Ritkán emlegetjük, hogy a család – sok hibája ellenére – egy hatalmas kincs. Mikor minden összeomlik körülöttünk, mi marad? Csak a család.
Hegyet tudnék rakni a trendi Elle és Marie Claire női magazinokból, amelyeket átlapoztam. Olyan cikkek után keresgéltem, amelyek arról írnak, hogy mi lesz az elvált szülők gyerekével? Ilyen cikkeket azonban hiába keresek. Az írások jobbára arról szólnak, mi lesz Nórával, aki kilépett a babaházból. A nővel, aki végre öntudatra ébred, és a saját vágyait és álmait kezdi követni.
A pálmát A rosszban vagyok a telefonommal? című cikk vitte el. Semmi nem utalt arra, hogy mi, nők életünk nagy részét családban vagy férfi nélküli családban töltjük, a saját gyerekeinkkel vagy más nő gyerekeivel, akik kakukkfiókaként megjelennek a más nő exével rakott fészkünkben, vagy fordítva. Vagy mit gondol a mi féltve őrzött kincsünk, méhünk gyümölcse, aki hétvégenként egy másik nő házában hajtja álomra a fejét?
Szóval, nem sok írás születik arról, hogy egy gyereknek is vannak jogai. Például joga van a saját apukájára, a saját anyukájára, a saját kis szobájára, a saját szombatjára, vasárnapjára, amit nem biztos, hogy láthatással akar eltölteni. A farbával akkor jövünk elő, vagyis akkor kezdünk el beszélni a gyerekek jogairól, mikor az nekünk, felnőtteknek megfelel. Mikor például az anya vagy az apa (egykori hőn szeretett szerelmünk) nem adja ki láthatásra az utódainkat. Olyankor fordulunk ügyvédhez, megyünk el a világ végére, gyerekjogi biztoshoz, mikor utunkba áll – egy másik felnőtt. Amúgy süket csönd, a férfiak pedig szombatonként ott unatkoznak a kávéházak teraszain a gyerekekkel, vagy leadják a nagyinak, manapság pedig elviszik az új igazival rakott családi fészekbe, ahol féltestvér vagy féltestvérek várják őket. Igen, a láthatást valahogy el kell tölteni. Hogy a gyerek hogy szeretné eltölteni, arról még a gyerekjogi charta se szól.
A láthatás idejét néha nagyon nehéz kitölteni, s hogy hogyan lehet, arról nem szól a fáma. Csak Zsuzsi története. Válás esetén ma a gyerekek hátrébb lépnek, távolságtartással próbálják túlélni a véresebb csatákat.
Előlép egy hangos nemzedék!
Régen, az én időmben, egy osztályban két olyan gyermek volt, akinek elváltak a szülei. Ők nem sokat beszéltek arról, mit jelent csonka családban felnőni. (Akkor még ezt a terminus technicust használták.) Kilógtak a sorból, és a sorból senki nem szeret kilógni. Mára fordult a kocka, és ma az osztályban csak négy olyan gyermek van, akiknek az életében anya és apa még egy párt alkotnak. Ezek a mai gyerekek már nem tesznek lakatot a szájukra. Szerencsére nincsenek egyedül, az osztálytársakkal félszavakból is megértik egymást, nem kell sokat magyarázni, hogy mi van, ha otthon zűr van. Ha otthon apu és anyu a csilláron lóg. Ők már nem szégyellik magukat, hanem öntudatosan, felemelt fejjel állnak a repülő vázák között. Szívből szeretik a szüleiket. De nem felejtik el, hogyan telt a gyermekkoruk.
Zsuzsi és a válás
„Vannak édesapák, akik úgy viselkednek, mintha a gyermekeiktől is elváltak volna, nemcsak a feleségüktől.“ Ezt Zsuzsi mondja, aki 24 éves, építészetet tanul, és nagyon szereti a szüleit. Hozzáteszi, hogy ez főleg akkor következik be, mikor az új feleség mindent leural, s úgy játszik a férjével és a hozott gyerekekkel, mint macska az egérrel. Persze nem egyik napról a másikra gyengül meg az apa-gyermek kötelék, hosszú évek alatt lesz belőle hajszálvékony cérnaszál. Ehhez az kell, hogy a férfi nagyon kevés, az új feleség pedig nagyon sok energiát fektessen ebbe a fejezetbe. Hamupipőke története nem évült el, ha Walt Disney élne, ma újra forgatná a mesefilmet. De adjuk át a szót Zsuzsinak! Zsuzsi mesél.
„Ötéves voltam, Ádi pedig tizenkettő, amikor anyával elköltöztünk a családi házunkból. Utána kezdődtek a jogi procedúrák. Kicsi voltam, még nem sokat értettem az egészből, sőt, a költözést izgalmasnak találtam. Tétováztam, hogy melyik dobozba pakoljam a játékegeremet, és miről fognak az úton beszélgetni a kedvenc Barbie-mmal. Szöszke, cserfes lány voltam, nagy lencsi szemekkel. A bátyámat megviselték a történtek, ő már nagyobb volt. Nem értette, hogy apa miért nem szeret már minket, biztosan azért, mert ő rosszul viselkedett. A végén el kellett vinni pszichológushoz, és jó hosszú idő eltelt, mire rendbe jött. Pedig tudtuk, hogy nincs visszaút. Mióta az eszemet tudom, anya és apa veszekedtek. Mind a ketten nagyon temperamentumos természetűek voltak, ezért nálunk mindig állt a bál. Anya nem véletlenül pakolt össze – az elhatározásig, hogy odahagyja a gyönyörű szép családi házunkat, eleve hosszú út vezetett. Apukám az első sokk után észhez tért: pár napig még próbálta kibékíteni anyát, de két hét múlva már bemutatta nekünk az új barátnőjét, aki egészen addig a szeretője volt, mára pedig a felesége.
Kis cigányok, agyarasok!
Nóri, az új feleség az elején igyekezett jóban lenni velünk. Ma már azt gondolom, szemfényvesztés volt, hogy apa lássa, jól kijövünk egymással. Később, mikor birtokon belülre került, megváltozott a viselkedése. Apához minden második hétvégén mentünk. Igazság szerint nem is igényelte a többszöri találkozást, és mi sem nagyon vágytunk hozzájuk. Ők is sokat veszekedtek Nórival, viszont az egész más okból volt nekünk traumatikus élmény. Mikor összevesztek – még ha nekünk, gyerekeknek semmi közünk sem volt hozzá – Nóri végül, hogy mi is halljuk, szidni kezdte az édesanyánkat. Vagy bennünket. Engem és a testvéremet ,,kis cigányoknak” vagy ,,sárgaagyarúaknak” nevezett. Olyan is volt, hogy apa a mi vacsoránkat előbb elkészítette, mint a kistestvéremét, aki már az ő közös gyermekük volt, erre engem kezdett szidni és az anyukámat.
Mit szólt az apa?
Még mindig haragudott anyura, hogy volt mersze otthagyni őt: a férfi ego nagyon erős tud lenni, és apa szereti, ha neki van igaza. Lehet, végig sem gondolta, hogy ezek a koccanások komoly sérüléseket okozhatnak egy gyereknek. Vita közben neki választani kellett volna, kinek a pártjára áll, s ő pont ezt nem akarta. Egyszer próbáltam kiállni magamért és a bátyámért, mert akkor már szövetségesek voltunk. Ádi elájult, és mentőt kellett hívni hozzá. Apa és én kitártuk a bejárati ajtót, hogy be tudjanak jönni az ápolók. Az új feleség erre ordítani kezdett, hogy elment az eszünk?! Csukjuk be az ajtót, mert bejönnek az egerek. Erre én kifakadtam, hogy Ádi elájult, ő meg az egerek miatt aggódik! Utána egész este anyut szidta, és az ajtót csapkodta. Apukám szabad kezet adott neki mindenben. A házunk gyönyörű szép volt, mégis mindent átrendezett, hogy semmi ne emlékeztesse őt apa volt feleségére, az édesanyánkra. És ez fájt nekünk! Egy gyereknek látni, hogy a házat, ami addig az otthona volt, átfestik és eltüntetik belőle az édes gyermekkor nyomát, szívfacsaró érzés. Később a gyerekszobát is átalakították, már akkor sem tudtunk volna ott aludni, ha szerettünk volna.
A család kincs! Az ott szerzett ismeretek és biztonság nélkül nehéz beilleszkedni a világba.
Nóri sosem maradt nyugton, mindig ármánykodott. Egyszer békésen reggeliztem kint a teraszon, mire ő leült velem szembe, és elkezdte felvázolni, hogy mennyit fog ő örökölni a házból, és mennyi jár nekünk. Torkomra ment a kakaó, elkezdtem fuldokolni. Majd elmagyarázta, hogy rossz gyerekek vagyunk, mert ők apával csak miattunk veszekednek. Különben úgy élnének, mint egy gerlepár, mert ha nem vagyunk itt, nincsenek köztük viták. Szemtől szembe amúgy nem akadékoskodott, inkább apa keménykedett velünk. Mi otthon egy laza család vagyunk, ám Nórinál még a szőnyegrojtok is vigyázban állnak. Komoly házszabályokat léptetett életbe az általános rend megtartása érdekében. A folyosón, ahol addig szabadon nyargalásztunk, most csak papucsban közlekedhettünk, és ezt a papucsot a szobába való belépés előtt le kellett venni! A ruháinkat gondosan össze kellett hajtani, fürdés vagy kézmosás után, ha vízcseppes lett a tükör (és az lett), ronggyal le kellett törölni, másként Nóri egész este szidott bennünket. Nagyon megszeppentünk, mert résen kellett lenni, hogy mindent jól csináljunk.
Miért, miért?
Sokat gondolkodtam, hogy miért történt mindez, miért vette el a régi apukánkat. Azt gondolom, féltékeny volt mindenre, ami aput a régi életéhez kötötte, rám meg különösképpen. A válás előtt köztem és apukám között szoros volt a viszony, apa imádott engem és én is őt. Ő volt az én hatalmas apukám! Egyszer véletlenül összetalálkoztunk egy koncerten, én pedig többször odafutottam apához beszélgetni. Nóri mérgében leöntötte apát és vele együtt engem is.
Felnőttünk!
Ma már jóban vagyunk. Annyira, amennyire ildomos, hogy ne legyenek zűrök. Ehhez viszont nagyon sok kompromisszumot meg kellett kötni, és csendben kellett maradni. Amikor apa úgy érzi, hogy a feleségét sértheti egy gesztusunk, akkor Grál-lovagként a védelmére kel. Még akkor is, ha nekünk rosszul esik, és nincs is igaza. A feleség a mai napig beleszólhat a mi közös ügyeinkbe. Volt olyan időszak, mikor nagyon rosszban voltunk Nórival, és akkor apát is kevesebbszer láttuk, illetve a viszonyunk is rossz volt. Ezért ma már nagyon óvatosak vagyunk a tesómmal, inkább kedvesek vagyunk hozzá, mivel apát szeretjük, és bánt bennünket, ha nem vagyunk jóban. Ádi nehezen alkalmazkodik, őt minden zökkenés megviseli. A válás után csúnyán kezdett írni, verekedett a fiúkkal, ezért került pszichológushoz. Szeretett oda járni, de nem tudta túltenni magát a váláson. Neki akkor „minden egész eltörött“. Ma is gyakran emlegeti a gyermekkorát, mikor még minden kerek volt, és apával barkácsoltak és játszottak. Nincs annál nagyobb fájdalom, mikor egy apa fizikálisan közel, lélekben mégis távol van, és a gyerek érzi, hogy édesapja életében ő csupán harmadlagos személy! Túléltük, most már nem lázadunk, mert apát nem akarjuk elveszíteni.
Zsuzsi konklúziója
„Sokat gondolkodtam azon, hogy lehetne ezt az egészet – mert, ugye a szülők akkor is elválnak, ha rossz a gyerekeknek – jól csinálni. Szerintem az új feleségnek el kellene fogadnia, hogy a párjának volt egy előző élete. Az előző életből származó gyerekek pedig léteznek és éreznek. Az apának pedig tudatosítania kell, hogy nem a gyermekeitől vált el! Sem a volt feleség, sem az új feleség iránti érzései nem írhatják felül a gyerekeihez fűződő viszonyt. Egy apa a válás után is szeresse és védelmezze a gyermekeit! Amennyiben ezeket betartják a felek, akkor nem lesznek mostohaanya történetek, Hamupipőke is eljuthat a bálba, és Hófehérke sem harap az almába.“
Az én konklúzióm a kanadai gyerekekről
Húsz évvel ezelőtt készítettem egy interjút egy lánnyal, aki Kanadába járt egyetemre. Ez a lány elmondta, hogy a kanadai fiataloknak, elvált szülők gyerekeként még a szemük színe is megváltozik, mikor a család kerül szóba. Ezek a gyerekek már 18 éves korban elköltöznek otthonról, s később sem tartják a családdal a kapcsolatot. Úgy érzik, hogy a szüleik kisemmizték őket: és ezért roppant dühösek. (No nem anyagilag, mert jólétben élnek, hanem érzelmileg.) Ugyanis ott az elvált szülők csak egy hűvös, hideg viszonyt ápolnak a gyerekeikkel, akik pedig annyira ácsingóznának a szeretetre.
Vita közben az apának sokszor választania kéne a két fél között – vagy a gyerekek, vagy a felesége –, de ő pont ezt nem akarja! S mondjanak egymásra kígyót-békát a szülők, de csak ha nincsenek jelen a gyerekek.
A feljogosítottság kora!
Mikor arról beszélünk, hogy a mai fiatalok önzők, mindjárt mindent akarnak, és csak a saját érdekeiket tartják szem előtt – talán a válást is figyelembe kéne venni. A lélektan feljogosítottság-érzésnek nevezi a fiataloknak ezt az attitűdjét. A mai fiatalok gyerekkorukban kijárták a „nekem ez jár“ iskoláját: az otthoni hidegháborúban megkeményedtek, és megtanulták, hogy el kell venni, ami jár nekik, másként Hamupipőkék maradnak. Vagy éppen azért lesznek önzők, mert a szüleik kényeztetéssel akarták őket lekenyerezni. Mindent megvettek és többet megengedtek nekik, hogy kárpótolják őket a viharvert évekért. Ez az út jószándékkal van kikövezve, mégsem a jobbik út. A jobbik út a boldog gyermekkor gyarló, de szerető szülőkkel.
Kapcsolódó írásunk: Majdnem Hamupipőke
