Nagy a család, szerencsére! Ezt a mondatot manapság nemigen halljuk. Új Nő-karácsony azokkal, akik 24-én imádják sokan körbeülni az asztalt.
A sokat mosolygó M. Kiss Márta (32, Kisfalud) képzőművész, szereti az embereket és a gyerekeket – és nagyon szereti a családját. Hatalmas képeket fest, háromszor négymétereseket, mert mindent a valódi méretében örökít meg.
– Miheztartás végett: te adtad a cikk címét. Azzal kezdted, hogy szeretem a családom. Mi jut róluk eszedbe?
– A nagybácsikáim jó kis sörhasa. (Nevet.)Többes számban, mert több nagybácsim van. Anyukámék tízen vannak testvérek, minden testvérnek van két vagy három gyermeke. Apukámék pedig kilencen vannak, egy nénémnek nincs gyereke, de a többinek van. Nagy a mi családunk, a nővérem esküvőjén is kétszázon felül voltunk. Szétágazódott a család az évek során, például az unokatestvéreim gyerkőcei annyi évesek, mint én most. De mindig is összetartottunk.
– Mesélj erről az összetartozásról!
– Dióspatonyréten van anyukám szülői háza. Ott nincs más, csak a nagybetűs természet, susogó fák és széles termőföldek. Gyakran voltunk ott a keresztanyámnál, nekem ő a második anyukám. Az unokatestvérekkel békát fogtunk, aztán behordtuk őket a diófa alá, csónakáztunk a Kis-Dunán, télen pedig szánkóztunk a ganajdombról lefelé. Tényleg mesebeli gyerekkorunk volt! Ám dolgoztunk is, mindig elvégeztük, amit elvártak tőlünk. Megtanultuk, hogy a jól végzett munkáért jutalom jár. Kukoricát morzsoltunk, csibét pucoltunk, tüzelőfát talicskáztunk, sikáltuk a disznót, ettük a bőrt. Nem volt teher semmi, mert szabadok voltunk, mint a madár. Keresztanyám két lánya, Anastázia és Jucus idősebbek voltak tőlünk 13-14 évvel, ők nagy példaképek voltak számunkra.
– Folyamatosan többes számot használsz.
– Mert mindenhová a testvéremmel, Juliannával jártam. Másfél évvel idősebb tőlem, és a szárnyai alá vett. Nagyon jó testvérek vagyunk. Kaptam tőle egy autót ajándékba: a hangsúly a testvéri gesztuson van, nem a materiális értéken. Juli az, akire mindig számíthatok. Gyerekként megtanította velem, hogyan működik az óra, az egyenleteket is ő magyarázta el nekem. A cipőm bekötését is tőle tanultam.
Egyszerűen ő mindig ott volt mellettem. Pénteken kicsengettek az iskolából, mi már pakoltunk is Patonyrétre. Nekem az volt Alice Csodaországa!
– És a többi nap: a hétfők, keddek? Azokban is jelen volt a család?
– Egyházgelle hat kilométerre van Kisfaludtól, oda jártam alapiskolába, az év háromnegyed részében biciklivel. Anyukám ott volt tanító, de nem kímélt bennünket. Ősszel ökörnyálat húztunk magunk után, télen pedig a szempillánkra ragadt a zúzmara. Időnként lázadoztunk, de anyukánk kitartott. És nagyon jól tette. A biciklivel való közlekedés azt jelentette, hogy benne kerekeztünk a természetben, figyeltük a pacsirtákat, ahogy berepülnek a búzába. Ezekből az élményekből táplálkozom ma is, örökre belém vésődött a táj évszakok szerinti változékonysága.
– Akkor azért van a képeiden annyi kukorica és fa!
– Igen: a Csallóköz materiális gazdagságát próbálom minden képemen bemutatni. Én igazi lokálpatrióta vagyok. Valóban a szűkebb hazámért szeretnék tenni és alkotni. A családom hihetetlen erővel meghatározza a munkásságomat. A nagybácsijaim rendszeresen elvittek magukkal a vadászatokra, hajtottam nekik a vadat, miközben csontig hatolt a hideg. A természet lecsapott ránk, az érzés örökre bevésődött.
– Az nem volt zavaró, hogy az anyukád tanított az iskolában?
– Az osztálytársaim csak harmadikban tudták meg, hogy tulajdonképpen ő az anyukám. Csak az alapiskola első két évében tanított, sosem kivételezett velem, sőt. Nem szeretem a bogarakat, naná, hogy én kaptam a cserebogáros pecsétet. Kései gyerekek vagyunk, anyukám 36 éves volt, mikor nővérem megszületett. Mire mi megérkeztünk, ő már egy kiforrott, érett ember volt. Vidéki környezetben éltünk, tyúkokkal, nagy gazdasággal. Apukám munkásember volt, aki mindig munkára nevelt bennünket. Méretes fóliákban termesztettük a zöldséget, mi is gyomláltunk, szedtük a paprikát.
– A Csallóköz visszaköszön a festményeiden. Mi a helyzet a családdal?
– Apum és anyum jelentek meg először figurálisan a képeimen. Apukám, ahogy kukoricát morzsol, anyukám, ahogy a kotlóval foglalatoskodik. 3-4 éve kezdtem alakokat bevinni a tájba. A cél az volt, hogy ezzel is felvállaljam az identitásomat.
A világjárvány alatt pedig a rokongyerekeket festettem meg, a keresztgyerekeket, a barátok gyerekeit, akik mind fontos szereplői az életemnek. A sor Vendi kutyussal kezdődik.
– Ezek szerint keresztanyuka vagy?
– Bizony, négy keresztgyerekem van. A két kisfickó keresztgyerekem már úgy lép be a műhelyembe: „Köri, festünk autót?!“ A múltkor legurítottam nekik egy 1 m x 1 m-es papírtekercset, az egyikük ráfestett egy leopárdot, a másik egy krokodilt. S mi mást kaptak volna tőlem ajándékba, ha nem biciklit? Ők annyira „körisek“, hogy csak na! Én pedig imádom csiklandozni őket. Ez a két gyerkőc a testvérem gyereke, másik kettő a legjobb barátnőmé. A legjobb barátnőm, Kovács Csonga Anikó szintén képzőművész, ő az anyai szeretet elkötelezettje, a képei érzékletes módon fejezik ezt ki.
– Gondolom, a családod büszke rád!
– Januárban volt egy önálló kiállításom. A bemutató előtt felhívott Feri mama (aki most lesz 80 éves, és csak mi hívjuk Feri mamának, egyébként Erzsébet): „Mártika, állj meg a sütiért!“ Kiderült, mintegy 300 darab süteményt sütött vendégvárónak a kiállításra. Ennyit a mi családunkról! A mama 100. születésnapjára tartottunk egy megemlékező szentmisét. Keresztanyám utána összehívta a családot egy spontán kerti partira. 120 fasírttal és svédasztallal készült. Szép számmal össze is jöttünk, külön egyeztetés nélkül. Az egyévestől a nyolcvanévesig minden korosztály képviseltette magát. A nagy kerek évfordulókat mindig megünnepli a család. A bácsikám, Öcsi bácsi az egyik legtisztább lélek, akit ismerek, Lali pedig a bohémságával dobja fel a hangulatot a családi ebédeken. Sose nevetek már olyan gömbölyűt, mint Dodi bácsival csibepucolás közben. Minden családtagom külön karakter, könyvet lehetne írni róluk.
A képen a híres svéd festő, Carl Larsson idillikus hangulatú rajza a karácsonyi svédasztalról otthonában, Sundbornban.
– Térjünk akkor a lényegre: hogyan néz ki a karácsony egy ilyen összetartó családban?
– Karácsony második ünnepén vagy hozzánk jönnek, vagy mi megyünk ki Patonyrétre. Mindenki a szűkebb családjával, a saját fészkében tölti az ünnepeket. A két ünnep között találkozunk aztán. A Kis-Dunának van egy holtága, az télen sokszor befagy: ott nagyokat korcsolyázunk. Családi hokipartikat szervezünk forralt borral és bejglivel. Mindenki hoz valamit a kis puttonyában. Volt rá példa, hogy a Pósfa zenekar húzta a talpalávalót – ők, ugye, gelleiek. Fergeteges mulatságot csapunk néha. Idén biztos másként lesz a Covid miatt. Én már átestem rajta, nem volt vicc. Kisfaludon élek a szüleimmel, de van egy műhelyem Illésházán. Oda vonultam vissza a betegség alatt, és senkit nem engedtem a közelembe. Kiszolgáltatott állapot volt, végtagfájdalmaim voltak, alig bírtam megmozdítani a kezem. Három nap mélyalvás után pedig jött a légszomj, csípett és szúrt a tüdőm, mintha egy elefánt ült volna a mellkasomon. Végül megjelent a testvérem és a férje, teljes védőfelszerelésben. Juli már csak ilyen, mindig számíthatok rá!
– Egy festő festményt ajándékoz a családnak?
– Lassan a lista végére érek, már minden családban van legalább egy festményem. Legutóbb nővéremék nappalijába festettem egy tájképet karácsonyra. Sógorom nádszegi, ezért megfestettem a Csallóköz és a Mátyusföld találkozását. Keresztanyám mindig mondogatta: Mártika, ugye, egyszer majd megfested nekem a mamát? Egy fotó alapján festettem meg 130 x 170-es képen, akkorának, amekkora a valóságban volt. Mikor a köri kibontotta a csomagot a diófa alatt, mindenki megkönnyezte. A mama egymaga nevelte a gyerekeit, olyan kis kapitányos volt, nagy szívvel és délceg tartással. Mi, utódok igyekszünk méltóak lenni hozzá.
