Szemben ültek velem az autóbusz bőrülésein. Este volt, színházi közönség utazott, szépen kifestett nők, estélyi köpenyek alól kibuggyanó toalettekben, magas rangú tisztek is voltak itt...
Amint a helyemről szórakozottan széttekintettem, figyelmemet rögtön magához ragadta a szemközt ülő pár, s nem is tudtam többé a szememet levenni róluk, leszállásomig. Ilyen arc mellett, mint e hölgyé, nem is lehetne közömbösen elmenni. Testével „en face” ült, oly szorosan a férfi mellett, mintha belé karolna, de láttam, kezei ölében nyugodtak. Arcát teljes profilban a férfihoz fordította, s ez a profil meghatóan keskeny volt, finom és sóvár, régi kámeák és archaikus egyiptomi szobrok különös vonásait idézte.
Melléig kinyílt fekete bundájából előrajzolódott szép hosszú nyaka is, diónyi nagy türkizszínű gyöngyöket viselt, s a fekete kabát keretéből különös színkontraszttal vált ki e hamis és divatos ékesség. Gyöngyeinek szokatlan nagysága s tüzes színe valami érdekesről, egyéniről és félvilágiról árulkodott. Fején a sima kis fekete kalap, mint fényes és sima hajkoszorú.
Rájöttem, hogy nem is azért bámulom őt, mert szép, vagy nem pusztán ezért. Volt valami megdöbbentően forró, meztelen és szemérmetlen a mozdulatban, a fejtartásban, ahogy a férfi arcába suttogott, vörös ajkait lélegző közel tartva annak szájához. Mintha nem is társas autóbuszon ülne idegenek közt, hanem az ágya szélén, szerelemtől párásan, felzaklatva, s mindent újrakezdeni vágyón. De nem csak a mozdulataiban volt ez a kibomlott érzékiség, hiszen ahogy hirtelen szembefordult velem, láttam, egész arcát, vékony, ideges csontjait, minden kis izmát, gyönge, hevülő bőrét is elönti.
„Sex appeal!” – gondoltam gúnyosan applikálva a kínosan divatos jelzőt. „Micsoda mosoly! Édes, sóvár, emésztően szép!” – gondoltam, s utána kis ijedt, polgárias szívdobogással: „Brutális nemi mosoly!”
De legszebb a szeme, felejthetetlen, mint két hosszúkás, ívelt gödör, egyenletesen fekete, fény nélkül, fehérje nélkül, mintha az egész szem csak pupilla volna, feneketlen. Boszorkány, gondoltam, s tekintetét, mely szórakozottan, látás nélkül súrolt, úgy éreztem, mint ütést, parancsot! El is fordultam, kissé zavartan. Arra gondoltam, hogy nem szeretnék e nővel barátságban lenni, egzaltált lehet és gonosz. S ebben a tolakodóan forró és szemérmetlen sóvárságban van még a közömbös néző számára is valami kényelmetlen, valami megborzongató, rossz lehetne a hatalmában lenni!
Csak a feje látszott és a meztelen nagygyöngyös nyaka, de meztelent sejtetett még bundája alatt is, mint izgató Monna Vanna. Gondoltam, formás, ideges, szép vékony teste lehet, keskeny csípője, kígyózó hosszú combjai és lágy kicsi melle, megereszkedett csöpp bimbókkal. Úgy képzeltem, hogy mikor az utcán jár, könnyen affektálva lép, s csípőjét ritmusosan himbálja, mint a táncban. Ha férfival megy, ütemesen simul hozzá, váltogatott lábainak félfordulataira távolodik és közeleg, de mint gyors, szaggatott áram: mégis állandó odasimulót mutat, merészen, válltól térdig.
Mindenki őt nézte, kíváncsi, ellenséges nők, férfiak is, brutálisan. Ő tulajdonképp senkire sem nézett, de mint különös állati aroma, valami önként áradó érzékiség áradt belőle, és vonzotta az éhes szemeket, mint nyári lepkét a távoli nőstény irányító szaga.
Nem értem, gondoltam, nincs e nőnek semmi önuralma, amivel betakarózhatnék? Nem tud a civilizáltak konvenciójáról, hogy nem lehet ilyen izgatott érzéseket kifektetni a meztelen arcra? Hogy ülhet valaki ily alélóan kéjes arccal társaskocsiban, mintha a szeretője ölében ülne! És hogy tűrheti ezt a férfi mellette, nem fél, hogy a felizgatott hímek szeme láttára nekirontanak!
Ránéztem a férfira is: valamiféle jobb kereskedőnek látszott a földesúri bekecset utánzó télikabátban. Fiatal volt, de puha, kövéres arcán kellemetlen kifejezés ült, puffadtnak látszott s kissé nyálasnak. E gyönyörű, égető nő mellett feltűnően morcosan viselkedett, húzódozva, fojtott ingerültséggel... Ilyen nőkért sikkasztanak, gyilkolnak, ilyen nőkért van háború, ilyenek verik szemmel a csecsemőt, és rontják meg a szűz ifjút. „Szirén!” – gondolom. Szadista! Nemi fantáziája rettenetes lehet, iszonyú ötletei lehetnek!
– Dehogy, a Böhmék szekrénye egészen más! – mondja váratlanul hangosan a férfi, türelmetlenül... Egészen megriadok. A Böhmék szekrénye miatt kell ez a szuggeráló, furakodó mosoly? Ez az isteni szemjáték? Ez a világnak odatárt szerelemszagú test? A Böhmék szekrénye! Kínos volt a kijózanodás. Milyen céltalan játékokat űz a természet, milyen oktalan pazarlást! Ez a nő nimfomániás, nyilvánvaló, de miért kell mégis egész erotikus felkészültségét belevinni ilyen előszobaszagú ügyletekbe?
Miért árasztja édes mérgeit prózai és élettelen dolgokba is haszontalanul? Vagy olyan ő, mint tropikus, mérges, buja virág, mely iszonyú édes, halálos illathatalmát akkor is ontja ellenállhatatlanul, ha senkit sem tud elönteni, ha üres és halott az éjszaka?
– Jaj, de fáj a fejem! – susogja affektáltan a nő, és kezével hisztériásan a homlokához kap.
– Sokat szaladgáltál! – felel a férfi egykedvű gyöngédséggel, de most se néz rá.
A nő kesztyűs keze már nem fekszik ölében, valami papírtáskát himbál, elolvasom a cég nevét: egy Rákóczi úti harisnyaüzlet. Tehát nem szerelemágyból kelt fel az imént, hanem boltokban szaladgált a Rákóczi úton, estélyies selyemcipőjében... Még mindig szekrényről beszélne? Kínos látni, milyen izgatott, mosolya megint olyan, mint az eszelőseké. Hiszen beteg ez a nő, gondolom utálkozva, de suhogva váltják egymást arcán az arcok: most olyan, mint egy kis állat, egészséges, primitív, ősi vad természetesség.
Egy új vonást találok: ijesztő benne az értelmi elem tökéletes hiánya! (Később, már otthon, az ágyban, mert napokig kísértett emléke, gondoltam, mily furcsa és jellemző, hogy testének, arcának minden kis részletére emlékszem, de semmi emlékem sincs a homlokáról!) Lélek és értelem nélkül való, immorális lény: úgy látszik, a morál kulturális találmány...
– Lánchíd! – harsog a kalauz, s én hónom alá kapva aktatáskámat, hirtelen ugrom le, majdnem itt rekedtem különös bámészkodásaim s gondolataim közt. Idegesen nézek az elszáguldó autóbusz után, elkapva még egy villanást e nő ragyogásából. Váratlanul nagyon egyedül vagyok, szívdobogásom van, elhagyatottnak érzem magam az üres, havas utcán. Tétován indulok meg a hídon, lélegzetért kapkodva a vagdalkozó éles dunai szélben.
