A nő szereti a rózsát. Szirmai gyönyörűek, illatába beleveszünk, de ha megpróbáljuk leszakítani, a tövisek könnyen felsebezhetik a kezünket.
A rózsa olyan, mint a nő. Szépek vagyunk és gyönyörűek, ha pedig haragszunk, töviseket növesztünk. Egy rózsás grófnőről mesélünk, akinek alsókorompai rozáriuma messzi földön híres volt. Újraalkotott hasonmását látogattuk meg.
Szalmakastély
A comtesse otthona azontúl a rozárium volt, aminek közepére, miután meghalt az édesapja, egy csinos kis kerti lakot épített. (A környékbeliek csak szalmakastélynak hívták, mert a lakocskának svájci módra szalmából készült a teteje.) A grófnőt a falusiak kissé furcsának tartották, hisz ugyanolyan egyszerű ruhában járt, mint ők, s mindig csak a kertjével és a virágaival foglalatoskodott. Hát milyen comtesse az ilyen, aki nem az előkelő szalonban zongorázik, hanem a földet simogatja?!
A rozárium virágzása azonban igazából csak 1910-ben kezdődött, mikor Henrietta Mária nagy és heves lépésre szánta el magát: felvásárolta a Monarchia leghíresebb virágkertészének, a Korponán élő Geschwind Rudolfnak a rózsatöveit.
Azontúl Európa legjobb virágkertészei egymásnak adták a kilincset a szalmakastélyban, a grófnő pedig európai hírnévre tett szert. Elragadtatott rajongói rózsakertjét a Párizs melletti L’Haÿben található egyedülállóan csodás rozáriumhoz hasonlították.
A harmadik legnagyobb!
Így tehát elmondható, hogy Chotek Mária Henrietta grófnő 1910-ben megalapította Európa harmadik legnagyobb rozáriumát az alsókorompai kastélyban! Mégpedig oly módon, hogy megvette Geschwind Rudolf rózsáit, aki hiába próbálta Korpona városára testálni gyűjteményét, az nem kért belőle.
Nem úgy a szemfüles comtesse, aki azontúl – az alsókorompai falusiak legnagyobb megrökönyödésére – reggeltől késő estig a rózsakertben dolgozott napszámosaival. Minek eredményeképp létrehozott egy csodakertet, amelyet nemsokára már a német Sangerhausen mellett emlegettek. (Ma is ez és a francia L’Haÿ számítanak a legnevesebb európai rózsakerteknek.)
A comtesse hamarosan kereskedni kezdett a futórózsákkal, kedvencei a teahibridek voltak. Levelezésben állt kora legnagyobb rózsakertészeivel, előadásokat tartott nagy rózsakongresszusokon, rendszeresen publikált. Beszélik, hogy egyik levelezőpartnere elküldte neki Napóleon rózsabolond feleségének, Jozefinnek a legszebb rózsáit.
A grófnő a végén – külföldi mintára – még katalógusokat is nyomtatott, s ezek segítségével árulta a rózsáit. Csak akkor tette le a metszőollót, mikor kitört az első világháború: egy ideig a sebesülteket gondozta a nagyszombati kórházban.
Utána ismét visszatért a kertjébe, s 1929-ben sikerült itt meghonosítani a fagyálló Nordlandrosét. S bár a comtesse maga nem nemesített egyetlen fajtát sem, a nemesítők meghajoltak szaktudása előtt. Ám üzletasszonynak nem volt a legjobb, éppen ezért a nagy gazdasági válság idején rozáriuma hanyatlásnak indult.
A nemesség már nem rózsákba fektette a pénzét, hanem aranyba, hiszen megint háborús szelek fújtak. Hiába kongatták meg a hozzáértők a vészharangot, többek közt egy híres prágai professzor, nem akadt ember, aki Korompára utazott volna, hogy kiássa az elszegényedő grófnő ritka rózsatöveit.
Hervadás
A harmincas évek közepéreaztán a rózsák hanyatlásnak indultak, az akkor már hetvenéves grófnő ugyanis egyre nehezebben bírta a napi robotot. Még eljárt ugyan a templomba, a híres-nevezetes korompai rózsakert azonban már nem volt a régi. Nem rendezett benne több táncmulatságot a gazdája, nem osztogatott cukrot a szegényebb gyerekeknek.
Negyvenötben szó szerint rátörték az orosz katonák az ajtót, feldúlták a kastélyt, a többit pedig a falusiak rabolták szét. Nem számított, hogy a „grófkára” azelőtt mindenben számíthattak – vittek mindent.
Egy hajdani szolgálója szólt be a helyi irgalmas nővéreknek, hogy fogadják be a grófnőt, aki nem menekült el, mint a rokonai. Nem tudta itthagyni rozáriumát. Élete utolsó éveit az egyre hanyatló comtesse a kolostor csendjében töltötte, néha még a régi kertjébe is kijárt. Jó nevelést kapott, ha aludni akart, megkérte a nővéreket, hagyják magára, mert nem akart a szemük láttára elbóbiskolni.
1946-ban az egész falu ott állt a családi kripta körül a temetésén. Aznap nagy vihar volt, kicsavarta a kripta előtti rózsabokrokat: a helybeliek ebben azt látták, hogy siratják a comtesse-t, aki még értett a nyelvükön.
Kerámiacímkék
A sors fintora, hogy az utolsó korompai grófnőnek meg kellett érnie rozáriumának felparcellázását. Rózsakertje tövében lehelte ki a lelkét 1946-ban. A helyi komisszár vicces kedvében azt írta a halotti levelére, hogy „Foglalkozása: rózsanemesítő”. Szerencsére egy helyi fiatalember összegyűjtötte emlékeit, a korabeli fényképeket s azokat a kerámiacímkéket, amelyekkel a rózsatöveket jelölték a hajdani rozáriumban.
S manapság – bár nem a régi rozárium helyén – rózsakertet létesítettek a tiszteletére, ahol a vezetéseken egy szenvedélyes grófnőről mesélnek, akinek a világon a nemes rózsák voltak a legfontosabbak... (Dömötör Ede képei a rozáriumban készültek.)
