködték a beosztottakat, hogy előléptetéssel, fizetésemeléssel járhat, ha gyermeküket a magyar helyett a szlovák iskolába íratják. Nem beszélve arról, hogy a gyerekkel is jót tesznek. Sokan voltak, akik nem tudtak ellenállni ezeknek a politikai praktikáknak. A következmény pedig: a szlovák iskolába íratott gyermekeknél a nyelvváltás után egy-két generáción belül általában bekövetkezett a nemzetiségváltás is... Ezért nem bírom hangsúlyozni, hogy mennyire komoly kérdés az iskolaválasztás!
– Most, hogy a szlovák iskolákban elvileg lehetővé vált a nemzetiségi nyelv oktatása is, azaz gyakorlatilag egy szlovák iskolában is lehet majd magyarórákat tartani, mire számíthatunk?
– Következetes felvilágosító munkával meg kell értetni a szülőkkel, hogy heti egy-két órában legfeljebb ismerkedni lehet egy nyelvvel. A gyerek nem fogja tökéletesen elsajátítani szülei, nagyszülei anyanyelvét! Ismeretlen és idegen marad számára a magyar kultúra, és nem biztos, hogy rendesen megtanul magyarul írni és olvasni. Olyan ember lesz, aki se ide, se oda nem kötődik: gyökértelen! Olyan családokban, ahol otthon a magyar a mindennapi kommunikáció nyelve, vagyis az első nyelv, a magyar iskolát kell választani, hiszen a gyerek ezen a nyelven ért és érteti meg magát a legjobban. Ezen a nyelven bontakoztathatja ki a legteljesebben képességeit és tudását. Emellett azt sem tartom kizártnak, hogy a szlovák iskolák továbbra sem tekintik majd feladatuknak a magyar nyelv oktatását, hisz nem egy alkalommal találkozunk azzal, hogy különböző módon, de szankcionálják, ha a magyar gyerekek az iskolában egymás között az anyanyelvüket használják. Tény, hogy ez messzire nem vezethet. Mert az alapiskolában heti egy-két órában anyanyelvet tanulni legfeljebb azt jelentheti, hogy a gyerek nem felejt el konyhanyelven, vagyis nem felejt el a legalacsonyabb szinten magyarul beszélni. Semmi esetre sem jelentheti azt, hogy olyan tudást kap, amit majd érvényesülése érdekében hasznosítani tud.
Szlovákia oktatásügye: 2008. szeptember 1-jével lépett életbe az új iskolatörvény (č. 245/2008 Z. z.) Szlovákiában. Komoly változásokat hozott: szabályozta a pedagógusi hivatáshoz szükséges végzettséget és egyéb előírásokat, valamint új oktatási kerettantervet vezetett be. A kerettantervek évente jelentek meg, és ezeket kellett alkalmazni az iskola profiljához igazítva.
A pedagógusok 2008-2013 között évente új tanterveket dolgoztak ki, fokozatosan az alsó és a felső tagozaton, párhuzamosan a 0. évfolyamtól 9.-ig. Az iskolák sajátos arculatot kaphattak: a szabad órákat a helytörténeti ismeretekre vagy éppen hagyományápolásra fordíthatták, de nem volt semmi akadálya annak sem, hogy valamelyik iskola a természettudományokat, mások a nyelvtanítást erősítsék ezekkel az órákkal. Végre eljutottunk oda, hogy ezek a tervek stabilizálódhattak, hiszen sikerült megfelelő tapasztalatra is szert tenni az évfolyamonkénti tanításban, és a terveket is lehetett módosítani. Való igaz, hogy a kerettanterveknek a természettudományok terén volt némi hiányosságuk. Személy szerint a biológiaórák számát (heti 1 óra évfolyamonként) tartottam kevésnek.
Az iskolatörvény emellett a pedagógusok jutalmazására és szakmai fejlődésük bebiztosítására a sokat emlegetett kreditrendszert is bevezette, amely már menet közben változott. Ez a redszer abból áll, hogy megfelelő szakmai továbbképzéseken való részvételért, zárómunkáért és vizsgáért bizonyos számú kreditpont jár a pedagógusoknak. Ezek a pontok százalékos fizetésemelést érnek, és 60 pont után lehet jelentkezni atesztációs vizsgára. Ha ezt sikeresen leteszik, magasabb fizetési osztályba lépnek. Nemcsak anyagi szükségszerűség, de el is várják a pedagógusoktól, hogy részt vegyenek ezeken a továbbképzéseken, melyeknek egy része valóban hasznos a tanítás szempontjából, de némelyikről inkább ne essen szó.
Most, hogy a pedagógus már hol pontokat gyűjtött, hol vizsgázott, hol terveket írt (mikor pihent, és mikor tanított?!), egy újabb kerettantervet kap, hogy ehhez alakítsa át terveit (tankönyvek nélkül). Az iskolák vezetése pedig komoly gondban van, hiszen az óraszámok most már jóval kötöttebbek.
Lehet, hogy több, természettudományt oktató pedagógusra lesz szükség, mint amennyi az iskolában dolgozik, és lehet, hogy másoktól viszont meg kell válni. (Hiszen a + 2 idegen nyelv oktatása, bátran mondhatjuk: becsődölt. Tehát nem biztos, hogy a nagy nehezen „beszerzett“, általában német szakos pedagógusokat jövőre is alkalmazni tudják.)
A magyar iskolák, ha lehet, még cifrább helyzetbe kerültek, mivel a szlovákórák miatt itt eleve magasabb az általános óraszám, kevesebb szabad órát lehet elkülöníteni az egyéb tantárgyakra. Ennek tetejébe az eddig működő történelemoktatást központilag át akarják alakítani: most már a magyar gyerekek sem tanulhatják a magyar történelmet. További gond, hogy a szlovákórák száma azonos kell, hogy legyen a nemzetiségi órák számával. Ez elvárható is lenne, főként a felső tagozaton, ahol rendszerint mindennap van magyar- és szlovákóra. Az első és a második osztályban az írás, az olvasás és a fogalmazás alapozásánál azonban jóval több magyarórára van szükség, mint szlovákra. Ezt viszont az új rendszer – jelen állapotában – nem engedi meg. Ezenfelül megjelent az a lehetőség, hogy a szlovák iskolákban heti néhány órában taníthatnak nemzetiségi nyelvet is (ez elsősorban a ruszinokat érinti, hiszen nekik nincs olyan nemzetiségi iskolarendszerük, mint nekünk, magyaroknak). Tehát van min elgondolkodni...
Csendben megjegyzem, hogy emellett több mint bosszantó, hogy évről évre értelmetlenül nehezednek az írásbeli érettségik, és a 9.-esek tudásszintfelmérője sem a tanulók reálisan elvárható tudását méri fel. Sem a pedagógusok, sem a szülők, sem a diákok nincsenek irigylésre méltó helyzetben.
