Szeressünk bele – saját magunkba!

Az örök szerelmet keressük? Szeressünk bele saját magunkba – ez a szerelem garantáltan életünk végéig kitart. Mindenfajta más szeretet az önszeretetből táplálkozik. Önszeretet nélkül sanyarú az élet. Nézzen a lelke mélyébe: szereti azt a személyt, aki önmaga?

Edit története: Nemrég voltam harmincéves, és ennek kifejezetten örültem. Inkább egyelnék répát, mint hogy visszamenjek a húszéves koromba. Emlékszem, éretlen tini voltam még, amikor az egyik újságban olvastam Linda Evangelista – aki akkor lett harmincéves – nyilatkozatát, és ő is ugyanezt mondta. Akkor a tinédzserek önteltségével odavágtam: Persze, savanyú a szőlő! De ma már hiszek neki, mint ahogy elhiszem a nálam tíz évvel idősebb kolléganők hasonló kijelentéseit is, akik azt mondják, hogy negyvenévesnek még jobb lenni. Ugyan miért?

(© Giulia Rosa)

Mert kiegyensúlyozottabbak vagyunk, jobb a közérzetünk, alaposabban ismerjük magunkat, több a tapasztalatunk, ebből kifolyólag könnyebben megoldjuk a problémáinkat. Őszinte szívvel mondhatom, hogy SOHA JOBBAN nem éreztem magam. Régen mindig összehasonlítgattam magam másokkal, és mindig az volt az érzésem, hogy még van mit behoznom – a munkában, tanulásban, ambíciókban... meg abban, ahogy kinézek. A férfiak úgy bántak velem, mint egy rongybabával, mert ösztönösen érezték, hogy velem bármeddig elmehetnek. Olyan voltam, mint egy hagyma, amelynek sorban lehántották a héját – és a végén semmi sem maradt. Soha nem tudtam, hogy helyes-e, amit teszek, ahogy viselkedek, ami tetszik, vagy ami nem tetszik. Folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy amit teszek, amit mondok, amit magamra veszek, fog-e tetszeni annak, akivel járok.

Állandóan kételkedtem magamban. Nem voltam benne biztos, hogy megfelelek-e a világnak. Úgy gondoltam, hogy mindent valami meglevő sablon szerint kell végezni, s ha az ember eltér ettől, akkor az nem normális, gyanús, elvetendő. Aztán egy napon elfújtam harminc gyertyát a tortámon, és voilá – ennek mind vége! Fütyültem mindenre! A magas irodalom, az egyetemi szkriptumok, az élet bármilyen problémája végén ott találtam egyetlen dolgot: az önszeretetet.

És kiderült, hogy ez a legfontosabb érzés, ami bennünk van, ebből ered minden más, az a képesség, hogy szeretni tudjuk a többi embert, hogy érzelmeket tudunk adni és kapni, hogy negatívan vagy pozitívan látjuk-e a világot.

Tehát: szereted önmagadat? Valamint: mit jelent ez valójában? Charlie Chaplin mondta hetvenedik születésnapján: „Amikor valóban szeretni kezdtem magamat, megszabadultam minden számomra egészségtelen dologtól. Ételtől, emberektől, tárgyaktól, helyzetektől – és elsősorban attól, ami mindig lefelé húzott: saját magamtól. Eleinte egészséges egoizmusnak neveztem ezt az érzést. Ma már tudom, hogy önmagam szeretete volt az.” Csak azt nem értem, hogy ennek felismerése miért tartott hetven évig. Szeressünk bele önmagunkba még ma! Magunkat szeretni szuper dolog. Aki szereti magát, azt nem tudja senki kiborítani. Sem a társa, sem a gyerekei, sem az anyja. Egy kis szerencsével a szemtelen beosztottja és undok főnöke sem.

Leszámolok a szüleimmel

Lehet, észrevette már magán, hogy túl sokat foglalkozik gondolatban a felmenőivel. Elgondolkodik nevelési elveiken, eszébe jutnak a régi sérelmek, amelyeket gyerekeik ellen elkövettek; eltöpreng azon, milyen szerepet játszanak az életében. Egyszer – serdülőkorában – már elhatárolódott tőlük. Most jött el a második megméretés ideje. (A pszichológusok szerint ez normális, sőt szükséges és üdvös.) A mérlegre tevés azért fontos, hogy végre megbékéljen önmagával és szüleivel, akkor is, ha apja egy flegma alak, akit hátulgombolós korában látott utoljára, és egyáltalán nem ismeri a lánya értékeit.

Lívia negyvenéves korában vette meg élete első személyautóját. A lánykori nevét adta neki, és mindig elönti a boldogság, amikor rálép a gázpedálra. Eleinte nem volt nagy véleménnyel magáról mint vezetőről, de egy kis idő után már elment Jugoszláviába szabadságra, és szerencsésen vissza is jött. „Elmondtam apámnak, de egy dicsérő szót se mondott.” No és? Tartsa meg a dicséretét. Jól gondolkodjon el, ha még mindig úgy viselkedik, mint egy kislány, aki vágyik a szülei elismerésére. Valóban fontos, hogy apja és anyja mindennel egyetértsen, amit tesz? Hiszen már felnőtt, saját gyerekei vannak, akiket meg kell dicsérnie.

Értékelje a tetteit saját maga – ezzel megfosztja szüleit attól, hogy uralkodjanak az életén. Bocsásson meg nekik, ha annak idején nem adták meg azt, ami járt volna önnek – dicséretben, támogatásban és mindenben, amire szüksége lett volna. Igaz, hogy az önszeretet a feltétlen, mindent elfogadó szülői szeretetből fakad, de végtére is már felnőtt.

Megadták vagy nem adták meg ezt a biztonságot, ma már mindegy. Megvannak az eszközei, hogy maga pótolja ki azt, ami annak idején hiányzott, és nem kapott meg. Remek dolog felnőttnek lenni!

Hát a férfiak?

Most vizsgáljuk meg azt, hogy megfelelően tiszteli, becsüli és méltányolja-e magát a férfiakkal való viszonyában. Miért szeretik a férfiak a hárpiákat? Mert az ilyen nők nem ismerik a kompromisszumot. Értékrendjükben az első helyen mindig ŐK állnak, és csak UTÁNUK a férfi. A legtöbb nő képes rá, hogy éjjel, esőben, szélben, hidegben (saját zsebből fizetett) taxival a férfi után menjen a világ végére, hogy figyelmeztesse, védje, megkönnyítse a dolgát. Inkább leszólja az összes barátnőjét, akik vissza akarják tartani. Csakhogy: a férfiak a karakteres és magukért kiálló nőket szeretik, akik ismerik a saját értékeiket, és azokból nem engednek.

„Fontos, hogy a nő tisztában legyen az értékeivel, és tisztelje magában az embert. Minél inkább kifejleszti magában ezt a tulajdonságot, annál inkább fognak igyekezni a férfiak, hogy fölemelkedjenek a nő értékrendjének csúcsaihoz” – írja Sherry Argov Miért a rossz lányokat szeretik a férfiak? című könyvében. Minden viszonya elején tegye fel magának a kérdést: Mit kapok ettől a kapcsolattól? Miért jó nekem? Mi marad meg bennem belőle, amikor reggel elválunk egymástól? Hallgasson az ösztöneire, hiszen az ösztönnek nevezett valami nem más, mint korábbi tapasztalatainak összessége. Sok nő még a ruhatárát is a szeretett férfi ruháihoz igazítja. Klára elmondja, hogy még soha nem volt farmernadrágja, mert öltönyös kedvese nem szerette a farmert, és mindig lehetetlen miniszoknyákba és kivágott pólókba öltöztette. Ilyesmire sose áll rá olyan nő, aki becsüli és megfelelően tiszteli a saját személyiségét. Nem tetszik a férfinak a vérvörös rúzs, holott a nő ezt a színt szereti? Mit tegyen? Nyugodtan fesse továbbra is vérvörösre a száját.

(© Giulia Rosa)

Önmagunk tisztelete

Nem meglepő, hogy mi, nők oly sok dologban szánalmasan bizonytalanok vagyunk. Még mindig a patriarchátus szelleme uralkodik felettünk, az a világ, amelyben a férfiaké a döntő szó. A női „én”-t évszázadokon keresztül elnyomták, kinevették és leszólták. A nő még nagyanyáink korában is alacsonyabb rendű volt, mint a férfiak. A buddhista nők számára az önszeretet teljesen természetes, és az európai nőkkel ellentétben a meditációk során az önszeretet mélységét igyekeznek csökkenteni. A dalai láma nyugati körútja során őszintén csodálkozott, hogy a nyugati emberek a pszichoanalitikusok díványán önmaguk gyűlöletétől igyekeznek megszabadulni. A dalai láma hozzáállása számunkra jó jel, mert azt jelzi, hogy önmagunk gyűlölete nem elválaszthatatlan része az emberi gondolkodásnak.

Önmagunk gyűlöletét, sajnos, a társadalom mentalitása neveli belénk. A mi társadalmunk napirenden azt sulykolja belénk, hogy mások jobbak nálunk, és mi lehetetlen alakok vagyunk. Idegen értékrendeket erőltet ránk, és közben saját értékrendünket elfelejtjük. Ezért mindig, minden helyzetben, minden válaszúton kérdezzük meg önmagunktól: Megfelel ez nekem? Örülnék neki? Jót tenne nekem? És a választól függően döntsünk. Figyelni önmagunkra az a luxus, amelytől soha nem szabad megfosztanunk magunkat. Guy Corneau írja A szerelem anatómiája című könyvében: „Önmagunkat szeretni annyit jelent, mint elfogadni azt, ami van, és nem keresni magunkban azt, ami nincs. Megszűnik áldozatnak lenni az, aki nemcsak a felszínen, hanem mélyen belül szereti önmagát, aki felelősséggel kielégíti saját szükségleteit. Fogjuk fel végre, hogy a szeretet, amelyet annyit keresünk, bennünk és körülöttünk van, és nem veszíthetjük el soha. Nem kell tökéletesnek vagy tökéletlennek lennünk, sem várnunk nem kell erre vagy arra az eseményre.”

Az önszeretet nem önzés. Az önzés saját énünk előtérbe tolása, harc a többi emberrel, bezárkózás önmagunkba. Mi az önszeretet? Az, hogy minden bennünket körülvevő dolgot abból a szempontból vizsgálunk, és azért teszünk, mert a legjobbat akarjuk magunknak.

Hibáinkért nem büntetjük magunkat, botlásainkat megbocsátjuk. Csak egyetlen ember tiszteletét kell elnyernünk: saját magunkét. Mert azért, ahogy élünk, egyedül önmagunknak tartozunk felelősséggel.

Önmagunk szeretete az álmok asszonyává varázsol bennünket

Minden nő számára kötelező olvasmány Sherry Argov Miért a rossz lányokat szeretik a férfiak? című könyve. Önmaguk szeretete hozzásegíti a nőket ahhoz, hogy mindig sikeresek legyenek a szerelemben. Mi a különbség hárpia és a rendes lány között? Egyedül a félelem. A hárpia (az a nő, aki szereti önmagát) tudtára adja a férfinak, hogy nem fél attól, ha a férfi nélkül kell élnie. Ön melyik csoportba tartozik? Képzelje el, hogy kedvese bejelenti, „egy kis időre van szüksége”, hogy végig gondolja kettőjük kapcsolatát. A rendes lány azt mondja: „Kérlek, ne hagyj el.” És mit tesz a hárpia? Sherry Argov szerint:

„A hárpia teljesen másképpen reagál. Felajánlja a pasinak, hogy segít összecsomagolni a holmiját, tekintettel arra, hogy nem kíván olyan embert az életében, aki őt nem szereti. Nem veti magát a férfi lábaihoz, nem öleli át a térdét, nem jajong, nem könyörög, hogy ne hagyja el, hogy mindent megtesz érte. Megőrzi tartását, önbecsülését. Többek között ennek köszönhetően a férfi habozni kezd: Csakugyan el akarok menni? A nő viselkedéséből arra következtet, hogy nem fogja vonat elé vetni magát, nem ragaszkodik hozzá kétségbeesetten, azaz nem hagyja, hogy túlságosan belefolyjon az életébe. Ellenkezőleg, az ő kezében van a gyeplő. Könnyedén elboldogul vele. A férfi éppen ezt tartja elbájolónak benne: hogy a dolgok fölé képes emelkedni. Ő ilyen nőt akar. A hárpia megérteti a férfival, hogy nincs szüksége olyan emberre, aki nem akar vele maradni.”

(© Giulia Rosa)

• Ne hasonlítgassa magát másokhoz
  Önmagunk szeretetéhez tartozik az is, hogy hiszünk magunkban, és tudjuk, hogy amit teszünk, számunkra az a legjobb. Mindenkinek más a múltja, más-más nevelést kapott, más könyveket olvasott, más emberekkel találkozott élete folyamán. Ami jó az egyik embernek, nem biztos, hogy jó a másiknak is. Ne hasonlítsa magát se idegenekhez, se ismerősökhöz, se kolléganőkhöz, se barátnőkhöz.
• Kérdezze meg a barátaitól...
  ...hogy mit szeretnek önben. Ha nem akarja a szájukból hallani, kérje meg őket, hogy írják meg levélben vagy e-mailben. Így legalább többször el lehet olvasni. Ha ismét megszólal a kritikus hang a lelkében, vegye elő ezeket a leveleket, és gondolja át, hogy a barátai mennyire szeretik. Ez az első lépés azon az úton, amely önmaga szeretete felé vezet. tanulja meg szeretni magát. És a leveleket viszonozza a barátainak.
• Örüljön, ha valami fáj
  Rossz a lelkiállapota? Vegye úgy, hogy ez figyelmeztetés: valószínűleg vétett valamit önmaga igazsága és meggyőződése ellen. Tudat alatt mindenki tudja, mi a jó neki, mi teszi boldoggá. A rossz lelkiállapot pillanatai ráébresztik arra, hogy odafigyeljen az önmaga ellen elkövetett ballépésekre.