Amikor először olvastam Bolemant Éva cikkeit, megfogott az emberszeretete. Minél több írását olvastam, annál kíváncsibb lettem az írójukra – hogy milyen ember.
– Nemrég megjelent könyved, a Pozsonyi ész/lelések helyet kapott a szlovákiai magyar kiadók könyvsátrában a Budapesti Ünnepi Könyvhéten.
Bolemant Éva (pozsonyikifli.sk)
– Annak ellenére, hogy csak jegyzeteket és tárcákat adtam közre, jó a visszajelzés. A mindennapok örömei, fájdalmai és feladatai ihlették az írásokat. Írás közben belülről jövő örömet éltem meg, ami azóta is hajt előre. Pedig nehezen indultam a pályán, sokáig „asztalfiókíró” voltam. Aztán harmincas éveim környékén elkezdtem publikálni az Új Szóban. Majd amikor a családdal Edinburghba készültem, a Vasárnap főszerkesztője megkért: számoljak be róla, hogy egy itteni család miképpen tud beilleszkedni az angliai mindennapokba. Mivel tölti a napjait kinn egy főállású anyuka? Így kezdődött.
– Ezek szerint az olvasók várhatják a következő könyvedet?
– Sok papírra kívánkozó gondolat van bennem, az egész kis rövid jegyzetektől a majdnem kész regényig. Remélem, nyáron, mikor a gyerekek a nagyszülőknél lesznek, neki tudok fogni a munkának.
– Mennyi idősek a gyerekek?
– Okszana 10, Szeman 8, Zoja pedig 4 éves. Elég későn, harminchárom éves koromban szültem, és mivel a párommal a kezdetektől három gyermeket szerettünk volna, egymás után érkeztek. Örülök, hogy így alakult.
– Akik később szülnek, hajlamosak az aggályoskodásra.
– Látom a játszótéren, hogy a fiatal anyukák nyugodtabbak, fesztelenebbek. Figyelik a kicsiket, de nincs bennük olyan görcsös aggodalom, mint bennem. Én állandóan a gyerekek mellett voltam a hintánál, a homokozónál. Ez talán azért van, mert egy idősebb nő többet látott, tapasztalt, mint egy húszéves, így jobban el tudja képzelni a „vészhelyzeteket”. Most, hogy a gyerekek nagyobbak, azért nagyobb teret engedek nekik.
Az én szüleim nyitott emberek voltak, és a nagy törődés mellé nagy szabadságot is adtak nekünk (mi is hárman vagyunk tetsvérek). Szeretnék én is így nevelni, miközben féltem a gyerekeimet. Nem az autóktól, villamosoktól, hanem a deviáns emberektől.
– Mindhárom gyermekednek ritka nevet adtál. Miért?
– A párom ruszin származású, Bártfán született, ezért olyan nevet kerestünk gyermekeinknek, ami kötődik a szláv kultúrához. Okszana valójában a Xénia ukrán megfelelője. Szemanból viszont valószínű, hogy nincs több. A párom születési levelében láttam, hogy a nagyapját hívták így: az anyakönyvi hivatalban ez alapján engedélyezték. Zoja a görög Zoe megfelelője, és manapság eléggé elterjedt. Odafigyelünk, hogy gyermekeink a ruszin hagyományokat és nyelvet is megismerjék. Nem könnyű feladat, mivel magyar iskolába járnak, és otthon az édesapjukkal szlovákul beszélnek. De beszélnek azért ruszinul is, nyáron a nagyszülőknél nem „adják el” őket.
– A ruszinok ortodox keresztények, akik még mindig a régi, Julianus-naptár szerint számítják az ünnepnapokat, náluk két héttel később van karácsony, húsvét, pünkösd. Azokat is megtartjátok?
– Igen. És ez jól van így, mert elkerülhetjük a vitákat, hogy kinek a szokásait vigyük tovább. A katolikus ünnepeken azok az ételek kerülnek az asztalra, amelyeket mi otthon, Bajcson ettünk. Két héttel később pedig a férjeméknél szokásos menüt készítjük el. Köztünk még sem a vallási, sem a kulturális eltérés nem okozott eddig gondot. Sokat tesz persze, hogy egyidősek vagyunk, hasonlók az emlékeink, és egy országban szocializálódtunk.
– Bártfa és Pozsony közt elég nagy a távolság. Hol és hogyan ismerted meg őt?
– Főiskolás koromban sok szlovák barátom volt, és ők kértek meg, hogy menjek el velük a Balatonra tolmácskodni. Magányosan indultam, és egy igazi társsal tértem vissza. Ennek most már tizennégy éve.
– Mielőtt rátaláltál a párodra, gondtalan szingli életet éltél?
– Nem. Előtte már voltam férjnél. Egy diákkori barátságból lett szerelem, házasság, majd a végén válás. Eltartott, míg feldolgoztam a kudarcot, mert a válás mindenképpen az. És sorra merültek fel bennem a nagy kérdések: Ki rontotta el? Miben voltam hibás? Megfizettem az életnek a tanulópénzt, de megtanultam, hogy minimum magának soha ne hazudjon az ember, és minimum magának vallja be az érzéseit. Azóta ezt a szabályt, ha néha nehéz is, de betartom. Életvezetői tanácsadóként pedig – újabban ugyanis ezzel kacérkodom – még hasznos is az efféle fájdalmas élettapasztalat... Igazság szerint a múzeumban élvezem a munkámat, szervezem a kiállításokat: egy jó hónapja nyitottuk meg a pozsonyi Brämer-kúriában a Magyarok a sztálinista Csehszlovákiában 1948-1963 című kiállítást, Füleken a Hang az éterben című vándorkiállítást, amely a (cseh)szlovák rádió magyar adásának nyolcvan évét mutatja be, koordinátorként pedig a Danubius-Flavius nemzetközi vándorkiállítást irányítom, melynek tárgya a Duna.
Szép feladatok – de valami mindig is hiányzott. Az ember. Az életvezetési tanácsadás központjában ugyanis az ember áll. Pár éve láttam a tévében egy dokumentumműsort, és akkor rádöbbentem: hiszen én is ezt csinálom! Szeretem meghallgatni az embereket. Két évvel ezelőtt rábukkantam egy hirdetésre, miszerint Budapesten kétéves életvezetési tanácsadói képzést indítanak. Azonnal jelentkeztem.
– Pontosan mivel is foglalkozik egy életvezetési tanácsadó?
– Sok a tanácstalan ember, aki el van keseredve. Az életvezetési tanácsadó olyan, mint egy pszichológus, azzal a különbséggel, hogy ő nem kutakodik a múltban, hanem a mostani helyzetből segít kiutat találni. Nem tanácsot ad, inkább rámutat, hogyan lehet elérni a kitűzött célt. Hát, majd meglátjuk!
