Zsidó János atya karizmatikus pap. Mégis a legegyszerűbb és legsallangmentesebb ember, akit valaha ismertünk. Jelenleg Nyékvárkonyon szolgál.
Zsidó János élete során több településen szolgálta a híveket, vagy épp templomot épített – most, mindjárt hetvenévesen a várkonyi templomot próbálja véglegesen rendbe rakni. Segíti a cserkészeket; táborokat, katolikus szavalóversenyt, ifjúsági vezetőképzőt szervez. A vasárnapi misén olyan útravalót ad a nyékvárkonyiaknak, melynek elgondolása egész hétre munkát ad, de fényt is lop a mindennapokba. Nemrég a Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki.
Az atya szívében különleges helyet foglalnak el a fiatalok. Egész életében terelgetni próbálja őket a jó felé, mert ebben a zűrzavaros és szanaszét vert világban ők a legfontosabbak.
– Már a kommunizmus idejében is aktívan foglalkoztam a fiatalokkal, amikor ez még tilos volt. A Jóisten vigyázott rám, nagy baj nem lett belőle – kezdi a beszélgetést. – Engem mindig megtalál a feladat. A gyerektáborokban nem egyszer megesett, hogy a második estén már minden csonka családból való gyerek ott volt mellettem. Szükségük volt egy felnőttre, akinek elmondhatták a bajukat. Én meg nyitott voltam őket meghallgatni, és sokszor csak ez kellett nekik, semmi más. Aki egyedül marad minden gondjával, annak sokkal nehezebb az élet.
– Ez visszafelé is érvényes? Nyitottak a fiatalok is?
– Igen. Megtörténik persze, hogy gyanakodva nézik a papot. Ám amikor látják, hogy jót akarok nekik, és nem akarom őket semmire rábeszélni, akkor megnyílnak. Főleg azok, akik problémás családból jönnek, vagy akiknek a szülei elváltak, s otthon gondok vannak. Ilyenkor előtör a fájdalom, a gyerek haragszik a szüleire, mert nem érzi jól magát a bőrében. A gyerekek tudják, hogy a gyónási titok köti a papot, sokszor mondják is: „Ezt úgy vegye, atya, mintha gyónnék.” Persze – mondom nekik –, úgy veszem.
„Azért vannak a táborok, hogy a gyerekek ne kallódjanak el. A vezetőket is azért képezzük, hogy meg tudják szólítani a többi fiatalt. Mert azt látjuk, ha a gyerek elindul a maga útján, és a saját feje szerint megy, akkor bizony rossz irányba is mehet. És bizony nem igaz, hogy mindent ki kell próbálni, a rosszat is. A rossz elronthatja az embert, s akkor, ahogy elromlik a mosógép, elromlik az ember is.”
– Mit olyat tud mondani ezeknek a fiataloknak, ami segíthetne rajtuk?
– A hívő ember olyat tud mondani, amit más nem. Hogy Isten szeret téged. S ha megengedte a problémát, akkor ad hozzá lelki erőt is. S van segítség: imádkozol, eljössz a templomba, beszélgetsz, és a problémáid oldódnak-alakulnak. Minden történet más, sokszor konkrét tanácsot is adok a rászorulónak. Próbáljanak megbocsájtani, mert mindig van út, amin el lehet indulni, a többi már tőlük függ. Ezt tudom nekik mondani.
– Nehezebb ma a fiataloknak tanácsot adni, mint harminc évvel ezelőtt?
– Sokkal nehezebb. Annyi behatás, hazug dolog éri a fiatalt, hogy sokszor nem tud eligazodni, útvesztőbe kerül. Pár éve, mikor azt mondtam hittanon, hogy „új anyagot veszünk, most mindenki rám figyel”, akkor mindenki rám figyelt. Ma nagyon nehéz lekötni a gyerek figyelmét. Igen, vannak békés családi háttérrel rendelkező gyerekek, velük most is egyszerűbb, de sajnos az átlag nem ilyen. Egyre több a problémás gyerek: ezt a Carissimi egyesületben is tapasztaljuk. Itt a sérült gyerekekkel szakemberek foglalkoznak, de egyre több rászoruló gyerek van, és a speciális iskolákban lassan már nincs hely. Ezerfajta diagnózissal, viselkedészavarral találják szemben magukat a tanárok. Ma a pedagógus, ha bemegy egy új osztályba, az óra végére meg tudja mondani, hogy melyik gyerek családjában vannak problémák. Mert a gyerek ezt tükrözi: zárkózott lesz, vagy épp ellenkezőleg, fel akarja hívni magára a figyelmet, mert otthon nem kapja azt meg. Vagy: a gyerek rosszalkodik a hittanórán. Szólok neki, hogy maradjon itt az óra végén. Ott marad, leül velem szemben, de én nem azzal kezdem, hogy „rossz voltál, beírom az ellenőrződbe, és a szülővel aláíratod”. Így egy idő után már magától sorolja, hogy „nem reggeliztem, nincs tízóraim, nem tudok megebédelni, szegények vagyunk”. Ilyenkor előveszek két eurót, szólok az osztályfőnöknek, igazgatónak, hogy kapjon ebédet. S mindig akad olyan ember, aki ilyenkor benyúl a zsebébe, és azt mondja: fél évre kifizeti a gyerek ebédjét.
– Ezek a legnagyobb gondok?
– Nem. Az ilyet egyszerűen meg tudjuk oldani. Az a nehéz, mikor a gyerek sír, hogy egész éjjel nem aludt, mert a szülők veszekedtek, el akarnak válni. Ez a nehezebb. Sokszor nem tudok mást mondani, mint hogy imádkozom érte. A szülők önzőségének a gyerek a foglya és áldozata.
– A papnak kicsit pszichológusnak is kell lennie, nemdebár?
– Nagyon! És nem csak a gyerekeket fontos meghallgatni. Én azt látom, hogy aki a legtöbbet szenved a családban a gyerek után, az az idős ember. Rá csak addig van szükség, amíg segíteni tud, vagy amíg van pénze. Mikor már ő szorul segítségre, jön a feketeleves. Elveszik tőle a nyugdíjat, nem engedik ki még az utcára se, durván bánnak vele. S ő nem mondhatja el senkinek, csak a papnak. Sokszor a gyónásuk csupa panaszkodás, mert nincs, aki meghallgassa őket.
Ő az, akinek elhisszük, hogy jósággal hegyeket lehet megmozdítani... A világ olyan is, amilyennek mi látjuk, meg olyan is, amilyennek elgondoljuk. S néha nem is kell sokat vagy nagy dolgokat tenni, csak leülni és beszélgetni a másik emberrel. Ha emberségesek és kedvesebbek lennénk egymással, máris szebb lenne a világ. Ezért tegyük meg azt, ami tőlünk telik, több nem kell. S ne keressük mindig lázasan az élet árnyoldalát, akkor is, ha éppen vidám...
– S ezzel lehet rajtuk segíteni?
– Az idős ember kimondja, ami a szívét nyomja, s máris könnyebb a lelkének. Ha nem mondja ki, előbb-utóbb szomatizálódik a baj, átvált betegségbe. Erre vagyok én, hogy meghallgassam őket. Talán ez a legfontosabb küldetésem 46 éve. Ennyi ideje vagyok a pályán, és soha nem volt ennyi gond, háború, betegség, szegénység, szeretetlenség.
– Nem túl nagy teher ez?
– Én mindenkinek elmondom: vegye észre azt is, hogy kisütött a nap. Tudjon örülni a jónak, tegye a jót, s ha a szívében fájdalom van, próbáljon segíteni azon az emberen, akinek a szívében még nagyobb fájdalom van – és máris csökken a fájdalma. Annyi minden van, aminek érdemes örülni! Ám a szépet, a jót természetesnek vesszük, vagy épp mindig az árnyoldalát keressük. Bezzeg a bántás, a fájdalom! Az mindjárt megérinti az embert.
– A pap mindennek tud örülni?
– A Carissimi keretében minden évben versfesztivált rendezünk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy 30 – főleg Down-kóros – fiatal verset mond. Mély élmény hallgatni őket. Van, aki megakad, van, akinek nem kell súgni, s van, akinek egy szavát sem értjük. Bauer Edit elnökasszonnyal zsűrizünk: sokszor hegyezni kell a fülünket, hogy elkapjunk egy-egy szót... Nekik egy verset megtanulni nem három nap, hanem sokszor három hónap. Hatalmas az öröm, mikor megdicsérjük őket, és ajándékot kapnak. Ezeken a napokon délutánra is programot szervezünk, a Baltazár Színházat például már többször meghívtuk. Ez egy olyan színház Budapesten, ahol szellemi fogyatékos fiatal színészek játszanak. Az első alkalommal már délelőtt megérkeztek, mire a kolléganők gyorsan odaszóltak a dunaszerdahelyi iskoláknak. Én tiltakoztam: tanítottam ott, tudtam, hogy vannak olyan nyolcadikos, kilencedikes osztályok, ahonnan a fiatal tanítónő sírva jön ki az óra végén. De milyen jó, hogy a kilenc nő leszavazott engem, és megtartották az előadást! Mert nem a rosszalkodó gyerekekre kellett ügyelni, hanem újra szóhoz jutnunk, olyan döbbent csend volt az előadás alatt. Ötperces kis részeket mutattak be, inkább pantomim volt, mint szöveg. Fantasztikus siker volt.
– Ezek szerint igaz, hogy a fiatalokban van a remény...
– Öröm látni, hogy a találkozó végén már tolják a beteg kocsiját, és beszélgetnek vele. Egy sérült gyereknek rengeteg szeretetre van szüksége. A gyerekeknek mindig elmondjuk: „Ne féljetek a Down-kóros gyerekektől. Ők is olyanok, mint ti vagytok, éppen úgy szükségük van a szeretetre, mint nektek. Beszélgessetek és barátkozzatok velük!”
– János atya, ennyi év papi szolgálat után mivel megy fel a szószékre vasárnapról vasárnapra?
– A katolikus egyházban hároméves ciklusra van bontva a Szentírás szövege, és minden vasárnap ebből olvasunk fel egy részt. Utána erről szól a prédikáció. Aki az én prédikációimat hallgatja, három dolgot vehet észre. Az első, hogy nagyon szeretem a történelmet, főleg a magyar történelmet, tehát mindig a magyar szenteket hozom fel példának vagy a magyar történelmi eseményeket. A másik: fontosnak tartom, hogy megismerjük a Bibliát. Viszont szükség van hozzá magyarázatra. El kell magyarázni azt, amit háromezer évvel ezelőtt írtak, egy teljesen másfajta korban, a Közel-Keleten. A harmadik dolog, ami engem jellemez: eddig bárhol teljesítettem papi szolgálatot, ott mindig voltak gitáros-énekes szentmisék. Öröm számomra, hogy a templomunknak most is van egy gitáros leánykórusa.
A Carissimiről: „Segítek, amiben tudok! A tíztagú kuratóriumban kilenc okos hölgy mellett én vagyok az egyetlen férfi. A propagandaosztályon dolgozom. A 2 százalékos adóból és a jó emberek segítségével tud működni a társulásunk. Rászoruló családból egyre több van, szinte minden nap érkezik kérvény. Gyorssegélyt tudunk biztosítani, szakmai tanácsadást a sérült gyerekek családjának...”
– Optimista az atya a jövőt illetően?
– Keresztény hívő ember csak optimista lehet. Isten mindig velünk van, bármi is történik. Ha nézzük a világ folyását, mindig a rossz után jön a jó. Ha a kereszténység életét alaposabban megnézzük, akkor rengetegszer voltunk pusztulásra ítélve. 117-ben Trajánusz császár érmet veretett ezzel a szöveggel: „Eltöröltem a kereszténységet!” Az érem megmaradt, Trajánusz meghalt. Rengetegen akarták elpusztítani a vallást, és a vége az lett, hogy az egyház eltemette a saját sírásóit. Az egyház élete csupa ilyen hullámhegy-hullámvölgy, és most úgy néz ki, hogy lefelé megyünk. Ma ugyanolyan problémák vannak, mint anno a Római Birodalomban. Rómának el kellett pusztulnia, hogy a romokon új virág nyíljon.
– Ez lesz a megoldás?
– Mi csak maradjunk meg kereszténynek! Van egy anekdota 23. János pápáról, akit jó pápának hívtak, mert közvetlen ember volt. Mindig törte a fejét, hogy mi lesz az egyházzal. Ahogy haladt felfelé a ranglétrán, püspök lett belőle, s akkor azt mondta: ott a pápa, majd ő megmondja, mi legyen az egyházzal. Ám amikor pápa lett, rádöbbent, hogy már nem mondhatja, hogy ott a pápa. Majd a Jóisten megoldja! – így vágta ki magát.
