Szirénfalván néha még kisüt a nap, lengedezik egyet a szél, de az ég már nem kék, hanem szürke. Akár szélcsend van, akár esik az eső, fúj a szél, november van, és a természet halni készül.
Reggel már párától fénylik az aszfalt. A fák zöld koronájukat színes pompába öltöztetik, ünnepélyesen elbúcsúznak tőlünk, még mielőtt levetkőznének, és álomra hajtanák a fejüket. Mutatják felénk, újra és újra, hogy minden mulandó. A Szirén patak felett hajnali ködfátyolban pihen a táj; az alkony fehér fátyolfelhőt sző, hogy betakarja szeretteit.
Vaszilij Polenov: Overgrown Pond (1880)
Gereblyézem a lehullott leveleket, összegyűjtöm egy kupacba: humusz lesz belőle. Ha felbomlik, táplálékként szórom majd szét a kertben a növényeimnek. Nemcsak én teszem ezt ebben az idei fura őszben, rajtam kívül még sokan mások. A természet üzen nekünk saját magunkról. Ha körülnézünk, önmagunkat látjuk. Ha szemetet látunk, akkor rendetlenek vagyunk. Ha tisztaságot, akkor rendesek. Így gondolkodom egymagamban, míg húzogatom a gereblyém, sodródik alatta a falevél.
Minden lépés mellett egy koppanás. Oda sem kell nézni, tudom, ki halad el az úton, ki tart az üzlet felé a mindennapi kenyérért. A szürke térben halad, fekete ruhában, bottal a kezében. Koppan a bot, minden lépés hasogató fájdalom, dallama a jajnak. Így marad az ember öregségére magára ezen a pici kis településen. A fiatalokat felszippantotta a nagyvilág, Anglia, Kassa, Magyarország, mennek az iskola és a munka után, ami itt nincs… Mi, idősek pedig álmodunk egy nagyot, hogy egyszer talán majd másképp lesz. Jobb lesz a világ, és a gyerekeink mellettünk maradnak.
Megnémult a táj, énekesmadaraink elvonultak. Csend és nyugalom van. Lassan jönnek a varjak, károgástól lesz hangos a vidék! Bent a fűtött szobákban is szól a rádió, zajlik az élet.
A gyerekek a számítógép előtt ülnek, távoktatásban részesülnek. Készül az ebéd, zúg a mosógép, zúg a porszívó, szívja a port; koppan a kalapács, szétroppan a dióhéj, kel a kovász, dagad a tészta, készül a kenyér... A meghitt nyugalomban várakozás lakik.
Karanténban vagyunk
Az ember alkalmazkodik és elfogad. Beletörődik abba, hogy elmarad a születésnapi ünnepség. Elfogadtuk, hogy nem mehetünk ki halottaink sírjához. A húsvétot is karantén alatt töltöttük, úgy néz ki, a karácsony sem lesz másként. Szerencsére otthon, zárt ajtók mögött is lehet ünnepelni; a szobában vagy az erdő közepén is magunkba szállhatunk, megteremthetjük a magunk kis meghitt karácsonyát. A világhálón keresztül kapcsolatban lehetünk szeretteinkkel, barátainkkal, ismerőseinkkel. Sajnos, egyébkor sincs ez másként itt nálunk, Szirénfalván – idáig is elzártan éltünk, a „most” csak ráerősít erre.
A természet a karantén alatt is érlelte a gyümölcsét; az emberi szorgalom, a sok munka meghozta a termést. Aki csak tehette, a nyár alatt és szeptemberben feltöltötte vele a kamráját, pincéjét. Van tartalék a nehéz időkre.
Jakab Irénke
A vírushelyzet pedig megtanította a nőket kenyeret sütni. Állítom, ég és föld a különbség a saját kenyér és a gyári kenyér között. Tapasztalatból mondom: azóta eszem jó kenyeret, amióta saját magam sütöm. Oyan kenyeret sütök, amilyet kedvem szottyan sütni; rozskenyeret, búzakenyeret.
Igaz, az üzletben is levehetném a polcról. De én egészséges alapanyagokból készítem. Becsületesen etetem a kovászomat, napról napra. Tudom, hogy mit eszek. Semmiből sem azt, amit etetni akarnak velem. Jó, ha az ember megtanul önellátó lenni, mert sohasem tudja, mikor lesz rá szüksége…
Idén őssszel megint nagy szükségünk lesz rá. Megint tanulunk majd várakozni: várakozni arra, hogy mikor sül ki a kenyerünk, és mikor jön el az advent. A remény, s utána újra a fény...
A természet ugyanúgy végzi a dolgát, ahogy az ember. Mindkettő képes arra, hogy megváltoztassa a világot. Összefogva, együtt hatalmas erőt képviselőnk. Békés várakozást kívánok mindenkinek!
