Út extrákkal

Hogyan jutnak ide a menekültek vagy migránsok? Kik azok, akik szeretik őket, s kik azok, akik nem szeretik? Hogyan látnak bennünket? Miért gondolják azt, hogy Németország mennyország? Igazuk van azoknak, akik szerint pár év, és mindenki csadorban fog nálunk járni? Összeállításunkban ezeket a kérdéseket járjuk körül.

Ma az embercsempészet kitűnő üzlet. Szerbiában például ma a legdivatosabb foglalkozás. S a taxisok is oda és vissza vannak, mikor 500 eurót nyomnak a kezükbe egy fuvarért. „Embercsempészből szinte annyiféle van, mint az emberekből, akiket csempésznek” – írta az egyik újság.

(© Ernst & Young Global Ltd.)

A tengeri átke­lés a legveszélyesebb, és az embercsempészet legjövedelmezőbb sza­kasza.  Magyarán: itt lehet a legtöbbet kaszálni. Minél kockázatosabb az átkelés, annál in­kább. A Marokkóból Spanyolországba tartó út jelentősé­ge csekély, köszönhetően annak, hogy az arab tavasz elkerülte a királyságot. Hét-nyolcezer ember jut át itt éven­te, beleértve azokat is, akiknek sike­rül átmászni az Afrikába ékelődött spanyol városokat körülvevő kerítése­ken. Úgyhogy ma inkább csak színes hírekben lehet találkozni ezzel az útvonallal.

A nagy forgalom helyszíne tavaly a középső mediterrán útvonalnak neve­zett térség volt: ez elsősorban Líbi­át, s az onnan elérhető olasz partokat jelenti. A 2013-as negyvenezerhez ké­pest tavaly 170 ezren keltek át itt, idén is ennyire számítanak. Az igazi drá­mai szám, hogy legalább háromezren közülük meghaltak. Ez lett a csempészparadicsom, a líbiai par­toktól még a legközelebbi olasz felség­terület, Lampedusa szigete is több száz kilométer. Becslések szerint itt a tava­lyi csempészforgalom 150 millió eurós bevételt hozott, és ez már elég komoly piac ahhoz, hogy páran üz­leti birodalmat építsenek fel belőle.

A kedves csempész

Idén először sikerült megismerni az egyik legaktívabb csempészt. Ahogy a Newsweek korábbi írá­sából is kiderül, az érdem az olasz ha­tóságoké: a maffia elleni harc miatt nekik volt a legtöbb tapasztalatuk arról, miként kell feltérképezni egy bűnszövetkeze­tet. Legfontosabb bűnüldöző eszközük a telefonok lehallgatása volt, ezzel sikerült felraj­zolni a kapcsolati hálókat. A legnagyobb háló középpontjában egy Tripolinál élő, negyven körüli, köp­cös férfit találtak, aki meglepetésre nem is líbiai volt, hanem etióp. Ermias Ghermay jellegtelen arcú férfi, iskolá­zottsága nem emeli ki a tömegből. Vi­szont számos nyelven beszél, és jól vág az esze, ami nem megszokott egy bűnözőnél. És roppant kedves! Ez persze csak első hallásra meglepő: amikor tíz éve beszállt az üzletbe, rájött, hogy egyik legfontosabb feladata megnyerni az emberek bizalmát.

Hiszen ő is szolgáltatást nyújt, mint egy utazási iroda. Különösen megértőnek kell lenni azokkal a szülőkkel, akik a gyerekeiket kül­dik előre Európába. Abban bíznak, hogy az európai hatóságok nem tudják őket ki­toloncolni, és később, amikor a gyerek beilleszkedett, majd maga után tudja vinni a családtagjait.

A lehallgatott beszélgetéseket a cinizmus és a törődés különle­ges keveréke jellemzi. Egy hajó elsüllyedése után, amikor 67 ember halt meg, Ghermay az egyik, Szudánban tartózkodó alvezérének ar­ról panaszkodik, milyen szörnyű a szerencsétlenül járt rokonok tele­fonhívásait fogadni...

Majd arról beszél, mennyire igazságtalan, hogy velük ve­szekednek, amikor más csempészek­nél még gyakoribbak a katasztrófák. Ráadásul, mondja Ghermay, a tragé­dia csupán az ő jó szíve miatt következett be, mert először nem engedett ennyi embert felszállni a hajóra, de megesett a szíve rajtuk, mert könyörögtek neki, hogy mehes­senek. „Még műholdas telefont is adtam nekik, és rendszeresen hívtam őket” – állította Ghermay, aki el­mondása szerint megnyugodott, amikor a hajóról jelentették, hogy már karnyújtásnyira vannak az olasz par­tok. És tényleg, a hajó néhány száz mé­terre a céltól borult fel.

Kadhafi meghalt, lementek az árak!

Ghermay Tripoliból szervezi a művele­teket, de minden fontos csomópontban ott ülnek alvezérei. Ezredeseknek nevezi őket: ők gondoskodnak a szál­lítmányokról. A versenyelőny, amivel az etióp legyőzte a konkurenciát: háztól házig szolgál­tatást kínál, a kliens afrikai otthonától Nyugat-Európáig. Kénytelen „fejleszteni”, mert az átkelésen egyre keve­sebb a haszon. Régebben, Kadhafi ide­jén, egy embert ötezer dollárért vittek át Olaszországba. Ma már ezerötszáz­tól-kétezertől többet senki nem akar fizetni. A fekete afrikaiak ennél is kevesebbet fizetnek (nincs miből), a jobb módúnak kinéző szírek többet – igaz, ezért kényelmesebb helyre számíthat­nak. Kadhafi idején meg kel­lett venni a líbiai hatóságokat, de a diktá­tor 2011-es bukása óta ilyen hatóságok nincsenek. (Vannak viszont a fegyveres milíciák.) Ez a pénz, persze, egy kétszáz fős hajónál felszorozva még így is óriási üzletnek látszik, de azért vannak bő­ven költségek.

Havi ötezer dollárba kerül az épü­let bérlése, ahol a migránsokat tart­ják, amíg össze nem áll a szállítmány, és meg nem szervezik az utat, ami he­tekig is tarthat. Aztán, ugye, szükség van szállító járműre. Egy motoros gu­micsónak kijön négyezer dollárból, de arra 20-30 embernél nem fér fel több. Egy két-háromszáz főt elbíró hajóért viszont 80 ezer dollárt is elkérhetnek. És végül fizetni kell az adott partsza­kaszt ellenőrző fegyveres csoportnak is: egy jó kihajózási pont havi bérle­ti díja húszezer dollár körül mozog. Nagy hajónál kell kapitány is, aki út végén beol­vad a migránsok közé. S nem árt egy műholdas telefon sem, mellyel fel lehet hívni a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy szóljon az európai hadihajóknak, hova menjenek megmenteni vagy összeszedni a csempészhajót.

A tragédiák bele vannak kódolva a rendszerbe. Mivel a hajókat az euró­pai hatóságok úgyis elkobozzák, érde­mes minél rosszabbakat felvásárolni, amilyeneket a halászok már leselejtez­nek, de egy átkelést még pont kibírnak. A csempészek pedig azzal nyugtat­ják az embereket, hogy az olasz hajók úgyis megtalálják és megmentik őket. A motor is legtöbbször olyan, amelyet még éppen sikerül utoljára úgy fel­javítani, hogy talán elbír néhány óra üzemidőt. És mivel az emberek fejen­ként fizetnek, minél több főt zsúfolnak fel a hajókra, annál nagyobb a bevétel. (Pénzt sehogy nem veszíthetnek, ellentétben például a kábítószer-csempészettel, ahol egy rakomány áru elvesztése óriási anyagi veszteség is.) Itt az „áru” előre ki van fizetve, a hajó pedig így is, úgy is kidobásra van ítélve. A csempészek szempontjából az üzleti kockázat abban áll, hogy a sok tragédia rontja az üzletet és a hírnevet. Akárcsak az utazási irodáknál: egy sikerületlen út elriasztja a kuncsaftokat.

A „balkáni út” kevésbé veszélyes!

 A Líbiából Olaszországba ve­zető útnál ugyanis a balkáni út olcsóbb és nem olyan veszélyes a keleti mediterrán út, ami­kor a hajók Törökországból mennek át a görög szigetekre. A tavalyi év első hét hónapjában errefelé 130 ezren keltek át a tavalyelőtti alig ötvenezerrel szem­ben. Azaz ez lett a migráció fő csapása! Kósz szigete például mind­össze négy kilométerre van a török partoktól. Nem csoda, hogy itt sok­szor már csempészekre sincs szükség: a migránsok maguk veszik meg a he­lyi boltokban a nyaraló családoknak kínált evezős gu­micsónakokat, mentőmellényeket és vízhatlan zsákokat.

A csempészek igyekeznek már komplett szol­gáltatást kínálni, és kívánság esetén egészen Németországig utaztatnak. Az észak-iraki kurd városban, Erbilben lévő tábor lakói például a Facebookon hasonlíthatják össze a csempészek fényképes hirdetéseit. Egy út ötezer dollár, s fotó alapján kiválaszthatják a csónakot és a furgont is. A csempé­szek fényképsorozatának utolsó darab­ján pedig láthatnak egy zöldellő mezőt, amelyen boldog gyerekek szaladnak át. 

Mindazonáltal sokan csak Görögor­szágig fizetnek, onnan ugyanis a horvát határig olcsón el lehet jutni, és rendes közlekedé­si eszközökkel. Hiszen a macedónok és a szerbek is boldogan engedik vonatra vagy buszra szállni az országba belépő migránsokat, akik így átutazhatnak az országon, hogy aztán gyalog keljenek át a határon. Ha itt igénybe vesznek is csempészeket: ez a legtöbb esetben néhány száz eurós tétel, egy kis fuvar, egy-két éjszakai szállás, egy vezető át a zöldhatáron. Persze, ha valakinek ez túl fárasztó­nak tűnik, azt az albán embercsem­pészek kétezer euróért a Balkánról egyenest Berlinbe viszik. (Ám – mint a parndorfi furgon tragédiájánál lát­tuk – nem biztos, hogy a drágább a kevésbé kockázatos.) A balkáni út azért is jól bejáratott, mert az Európát tavaly és idén elborító koszovói és al­bániai menekültek is ezt használták. Voltak koszovói busztársaságok, ame­lyek azzal hirdették járataikat, hogy milyen segélylehetőségek várják az ér­kezőket Németországban.

A szer­vezett bűnözés ráadásul végtelenül leleményes, és mindenből hasznot tud húzni. 

A legjobb példa erre ta­lán Dél-Olaszország, ahol a menekül­teket befogadó állomások egy részét is a maffia építi és működteti.  Van olyan tábor, amelynek élén egy gyilkossá­gért elítélt maffiózó áll: ő az, aki álla­mi és uniós pénzekből gondoskodhat arról, hogy a migránsok olaszul ta­nuljanak, és más hasznos készségek­re tegyenek szert. Sőt, a rendőrség szerint a maffia áll több bevándorlásellenes megmozdulás mögött is, ezzel gyakorolva nyomást a kormányra, hogy a migránsokat inkább a lakott településektől távoli táborokban helyezze el. (Ahol aztán nem akkora az ellenőrzés.)

(© Andrew McConell / PANOS)

Sokan azzal érvelnek, hogy a menekültek zöme jómódú, orvosok és iskolázottak, s ezért örülni kell nekik! Csak éppen: emberi méltóságában mindenki egyenlő, s nem mondhatjuk, hogy a szegény ember kevésbé méltó a könyörületre, mint a jómódú. A menekültet nem azért fogadjuk be, mert jómódú, hanem azért, mert szükséget szenved. S a menekült, aki a bőrét menti, nem válogat. A bevándorló az, aki mérlegel, hogy hol lenne neki jobb, Németországban vagy Svédországban, ahol nagyobb a segély.

Mi történt 644 novemberében?

A szír válság mögött egy mélységesen mély ellentét, a szunnita–síita ellentét húzódik. A közel-keleti szunnita államok vezetője Szaúd-Arábia (amúgy a világban többségben vannak a szunniták). A legnagyobb síita állam pedig Irán, és a szunnita többségű arab országokban is élnek síiták.

A síiták általában szegényebbek, mint a szunniták (az olajmunkások is közülük kerülnek ki), ezért a szunniták lenézik őket. Az ellentét közöttük a próféta örökösének kiválasztásán robbant ki. Mint tudjuk, a kalifa a legfőbb vezető volt náluk. A síiták csak a próféta rokonait tartják méltónak arra, hogy a legfőbb hatalmat gyakorolják. (Ali pártjának is nevezik őket: Ali Mohamed veje volt.) A szunniták a közösség legméltóbb tagját emelték a kalifa rangjára. Aszad elnök és környezete is a síita kisebbséghez tartozik. Szíriában nagyjából 23 millióan élnek, ennek 10 százaléka alavita, vagyis a síita kisebbséghez tartozik, továbbá 10 százalék keresztény. Közel ötmillióan vannak tehát azok, akiket biztosan üldözni fognak, ha az Iszlám Állam teljesen átveszi az uralmat.

Sokan azt mondják, Szíriában a megszállt területeken elfogadják az Iszlám Államot. Hogy miért? Ahova másfél-két éves káosz után bevonultak az iszlámisták, ott megszervezték az életet, van víz és áram, elviszik a szemetet, újra írni-olvasni tanítják a gyerekeket, legalábbis a fiúkat. Létezik egy durva igazságszolgáltatás, de aki betartja a szabályokat, az meghúzódhat. (Ehhez képest eltörpül a helyiek számára, hogy az ISIS felrobbantotta Bál szentélyét – a sivatagos keleti, elmaradott részeken élők úgysem ismerték.)

Az európai emberekben az a kép alakul ki, hogy a háborús zónából mindenki el akar menekülni, de ez tévedés. A szír középosztály nehezen hagyja el a hazáját. Reméli, hogy ottlétével tud segíteni, s majd csak jobb lesz. Az ISIS elpusztította Ninivét és Palmürát. Tudják, hogy ezzel nagy sajtóvisszhangot váltottak ki világszerte – azért is csinálták. Mikor 25 szír katonát kivégeztek az ókori színházban, az már kevesebbeket érdekelt a fejlett világban. Az ISIS ezzel be akarja mutatni az alattvalóinak (is), hogy milyen képmutató a Nyugat: „Halott pogány kövekért siránkoznak, de a ti halálotok hidegen hagyja őket.”