Interjúra hívtam őket, elbeszélgettünk egy kávé mellett. Többségükkel azután soha nem találkoztunk. Apró villanások voltunk egymás életében, mégis mindegyiküktől kaptam valamit. Egy kedves gesztust, egy bölcs gondolatot, amelyek később a legváratlanabb pillanatokban segítettek. A következőkben a naplómból osztok meg néhány részletet: megélésekről, dilemmákról mesélek, illetve olyan Új Nő-riportalanyokról, akik ösztönösen eszembe jutnak, ha azt hallom: női példaképek.
A személyiségem magját, vagyis azt, hogy milyen ember lettem, anyának köszönhetem. A barátnőim a gondolkodásomat és a világképemet formálták, az elmúlt öt évben azonban nők még egy csoportja hatott rám: ők voltak az én interjúalanyaim. Szívem szerint mindannyiukról mesélnék egy kicsit, hiszen rengeteg erős, független, ambiciózus nővel volt szerencsém megismerkedni. Néhányukról azonban azt is elmondhatom: bölcsességük életem egy-egy kritikus pontján is átsegített.
Dr. Zolnay Judit: Ha a tökéletességet hajszoljuk, délibábot kergetünk
Kedves Naplóm, ma hiába is próbálkozom, nem megy az írás. Ha valamelyik múlt századi művészfilm hősnője lennék, most teátrálisan összetépném a sikertelen vázlatokkal telefirkált lapot, majd a nappalim közepén rágyújtanék. Mennyivel stílusosabb lenne selyemkimonóban, egy rózsás hamutál mellett kínlódni! – mélázom el, de sürgető határidőim rémképe hamar visszaránt a pamutpizsamás jelenbe. Négy óra alatt négy sor. Bravó, te kis Virginia Woolf! Még jó, hogy nem a Mrs. Dallowayt kell megírnod, csak egy nyavalyás cikket. Egy „rendes” újságíró fél délután alatt letudna egy ilyen szöveget, te meg órákat habozol a bevezető felett. Érdemes lenne megfontolnod a karrierváltást, nem gondolod? – szólal meg a fejemben lakó rabszolgahajcsár. Persze ironizál, ugyanakkor a cikkeimmel való elégedetlenkedés, na meg ez a kényszeres „bepötyögöm, kitörlöm, újra bepötyögöm”-játszma valóban felemészt.
Tudok én még egyáltalán írni? – fakadok ki. Hogy bizonyítékot gyűjtsek (és csillapítsam az egyre inkább elhatalmasodó imposztorszindrómám), megnyitom az Új Nő weboldalát. Ekkor jövök rá, hogy a legjobb helyre jöttem. Görgetés közben ugyanis éppen a Dr. Zolnay Judittal készített „Időmenedzsment és életegyensúly” című interjúnál állok meg. Újraolvasás közben úgy érzem magam, mint aki egy pszichológus karosszékébe csöppent, a sorok között ugyanis kristálytisztán kirajzolódik a saját önszabotáló működésem.
„Van egy fontos szabály a startupok, az induló vállalkozások világában” – vezeti fel a témát a coach. (Judit korábban 25 éven át dolgozott nagyvállalatoknál és nemzetközi cégeknél, ma pedig más vezetőknek segít.)
„Soha nem szabad megvárni, hogy a termékünkkel száz százalékban készek legyünk! Ha 10-es skálán 6-osnál tartunk, már piacra dobhatjuk. Miért? Mert nincs olyan, hogy tökéletes! Ha arra fogunk várni, hogy elérjük a 10-es szintet, a nagy mű soha nem készül el!”
Judit arra is figyelmeztet, hogy a maximalizmus megnyomorít bennünket, hisz miközben a tökéletességet hajszoljuk, délibábot kergetünk. Tehát ha sikeresek szeretnénk lenni abban, amit csinálunk, egy út áll előttünk: „Önmagunkhoz mérten próbáljunk meg mindig egy kicsit jobbak lenni!”
Lássuk csak: jobb újságíró leszek, ha vég nélkül csűröm-csavarom a mondataimat, s ezzel egy csomó értékes időt elveszítek? – teszem fel magamnak a kérdést. A válaszom egy határozott nem. Ugyanakkor kevésbé leszek produktív? Igen. Márpedig az eredmény halála a tett hiánya – hangsúlyozza Judit is. Így elhatározom: megfogadom a tanácsait, és megpróbálok lazábban, szívből, és nem pedig görcsösen, egóból dolgozni. És – bár ezt nem mondta a coach – a szörnyű pamutpizsamámat is lecserélem.
Dr. Zolnay Judit
Molnár Xénia: Átfordíthatnánk végre a figyelmünket a nincsről a vanra…
Kedves Naplóm, a napokban összevissza ettem. Többek között felfaltam egy üveg Nutellát, amitől mérhetetlen bűntudatom támadt. Azt hittem, mostanra egészen jó viszonyt sikerült kialakítanom a testemmel, de elég egy stresszesebb időszak, s a kártyavár borul. Szorongtam. Napjában kétszer álltam mérlegre, és szándékosan magamra tuszkoltam a legszűkebb farmeremet, hogy érezzem: a torkosságomnak ára van. Persze tudtam jól, hogy amit teszek, az egészségtelen, s hogy nem szabadna így bántanom magam. Mégis, mire feleszméltem, egy ördögi körben vergődtem, amelyből nem igazán láttam kiutat.
A helyzet pikantériája, hogy az Új Nőnél eközben éppen a testkép témájával foglalkozunk. Nőket interjúvolunk meg arról, hogyan viszonyulnak a testükhöz, és miként sikerült a saját adottságaikat megszeretniük. Még jó, hogy nem nekem kell nyilatkoznom! – gondoltam magamban, miközben a színházba igyekeztem, ahol Molnár Xénia színésznővel volt találkozóm. Furcsa, de mintha valaki előre tudta volna, hogy erre a beszélgetésre van szükségem. Sosem gondoltam volna, hogy egy interjú ennyire kijózanítóan hathat rám – a szó legnemesebb értelmében.
„Én vékony soha életemben, egyetlen percre sem voltam. Mégis, ha most valaki beállítana ide azzal, hogy »Szendi, ingyen átszabom a tested Sharon Stone-osra!«, azt felelném: »Menjél szépen kifelé, arra van az ajtó…«”
– vágott a téma közepébe Xénia. Olyan karizmával beszélt, hogy az alkata volt az utolsó, amit megfigyeltem rajta. Egy magabiztos dívát láttam az önazonosságnak azon a szintjén, amiről a legtöbb nő – köztük én is – egyelőre csak álmodhat.
Hogyan juthat el valaki idáig? Mi a titok? – fogalmazódott meg bennem a kérdés. Szendi mintha kitalálta volna a gondolataimat:
„Voltak az életemben nagy fentek és lentek, és a testemmel sem voltam mindig jóban. Ám amikor egy tolószékes ismerősöm vigasztalt, hogy higgyem el: az élet szép… Akkor én is elszégyelltem magam. Elhatároztam, hogy ideje átfordítottam a figyelmemet a nincsről arra, hogy mim van.”
A csudába is, hát mi a fene bajom van? Hiszen egészséges vagyok, van egy csomó előnyös tulajdonságom, mégis értékes napokat pazarolok arra, hogy ostorozom magam. Ráadásul egy hülye Nutella miatt! – térítenek észhez az elhangzottak. Persze tudom, hogy a tökéletességhajszolás generációs probléma, amihez csak olaj a tűzre a TikTok meg az Insta. Ugyanakkor biztosra veszem: sokkal többen élnénk békében a testünkkel, ha a médiából olyan nőképek köszönnének vissza, mint amilyen Molnár Xénia.
Molnár Xénia
Dr. Tkacsik Márta: Nincs tiszteletre méltóbb annál, amikor a siker alázattal párosul
Kedves Naplóm, az újságírás már nem presztízsszakma. Bottal üthetjük annak a kornak a nyomát, amikor volt e hivatásnak renoméja (ebben persze a szakma felhígulása és az ízléstelen sajtópropaganda is ludas). A flegmaságot, az „írni mindenki tud”-alapon való okoskodást még csak-csak elviselem kívülállóktól. Ám amikor a saját interjúalanyaim hagynak faképnél (ráadásul elfelejtik közölni, hogy meggondolták magukat), az bosszant. Múlt héten ismét történt egy ilyen eset. Eleinte dühös voltam, de aztán eszembe jutott a tökéletes ellenpélda, amelyből én és a kollégáim is a mai napig merítünk.
Az Új Nőnél eltöltött éveim egyik legátütőbb élménye az volt, amikor a teljes stábunkkal kivonultunk Dr. Tkacsik Márta birtokára, a budajenői Patikakertbe. Márta felvidéki származású elméleti matematikus és táplálkozáskutató. Annak idején az élvonalban munkálkodott a szlovák internethálózat kialakításán, majd 20 kemény évet húzott le az üzleti életben.
2013-ban a karrierje száznyolcvan fokos fordulatot vett: bogyós gyümölcsöket kezdett termeszteni, mégpedig azzal a filozófiával, hogy nem bolygatja feleslegesen a talajban lévő élőlényeket. Ma ő Magyarországon a minőségi éhezés elleni harc egyik legnagyobb zászlóvivője. Egy igazán befolyásos nő hatalmas tekintéllyel: már az is megtiszteltetés volt, hogy fogadott bennünket.
Közel három órán át forgattunk odakint a hőségben. Mártán egy pillanatra sem éreztem, hogy terhes neki a helyzet: készségesen válaszolt minden kérdésünkre. Majd amikor elkezdtük összepakolni a nehéz kamerafelszerelésünket, az volt az első kérdése: „Tudok segíteni valamiben? Ha elkészültetek, gyertek a teraszra, készítettem egy kis frissítőt nektek!”Végül egy táska bogyósokból készült, gyógyító finomsággal bocsátott utunkra bennünket.
Azt hiszem, ezek után magyaráznom sem kell, hogy miért bólogatunk mindannyian elismerően, amikor a szerkesztősében szóba kerül Tkacsik Márta neve.
Ha ez a fajta alázat és figyelmesség a világban irányadó lenne, sokkal kevésbé éreznék magukat az emberek alulértékelve és nem megbecsülve.
Ahogy mindezt végiggondoltam, már arra az interjúalanyomra sem haragudtam, aki felültetett. Elvégre azzal, hogy miként viszonyulunk másokhoz, a saját névjegyünket tesszük le.
Dr. Tkacsik Márta
Vajkai Krisztina: Itt az ideje átállni a szivárvány esős végéről a naposra
Kedves Naplóm, ma a Lidl előtt kiszakadt a bevásárlótáskám alja. Miközben próbáltam összekapkodni a szanaszét guruló narancsokat, és a lábammal összesöpörni a borosüvegszilánkokat, rájöttem: elhagytam a kocsikulcsomat. Kénytelen voltam a parkoló közepén, a délutáni csúcsforgalomban kipakolni mindhárom szatyromat, hogy aztán a nadrágom farzsebéből előhúzzam a kulcsokat. Alapesetben talán még nevettem is volna a szerencsétlenkedésemen. De nem aznap, amikor szinte minden órára jutott egy balul elsült performansz. Csődtömegnek éreztem magam, s nem érdekelt, hogy ki lát, a kormányra borultam, és csak sírtam.
Fél órával később – miután kitomboltam magam – szembejött a Facebookon egy kedves arc. Tinus, azaz Vajkai Krisztina mosolygott vissza rám, akit én még szomorkodni nem láttam soha (pedig fiatal kora ellenére annyi megpróbáltatáson ment át, mint amennyin nem sokan). Nem lehet véletlen, hogy pont ma jön szembe ez a kép – gondoltam. Tinus ugyanis az az ember, aki mindig, minden megnyilvánulásával arra emlékeztet: nincs az az élethelyzet, amelyikben ne lehetne átállni a szivárvány esős végéről a naposra.
Vajkai Krisztina
Négy éve, amikor elmesélte nekem autoimmun betegsége történetét (hétéves korában szisztémás lupust állapítottak meg nála; kétszer transzplantálták, második veséjét az édesanyjától kapta), a következőket mondta:
„Ha naponta a kardomba dőlnék, már rég nem lennék itt. Minden reggel hálát adok a Jóistennek, hogy van erőm, hogy felébredhettem – és hogy ilyen csodás emberek vannak körülöttem. Persze vannak napok, amikor tele a hócipőm az egésszel, ám ilyenkor szerencsére mindig észhez térítenek.”
Hát, Tinuskám, engem ma te térítettél észhez – állapítom meg, és aznap immár másodjára szöknek könnyek a szemembe.
Nőnap alkalmából mindenkinek ilyen csodás nőket kívánok a környezetébe!
