Ülök a fotelben, a kislányom az ölemben, nyakában az olvasó, kezében a képes imakönyve. Odaszólok a férjemhez, hogy nekem is törjön már abból a mogyorós csokiból, amit ott majszolgat a konyhasarokban. Ám Abigél csendre int: „Psszt, Anya! Templomban nem illik hangosan beszélni!”
Lassan egy hónapja vagyunk otthon. Nálunk a vasárnap a közös reggeliről szól (ami általában bundás kenyér, mert imádjuk, és így a szikkadt kenyér sem vész kárba), a szentmiséről (még el sem kezdődik az áldoztatás, de kétéves kislányom már húzza a kezemet, hogy álljunk be a sorba, hadd menjen „keresztecskére”), az ünnepi ebédről (plusz fogás is van, ha torta is kerül az asztalra), a rokoni látogatásokról (ami azt jelenti, hogy vagy mi megyünk, vagy ők jönnek). A felsoroltak teszik igazán ünneppé a hét utolsó napját.
Naplójegyzet egy beteg világban
Ülök a fotelben, a kislányom az ölemben, nyakában az olvasó, kezében a képes imakönyve. Odaszólok a férjemhez, hogy nekem is törjön már abból a mogyorós csokiból, amit ott majszolgat a konyhasarokban. Ám Abigél csendre int: „Psszt, Anya!” Tudja, hogy a templomban nem illik hangosan beszélni… Elmosolyodom, majd megpróbálok ráhangolódni a szentmisére, amit most a tévében nézünk. Elmerengek az olvasmányokon és a prédikáción. Ferenc pápa gondolatait idézte a plébános atya, miszerint egy beteg világban nem lehetünk egészségesek…
A böjt az élvezetek megvonásáról szól. Idén az emberiség egyetemesen betartotta a böjtöt, megvontuk magunkról a legszebbet, a személyes kontaktust egymással.
Mily’ igaz! Pörgetem magam előtt az emlékeimet, ám Abigél megint elém áll. Azt mondja, hogy ő majd meggyógyítja a Jézuskát, mert bántották őt a rossz bácsik. Hozza az „orvosi kofferét”, a matricás könyvéből kitép egy levonót, és ráragasztja a feszületre, majd megpuszilja. Aztán így szól: „Látod, anya, már nem bibi neki!” Kis galamblelkű madárka. Ő is tudja, hogy valami nagyon megváltozott az életünkben. Nincs nyüzsgés, jövés-menés, családlátogatás, nem jön papa és a mama, nincs játszótér, nincs móka, nincs kacagás a barátokkal. Csak ez a magányos itthonlét…
A minap meglátta a vele egykorú kis szomszédfiút az út túloldalán. Rég találkoztak, mert még az utcára sem járunk ki. Euforikus állapot, mosoly az arcokon, nagy sikítás: Dodó! (Dominik a fiúcska neve, de Abigél Dodónak „becenevezte”.) Eszeveszetten egymásba gabalyodnak, nem tudjuk őket megfékezni. A kisfiú a kezét szorongatja, látnivaló, hogy örülnek egymásnak. Hasonló kitörést akkor tapasztaltunk, mikor egy-egy rövid vagy hosszabb nyaralásból tértünk haza. Egymásra néztünk Dodó várandós anyukájával... (Igen, Dodónak testvére születik, mindenki örül a szomszédságban, hogy egy fővel gyarapodik az utca.) Végül hallgatólagosan rábólintunk: hadd játszanak együtt kicsikét. Mentségünkre szolgáljon, hogy alacsony fokú a fertőzés kockázata, hisz nem kószálunk, itthon vagyunk a hét minden napján, és Dodó szülei is.
Válsághelyzetben is hozzuk ki a mindennapokból meg magunkból a maximumot! Ahogy azt egy híres orvosprofesszor mondta, a megoldás most legyen az IMA ÉS C-VITAMIN EMELT DÓZISBAN!
Hiányzik mindenki!
A minap a sarki boltba készültem a kislányommal. Felvettem a védőmaszkot, a kesztyűt, ám ő nem tűrte meg magán. Nem akarta megérteni, hogy miért van erre szükség. Próbáltam a hidegre fogni, hogy muszáj, a maszk majdnem olyan, mint a sál, véd a hideg levegő ellen, de ezúttal nem jártam sikerrel. Szóval, itthon maradtunk. És sok ilyen magányos napunk van kettesben: apuci dolgozik, a család már hetek óta nem jön, inkább csak csetelünk. Hiányzik mindenki…
Az egyik délután kifestőztünk Abigéllel. Ami azt illeti, néha megcsúszik a papíron a grafit, a falat éri a ceruza hegye, ahol igazi művészi alkotásokat hagy maga után – és nem csupán a gyerekszoba falán. Lassan a lakásunkból képgaléria lesz, annyi falfestménnyel ajándékozott már meg minket Abi fürge ceruzája. Mi mást is csinálhatna szegénykém ezekben a borús napokban?! Abi kétéves, mindenre kíváncsi, s épp a felfedező korát éli. Szóval, kell neki a kaland, meg aztán nekünk sem árt Csabival, ha kimozdulunk néha a komfortzónánkból. A férjemnek napról napra kihívás, hogy miként távolítsa el a falról a grafit vagy épp a zsírkréta firkát.
Abi firkálás közben is csicsereg, be nem áll a szája. „Hiányzik a papa!” Összeszorul a torkom, most légy okos Domonkos! Most mit mondjak neki…
– Nekem is hiányzik! Gyere, hívjuk fel! – Tudni kell, hogy minden második nap a papa hozza a frissen sült kenyeret. Abi a nyakába kapja a lábát, s már fut, mikor megszólal az előszobában a csengő, tudja, hogy a papa lesz az. Gyors puszi: „Adom a kenyerem! Kérem pépen!” (Értsd: Add oda a kenyeret! Kérem szépen!) Abigél belevési egérfogacskáit az első szelet kenyérkébe, mindig övé az első falat.
Miért nincs vasárnap?
Abi nem akarja megérteni, hiába próbálom megmagyarázni neki az ő nyelvén, hogy miért nincsenek most igazi ünneplős vasárnapok. „És a papa miért nem hordja délelőttönként a kenyeret, miért nem találkozik a család?”
Egyik délután aztán nyílik az ajtó, és betoppan édesapám. Döbbenten állunk előtte. Abi felkéredzkedik a karjába, apu erősen magához szorítja, majd jövök én az ölelésemmel. Nem tudunk az érzéseinknek parancsolni. Apu 63 éves, de még ereje teljében van, dolgozik, s most felugrott hozzánk ebédre. Kimondhatatlanul jó érzés volt vele találkozni, csak anyukám hiányzik. Párom, Csaba félve kérdezi meg apukától, hogy eljönnének-e a hétvégén, kerti sütögetést tervezünk.
De szabad-e? Megfogadtuk, hogy addig, míg nem javul a vírushelyzet, nem találkozunk, ám nem bírjuk ki. Hangosan morfondírozunk, mikor találkozunk megint, vajon megadja-e a Jóisten? Végül úgy döntünk, eljönnek hozzánk szombat délután. Abigél annyira örült a társaságnak, hogy a mamával akar elaludni. A mama befekszik mellé az ágyba, és elmeséli neki gyermekkorom kedvenc meséjét. Tíz percbe sem telik, a gyerek már alszik… (Én meg néha órákig altatom. Megmagyarázhatatlan.) A nagymamáknak varázserejük van, és kész. Másnap végre boldog vasárnapunk van!
A nők java része vasárnaponként kötényt húz magára, és a bánatát liszttel, tejjel, tojással és jókora adag cukorral tepsis boldogsággá süti. Nagy ma az anyák felelőssége, mert nem hisztizhetünk, nem boronghatunk.
Boldogságot sütünk!
Vége van a húsvétnak: ez a legnagyobb ünnepünk, a karácsonynál is nagyobb, mert Jézus feltámadott! Örvendezünk, van megváltás. A virágvasárnapi barkaág ott áll a vázában, de a húsvéti vigília elmaradt, személyes kontaktusok nélkül nélkül nehéz megülni az ünnepeket. A böjti időszak az élvezetek megvonásáról szól, és az elcsendesedésről. Az idén az emberiség egyetemesen betartotta a böjtöt, megvontuk magunktól a legszebbet, a személyes kontaktust egymással. Társas lények vagyunk, nehezen viseljük a bezártságot, az elszigeteltség kikezdi az emberek idegeit.
Talán ennek is betudható, hogy vasárnaponként a nők java része ma kötényt húz magára, és a bánatát liszttel, tejjel, tojással és jókora adag cukorral tepsis boldogsággá süti. Mikor most nagypénteken, széles mosollyal az arcomon megkérdeztem a páromtól, hogy mit süssek vasárnapra, ő csodálkozva rám nézett: „Miért, várunk valakit?”
Mire én: „Igen, a dicső megváltást!”
Varga Henrietta
