Néha azt gondolom, milyen jó lenne, ha nemcsak a saját szemünkkel, hanem más szemével is látnánk magunkat. A saját szem a legkritikusabb, a mi nézésünk a legferdébb, és ritkán látjuk tökéletesnek a saját testünket.
Csodáljuk a másik nőt, hogy milyen szép a bőre, a haja, a hasa, a magunkét meg bíráljuk, szétcincáljuk. Összeállításunkban 2 nő vall a testéről. (Fotó: Dömötör Ede)
Heni
Varga Henrietta (Fülek, 35) pedagógus, újságíró. Négy hónappal van a második lánya születése után.
– Mindenkinekmás a testéhez való viszonya – mondja. – Van, aki úgy gondolja, hogy „nem fér a bőrébe” (ez vagyok én), van, aki már a szülés másnapján feszes hasat akar, mások pedig úgy érzik jól magukat a bőrükben, ahogy vannak. Vagy éppen sehogyan, mert maguk alatt vannak. Sokan vagyunk sokfélék, de nem rosszabbak és nem jobbak, nem szebbek és nem csúnyábbak, mint a másik. Az én bajom az, hogy „kinőttem” a testemet. A másik kismamának, aki húsz kiló plusszal küszködik, és épp szétszakadt a hasa, az én plusz öt kilóm semmiségnek tűnhet. Nekem mégis ez a legnagyobb parám, mert én nem a másik nő vagyok, hanem én én vagyok.
– Annyi bizonyos, hogy életem során most érzem magam a legerősebbnek és a legboldogabbnak. Büszkeséggel tölt el, hogy két egészséges és tüneményes kislánynak vagyok az anyukája, és hogy szerelmemet apává, vagyis végérvényesen férfivá tettem. Nincs ennél szebb dolog a világon. Mégis, ha teljesen őszinte akarok lenni, nehezen tudom megszokni az anyatestemet. Persze, büszke vagyok a hasam alatti hegre, mert az idők végezetéig arra emlékeztet, hogy életet adtam a gyermekeimnek. Ez az én „tetoválásom”.
„Szép nagy baba! Imádnivalóak a combocskáin sorakozó hurkácskák!” – jegyzi meg a rokonság, és önfeledten gügyörészik a kiságy fölött. „Te pedig milyen jól nézel ki! Nem is lehet rajtad látni a szülés nyomát!” – kapom a léleksimogató dicséreteket.
Jólesik, de legbelül tudom, hogy ez nem igaz. A tizenhét kilóból, amit terhességem alatt felszedtem, még mindig van rajtam fölösleg. Ez a fölösleg elöl-hátul lötyög rajtam, a pocakom, a kinyúlt bőröm is zavar. Szeretném visszakapni a régi testemet.
– Nem tudom, miért záporoztatom magamra a bíráló megjegyzéseket, miért merülök el a részletekben, miért nézem csak a testrészeimet – s nem az egész alakomat. Ha azt nézném, akkor biztos elégedettebb lennék a külsőmmel. De hiába, nekem is az a bajom, hogy nem a másik ember szemével nézem magam, aki karcsúnak és szépnek lát. Egyelőre csak a kezemmel vagyok maradéktalanul elégedett, mert tipikus zongoraujjaim vannak. Mindenki megcsodája őket, és valóban edzettek a sok zongorázástól.
Test és lélek egy: ha a test szenved, a lélek is fáj. A nagyszarvai Kovács Marika ízig-vérig nő, zsigeri jókedv árad belőle. Ő az a nő, aki annál jobban szereti a lelkét, minthogy a testét gyötörje.
– A nők két dologról nem szeretnek beszélni: a korukról és a kilóikról.
– Az előítéletek miatt. Ha a nő kimondja, hogy negyvenéves, akkor matrónának nézik. Én 45 éves vagyok. Az első házasságomból van egy 25 éves fiam és egy 20 éves lányom. A második házasságomból a fiam 6 éves. Teltkarcsú vagyok, kifejezetten hízékony. Magas vagyok, 175 centi. 95 kiló a súlyom: mégis jól érzem magam a bőrömben. A legelső szülésemkor 132 kilót nyomtam, az valóban túlzás volt, nem bírtam mozogni. A testem legjobb kiadását az esküvőmre időzítettem: 89 kilót nyomtam. Azt szoktam mondani, hogy én még a nevetéstől is hízok. (Nevet is egy nagyot.)
– Indiszkrét kérdés: mennyit eszel?
– Kajaőrült vagyok, és évek óta aurás migrénben szenvedek. Vannak ételek, amelyek kifejezetten kiválthatják a migrénemet. A kenyérfélék és a csokoládé ezért tiltólistások – ezeken kívül mindent megeszek, ami nem fut el előlem. (Mosolyog.) Imádok főzni és sütni, a családom mindenevő. Barátfüle, tökfőzelék, szegedi káposzta szerepelt az e heti menüben. Még a nagymamám tanított főzni, a házias ételek a kedvenceink. Kerülök bizonyos ételeket, ezáltal tudom tartani a súlyom.
Marika, akit receptre írnánk fel mindenkinek!
– Eddig hányszor diétáztál?
– Én nem is a hízástól, inkább a migréntől tartok. Minden embernek van versenysúlya, nálam ez 95 kiló. Néha felcsúszik egy tízes, de ilyenkor sem esem kétségbe. Veszek egy mérettel nagyobb zakót, és elkezdem a méregtelenítést. Sok folyadékot iszom, elhagyom a cukros ételeket, de nem kapkodom el. Nem dőlök be a fogyókúrás csodatermékeknek. A sütik a gyengéim, a lakodalmi menüsort bármikor kiváltanám egy tepsi sütire. Olyan ember vagyok, aki még most is felül az óriáskerékre, hogy hatalmasakat sikongasson. Ez vagyok én. Nem ülök be a sarokba, élni akarom az életemet.
– Mesélted, hogy volt egy nagy fogyásod. 32 kiló mínuszra már felkapják az emberek a fejüket.
– Egyéves volt a kisfiunk, mikor párommal elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Kiválasztottam egy álomszép menyasszonyi ruhát – viszont bele kellett fogyni. Egy évig fogyóztam, mire elértem a vágyott 89 kilót. De ez nem az az eset volt, hogy visszaálltam volna a régi alakomba. Az állandó ételmegvonástól türelmetlen és feszült voltam. Emellett gyomorfájdalmaim voltak, de azt mondtam: egyszer az életben kibírom. Az első esküvőm gyors volt, szép ruhám sem volt, szerettem volna megadni a módját. Minden nő vágyik a romantikára.
– A nagy fogyástörténetek mindig az erős akaratok tanúságtételei. Sport nélkül is lehet fogyni?
– Nem szeretek sportolni. Az én fogalomtáromból hiányzik ez a tevékenység. Néha nagy lelkesedéssel elindulok futni, aztán az utca végén megfordulok. Fitneszbe sem jártam. Szeretem a szép embereket, amennyiben szembe jön velem egy jó alakú nő, megfordulok utána. Nem abszolutizálom a duciságot, de nem is járok zsákruhában! A mértékletesség híve vagyok: nem veszek fel szűk nadrágot, rövid szoknyát. Ha egy szűk top van rajtam, zakót húzok fölé. Strandon viszont gond nélkül viselem a bikinit. Nem érdekel, ha megbámulják a striáimat. Normálisan, ízlésesen mutatom meg a testem, nem úgy tálalom fel, mint egy pulykát az asztalon. Ebben nincs különbség vékony vagy duci nő között, a soványság még nem garancia a jó ízlésre.
Hordtam 54-es méretet is, most 48-as vagyok. Nem a két számmal kisebb rucikat próbálgatom, hogy hátha felmegy. Nálam nem fordulhat elő, hogy azt mondjam: Nem találtam magamra semmit. Szemlélet kérdése, hogy honnan nézem a súlyomat: Jaj, 48-as vagyok! Vagy: Jé, már 48-as vagyok!
– Erre mondják ma azt, hogy „body positivity”. Mi a recepted?
– 32 éves voltam, mikor az első férjemtől elváltam. Utána sokat szorongtam, nem találtam a helyem. Feltettem magamnak a kérdést: Valóban csak a sovány nőket szeretik? Akkor még mindenfelől az köszönt vissza, hogy a gidáknál van a boldogság kulcsa. Pedig nem ezen múlik. Most már tudom! Négy évvel a válásom után ismertem meg a mostani férjemet, aki a tenyerén hordoz. Azt mondja: Könyörgöm, egy dekát se fogyj! Hozzád az nem illik! Mellette megtanultam, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Mikor a közös fiunkkal voltam várandós, és kibillent a mérleg nyelve, akkor is azt mondta, hogy gyönyörű vagyok.
– Ezek szerint nem adták ingyen az önelfogadást...
– Valamit valamiért! És még nem is mondtam, hogy a férjem jóval kisebb nálam...
– Kiteregetjük az ő méreteit is?
– Ez is hozzánk tartozik. Szóval, hogy kerek legyen a történet, a világhálón botlottam belé, pedig alig két kilométerre dolgoztunk egymástól. Akkor még ő is pincérkedett, akárcsak én. Megbeszéltük a találkozót. A telefonban magabiztos volt, elképzeltem egy kétméteres izomkolosszust. Annak rendje és módja szerint kirittyentettem magam, a 175 centimhez felvettem a 10 centis tűsarkút – ő pedig megérkezett a maga 163 centijével! Az első mondatom az volt: Most komolyan gondolod? Percekig nevettünk. Azóta együtt vagyunk. Már fel sem tűnik a köztünk levő magasságbeli különbség, csak mikor megkér, hogy vegyem le az üveget a szekrény tetejéről. Ilyenkor rögtön mondom: Ugye, jó, hogy ekkora vagyok!
– Olyan jó ilyet hallani! Mesélj még!
– Világéletemben nagy volt a hátsó felem, ő meg csak óv: Vigyázz, mert elfogy! Nagy mókamester hírében áll. Ezt is szokni kellett, előtte ugyanis én voltam az, akivel szórakozni akartak az emberek. Ma meg nem az van: Marika jössz? Hanem: Ugye, jön Martin is?!
– Ha épp nem sütsz vagy főzöl, mit csinálsz?
– Eddig fizetetlen anyasági szabadságon voltam. Több szenvedélyem van, szeretem a kézművességet, a varrást és az éneklést. Elvégre Derzsi lány volnék, a családban erős az önkifejezés génje. (Marika unokatestvére Derzsi Réka színésznő, Derzsi György operetténekes – a szerk. megj.) Magyar operetteket éneklek amatőr szinten, cigány muzsikusok kíséretében.
Fő az esztétika, felveszem a fellépőruhámat kis boleróval, hogy a karom ne legyen fedetlen. Viszont a vendégek között már nem takargatom magam.
– Mit üzennél azoknak a nőknek, akiknek még nem sikerült elfogadniuk magukat?
– A nőiesség nem a kilóktól függ. S valahol ott van az a férfi, aki felemel. Egyébként nekem is van olyan testrészem, ahol kifejezetten feszes a bőröm! Tudod, hol? Hát a bokámon.
