A hideg lustálkodásra, heverészésre csábítja a természettől elidegenedett embereket. Ilyenkor előbújnak az ősi félelmek, és álmaink netovábbja a forró fűtőtest, a hátat melengető cserépkályha, süvítő szélben a bundasapka, gyapjúsál.
Decemberben már szürkül a fű, barnul az avar, fagyos hajnalokon a dér finom pora borítja a földet, zúzmara didereg a kérges faágakon. Erdőn a legszebb a tél.
Állni a strázsáló faóriások alatt, hallgatni a csendet, a jeges szélben összezörrenő ágak kalapálását. A fenyők tűlevelei között kísérteties hangok születnek, súg és zizeg a lég, egy-egy leszakadó fenyőtoboz koppan keményen a fagyos földön. Ugyanakkor tudni lehet, hogy a halott lombréteg alatt mezei pockok vackolódnak álmosan, szarvasbogarak, apró rovarok alszanak, bábok hevernek öntudatlanul selymes burkaikban...
Jó megpihenni az elfogadó fák alatt, megszökni a zajos világból, a sok kicsinyes veszekedés, torzsalkodás elől. Jó azokra gondolni, akik szeretnek minket, akiknek számítunk, akiknek akkor is eszükbe jutunk, ha semmit sem várnak el tőlünk. És jó elképzelni, hogy mi is örömet szerezhetünk bárkinek, nemcsak a férjnek, gyereknek, barátnak, hanem akár egy-egy pénzdarabbal a szupermarket előtt filléreit számolgató hajléktalannak.
Jó várni, hogy megint jön majd a Mikulás, ijesztgeti a gyerekeket a virgácsos krampusz, és egyszer csak itt a karácsony...
A kellemes gondolatok között már meghalljuk a téli madarak ritka pittyegését, talán egy motoszkáló egeret is észreveszünk a zörgő avarban, és boldogan hajolunk le a lábunk előtt heverő fenyőágért, mert éppen ez a gally hiányzott még az adventi koszorúból. A téli erdő lélegző csendje semmiben sem hasonlít ahhoz a süket csendhez, ami az orvosi rendelőben a diagnózis kimondása után rátelepszik a betegre és az orvosra.
Itt látatlanul is tudja a sétáló, hogy belül a törzsben és a gyökerekben lassan és álmosan, de csordogálnak a tavasszal újra felzsendülő nedvek. Nemsokára rügyet bontanak, levelet hajtanak a fák, és elölről kezdődik némán szemlélődő szemünk előtt az élet csodája.
Ahogyan nyáron kinyílik, télen becsukódik az ég. A nap nem a magas félkörpályát járja be, hanem az ég alján araszol, későn kel, korán elpihen. Ilyenkor szenved az ember legjobban, mert a sötétségnek se este, se reggel nem akar vége szakadni. Borús kedvünkben attól rettegünk, sose fog kivilágosodni. Ilyenkor támadnak ránk a homályos sarkokban gubbasztó betegségek. Ilyenkor kell a lelkierő, hogy ellent tudjunk állni nekik!
