Táncot a hétköznapokba! A tánc manapság hobbi, szórakozás, különóra, sport, kalóriaégető program és sok más egyéb, például közösségépítő program. De inkább egyszerűen azt mondom, táncoljunk, táncoljunk!
A táncnak mindig nagy szerepe volt az életünkben – sokkal nagyobb, mint manapság. A híresen jó táncos Napkirály például az udvarába szervezte, és ezzel tulajdonképpen megalapította a francia balettet. (Amelyik mára, ugye, az orosz balettiskolával együtt abszolúte uralja a tánc világát.) A tánctörténeti írások általában ettől az időponttól számolják az időt.
(© Grant Cornett, Andy Harman, Erica Gannett)
Ám a tánc, amelyet úgy definiálunk, mint „egy belső ösztön kielégítésére szolgáló testtevékenységet”, korántsem ekkor születik. Természetesen nem ismerjük a pontos dátumot, de azt tudjuk, hogy a tánc ősi igényből született. S most következzék egy kis néprajzi visszatekintő! A magyar néprajzkutatás nagyjából 100 évre visszamenőleg tudja adatokkal alátámasztani azt, amit elődeink táncéletéről elmondhatunk. Ha visszanyúlunk saját gyermekkori emlékeinkbe, valószínűleg ott is találunk adalékokat. Dédapáink és dédanyáink életében rendszeres volt a tánc.
A televízió megjelenése előtt még része volt az életünknek, mint egyetlen szórakozási lehetőség. Ma, sajnos, a többség inkább csak a tévében nézi, ahogyan mások táncolnak. Pedig ezerszer jobban szórakoznak ők, akiket néznek, mint azok, akik a fotelben ülnek. (Itt is érvényes a mondás, hogy mindig az jár jól, aki csinálja.)
Hogyan segítheti a tánc a boldogabb életet?
Régen egy falu életében, a nagyböjti időszakon kívül szinte minden héten akadt alkalom a táncra. Mondhatjuk ezeket szervezett táncalkalmaknak, azzal a kis kiegészítéssel, hogy ezek minden kellékét (a táncteremtől a zenekarig) a faluközösség biztosította be. Magyarán: szükség volt a tánchoz legalább egy dudásra vagy egy citerásra. Ha a faluban nem volt ilyen, a szomszéd faluból kellett hívni jó pénzért, tehát eleink jól felfogott érdeke az volt, hogy saját forrásból megoldják az ügyet.
A szervezettek mellett, persze, spontán táncalkalmak is adódtak, sőt, őseink annak is szükségét érezték, hogy a gyerekek számára külön táncot szervezzenek gyerekbál, pulyabál formájában.
A tánctudás átadása a hagyományátadás része volt, és a kisebb gyerekek mintegy „ellesték” a szüleiktől a tánclépéseket. Éppen úgy, ahogy a mai gyermek ellesi az apjától, hogyan kell használni a távirányítót, és megtanul szelfizni bárhol, a fürdőszobatükörtől a kémiaóráig. Nem is kell az ilyet külön tanulni, mert „benne van a levegőben”. Régen a gyermek nem az óvó nénitől vagy a tánctanártól tanulta meg az első tánclépéseket – lévén a gyermek azt szereti játszani, amit a felnőttől lát. A gyerekek folyamatosan tökéletesítették az ellesett mozdulatokat, mígnem elérkeztek oda, hogy maguk is el tudták táncolni kis közösségük táncait. Hogy csak egy példát említsek.
Az akkori gyermek azt látta, hogy a munka végeztével a felnőttek tánccal és nótázással vezetik le feszültségüket. A saját szüleiket, nagyszüleiket főként ilyenkor látták kacagni, örülni, önfeledten forogni, összeölelkezve táncolni. Természetes dolog, hogy ők, a gyermekek is ugyanerre vágytak, mert kacagni jó, és ezért utánozni kezdték szüleiket. Ehhez képest mi van ma? Sok mai gyermek a szüleit csak a Facebookon látja mosolyogva, összeölelkezve pózolni. És mikor a szülők szórakozni mennek, a gyerekre a nagyi vagy az alkalmi bébiszitter vigyáz, a családi eseményeken meg az ételfelhozatal és az egyéb csillivilli dominál, nem a tánc. A mindennapi életben pedig kemény kötelességek vannak, kevés a mosoly és az önfeledtség (mit vegyél fel, mit együnk, hányra kell menni, mikor jössz, bevásárolsz, elviszed-hozod a gyereket...).
Rosszabbik esetben pedig a gyerek csak idegességet tapasztal otthon, szóváltást vagy ajtócsapkodást. Az ilyen gyermek egy eltorzult képet hordoz magában a szüleiről, és később e szerint szocializálódik, és e szerint rendezkedik be majd a saját kapcsolataiban is. Ám ha a mai gyermekek szülőképébe beletartozna a fentebb leírt egyensúly, a munka utáni önfeledt kacagás, a tánc és a móka is, meg vagyok győződve róla, hogy sokkal boldogabb életet élnének.
A közös táncért!
Induljunk ki a mai 30-as és 40-es korosztály életvitelének vizsgálatából. Hol tartanak épp az életükben? Vegyük az átlagot, akik mára megállapodtak, családot alapítottak, és akiknek a gyerekei lassan leválnak, vagy már fel is cseperedtek. Amikor a gyermek megérkezik, sokszor a szülők a gyermek életét kezdik élni. A gyereknevelés sok beszédtémát szolgáltat – szerencsére hosszú éveken, akár évtizedeken keresztül. Így ha nagyon belejövünk, azon kaphatjuk magunkat, hogy az összes többi beszédtéma és motiváció szép lassan elhagyja az életünket. Vagy éppen mással és másokkal osztjuk meg ezeket, szerencsés esetben más barátokkal. A képlet a párkapcsolat teljes kiürülését eredményezheti, ha nem teszünk róla időben. Ez egy nagy feladat, ha úgy tetszik, mindennapos küzdelem, harc a túlélésért, mindennapos újratervezés, egyfajta lelki edzőtermezés... Egy biztos: egyetlen napra sem szabad elengedni ezt a nagy feladatot, máskülönben jön a belekényelmesedés mély mocsara, ahonnan (jaj!) nincs kiút.
Vagy mégis? Én azt mondom, hogy van kiút. Menjünk el inkább közösen táncolni! Fontos, hogy ne várjunk az első alkalomtól nagy pálfordulást! Ami viszont garantált: először káosz lesz bennünk, és szokatlan érzések kerítenek hatalmukba... Nem tudom, miért nem megy, de béna vagyok! Aztán később: idegesítesz, nem így van, te csinálod rosszul, nem értem, másokkal miért könnyebb, te mit csinálsz rosszul... Aztán később: te vagy én csinálom rosszul, lehet, hogy én nem léptem időben, még egyszer, légyszi... kicsit lazábban tarts... kicsit előbb indíts... fogd egy picit erősebben a kezem... itt egy kicsit jobban fordulj felém, hogy el tudjalak indítani. És egyszer csak eljutunk az összmunkához, ami végül mindkettőnket új élménnyel, az együtt táncolás élményével ajándékoz meg.
Csodálatos órákat élünk meg és kapunk – vele, akivel valamikor úgy döntöttünk, hogy együtt éljük le az életünket. Minden táncóra ennek a közös útnak a keresése. Nos, úgy érzem, felesleges tovább írni arról, hogy miért jó ez.
Hogy miért jó a tánc?
Látom a párokat, ahogyan járják az utat, ahogyan hétről hétre, óráról órára fejlődik a célprogramjuk, beindul köztük a szavak nélküli párbeszéd, miközben mélyül az egymáshoz tartozás érzése. És ez akkor is megtörténik, amikor egy másik partnerrel esett jól egy tánc. Bizony, bizony, nagy talány, de ez a felállás is ugyanoda vezet. A lényeg az együtt megtapasztalás vagy pontosabban: a „közösen tanulni valami újat” érzése. Akinek meg nem tetszik a program, annak talán még nem jött el az idő, hogy a tánc útjára lépjen. (Vagy szimplán csak a világ minden kincséért sem hagyná el a kényelmét egy mindennapos hadviselésért. Majd bolond lenne! Ám a kényelem, hiába jó dolog, véges. Ez az egy baj van vele.)
Nem lehet az „edzést” kikerülni...
A közös tánctanulás jó terep a párkapcsolat megélésére. Kisebb tétekben ugyan, de itt is nagyban folyik a játék. Valóságos helyzetek teremtődnek valóságos feszültségekkel, néha parázs vitákkal, de minden esetben feloldási lehetőséggel. Segítőnek pedig ott van a tánctanár, akivel szemben a felek általában bizalommal vannak. Veszítenivalónk nincs... A tánc rendkívül komplex tevékenység. Amikor táncolunk, testünk a hallott zenét szólaltatja meg, vagyis komoly összehangoltságot hozunk létre. A páros táncok a partner bekapcsolásával még érdekesebbé varázsolják a feladatot.
A partner nem feltétlenül nehezítő körülmény, bár a tanárok felettébb szeretnek ezzel viccelődni. A partner az, akiért felelősséget vállalunk abban a pillanatban, amikor úgy döntünk, igen, táncolok veled, mind vezetőként, mind követőként. A partner az, akivel megosztozunk az élményeken, a koncentráción, a jó és rossz érzéseken és a zenén. A tanulás tehát egyáltalán nem nevezhető unalmasnak, a legnagyobb rosszindulattal sem. A táncos élete kihívásokkal telítődik, és arra a rövid 1–1,5 órára, amelyet a táncórán eltölt, garantáltan ki tud lépni a mindennapos hajtásból és feszültségből. Ha csak ennyit érünk el azzal, hogy rendszeresen eljárunk táncolni, már megérte.
A világ boldogabb népei
Vannak népek, amelyek sosem mondtak le a tánc luxusáról. Ők a világ boldogabb fele. Brazíliában nem mindig várják meg vele a nap végét, néha napközben is adódik alkalom a táncra. Este pedig rendszeresen táncolni mennek. Salsa- és forróklubokba járnak rendszeresen, a szambaiskolák telve vannak. Argentínában az intenzív tangóélet turistalátványosság, és a brazilok is meghódították a világot a szambájukkal. (Hogy csak a két legközismertebb példát említsem.) A tánc ugyanúgy hozzátartozik az ottani emberek hétköznapjaihoz, mint a nádcukor és a foci. Tudnak élni a tánc áldásaival, és élvezik az életükre gyakorolt jótékony hatását. Nem tesznek fel maguknak felesleges kérdéseket, egyszerűen csak táncolnak. Önfeledten, mert számukra ez a világ legtermészetesebb tevékenysége: olyan, mint egy jókedvű kacagás.
Mert a tánc hobbi, szórakozás és kikapcsolódás. Akik szeretik, azok számára közösségformáló kötőanyag. A tánc a legkellemesebb sport. Olyan kalóriaégető program, amelynek gyakorlásakor nem az erőfeszítés, hanem a szórakoztató funkció dominál. Nem utolsósorban pedig: a tánc hivatás. Vagy éppen misszió.
