Tisztelt Szerkesztőség! Ismét eltelt egy év, elmúlt a szeretet ünnepe. Sajnos számomra megint nem hozott semmi jót, örömet.
Voltak ugyan az életemben boldogabb pillanatok is, amikor még hittem, hogy egyszer még nekem is lesz saját családom, gyerekeim. Ma már tudom, hogy ez számomra már csak örök álom marad.
Harminckilenc éves, sikeres nő vagyok. De ez csak a látszat. Csak a hozzám legközelebb állók tudják, hogy mennyire magányos és elkeseredett vagyok. Pár évvel ezelőtt váltam el. Nem egy másik nő miatt, nem azért, mert a férjem alkoholista volt. Sőt, egy különleges, rendes embert adott mellém a sors. Amikor sok éves kezelések, remények és kudarcok után kiderült, hogy soha nem leszek anya, nem fogom tudni megajándékozni páromat – aki rajong a gyerekekért, ezért is választotta hivatásául a pedagógiai pályát – egy picivel, úgy döntöttem inkább elválok tőle. Visszaadtam a szabadságát, de én magam lélekben belerokkantam. Még mindig szeretem, de ezt senkinek nem mondhatom el, mert nem értenének meg.
Ráadásul nem sokkal az ünnepek előtt tudtam meg, hogy újból megnősült. Végigsírtam az éjszakát és azóta sem tudom magam lelkileg összeszedni. Számomra a karácsony, a szeretet ünnepe a legszomorúbb nap volt. Pedig nem voltam egyedül, hiszen szüleimmel töltöttem az ünnepeket, mégis magányos voltam.
Sajnálatos módon édesanyámmal soha nem volt jó a viszonyunk. Egy rendkívül hideg, kemény egyéniség, a szeretet megnyilvánulásának minden formáját elutasította. Nem kaptam tőle simogatást, becézgetést, a kapcsolatunkból teljesen kimaradtak azok az önfeledt percek, melyekre visszagondolhatnék.
Nem voltak nagy beszélgetéseink, csak parancsszavak és utasítások hangzottak el a szájából. Számára csak a fizikai jólétem bebiztosítása volt a fontos. Semmi több. Édesapám volt az akivel minden bánatomat, titkomat megoszthattam. Ő igazi lelki támaszom volt. De ez már csak múlt időben érvényes, mert sajnos két évvel ezelőtt agyvérzést szenvedett, és szellemileg az óta nem épült fel. Már csak a teste van velünk. Szomorú, fájdalmas látni, ahogy egy ember, aki valamikor az egész világot jelentette nekünk lassan, napról-napra egyre jobban leépül, és távolabb kerül tőlünk.
Nekem már csak ő van, akit szerethetek. Nélküle teljesen árvának, elveszettnek érezném magam. Nem látok kiutat, mert új kapcsolatot nem kereshetek (már ha egyáltalán van férfi akinek kellene egy meddő nő), amíg nem tudok érzelmileg leválni a volt férjemről. Ez pedig nem megy, mert számomra ő volt a nagy Ő. Nem tudom mitévő legyek, hogy tudnék tovább lépni, új életet kezdeni. Vajon van megoldás?
L. A
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztanünnep a haji örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
