A terhesség egyik legveszélyesebb szövődményének orvosi neve, az „eklampszia” a görög eklampszisz (villanás, villámlás) szóból származik. A rohamszerűen fellépő, az epilepsziára emlékeztető rángásokkal, görcsökkel kezdődő és eszméletvesztésbe, kómába torkolló állapot gyakran minden előzmény nélkül, valóban „derült égből mennykőcsapásként” jelentkezik.
Ez különösen a múltban volt így, amikor a terhes nő csak közvetlenül szülés előtt került orvoshoz – nemegyszer éppen a rángógörcsös roham miatt. Ma már azonban tudjuk, hogy korántsem „derült ég”, hanem igencsak viharra utaló jelek előzik meg a „felvillanást”. E jelek, tünetek összességét ma preeklampsziának (rángógörcs előtti tünetegyüttesnek) nevezzük, és ismerete azért fontos, mert megfelelő kezeléssel megelőzhető a roham kitörése.
Annak ellenére, hogy e kórkép okát (etiológiáját) még mindig nem ismerjük, jelentős előrelépés történt a kórfejlődés, a betegség kialakulása (patogenézis) megértésében. Úgy tűnik, hogy a kóros folyamatok forrása a méhlepény (placenta). Ma még ismeretlen okból a méhlepény vérellátása elégtelenné válik, és az emiatt oxigénhiányban szenvedő placenta sejtjeiből „mérgező” anyagok (toxinok) szabadulnak fel, amelyek az anyai vérkeringésbe jutva, gyulladásos reakciót váltanak ki.
Így alakul ki fokozatosan a korábban „késő terhességi toxikózis”-nak nevezett preeklampszia. Az érintett szerveknek (erek, vese, máj) megfelelően emelkedik a vérnyomás és a testsúly, a lábak dagadnak, a vizeletben fehérje mutatható ki.
Természetesen a patogenézis ismeretének nem csak elméleti jelentősége van. Mivel a preeklampszia kialakulása a méhlepény jelenlétével függ össze, érthetővé vált, miért alakul ki gyakrabban e betegség az ikerterhesség (több magzat – nagyobb placenta), ill. az ún. üszögterhesség (mola) során.
A méhlepény ‒ a magzathoz hasonlóan ‒ apai és anyai eredetű géneket egyaránt hordoz, ezért az anyai szervezetnek el kell tűrnie az idegen antigének jelenlétét. Ha e tűrőképesség (tolerancia) már kialakult, a következő terhességekben ritkán fordul elő a preeklampszia.
Vagyis a tolerancia kialakulása, az első terhesség, szintén a preklampszia kockázati tényezője. Hasonló meggondolásból: ha a következő terhesség más apától jön létre, vagy ha két terhesség között legalább tíz év telik el, a kockázat ismét megnő, hiszen a toleranciának újra ki kell alakulnia. Ezt a feltevést támasztja alá az a megfigyelés, hogy a fogamzás előtti rövid – kevesebb mint fél év – szexuális kapcsolat ugyancsak fokozza a preeklampszia kialakulásának rizikóját.
Mivel a zsírszövet is képes gyulladásserkentő faktorok termelésére, a sok zsírszövet, vagyis a kövérség szintén fokozza a preeklampsziára való hajlamot.
Megelőzhető-e tehát a „villámlás”? Ha nem is százszázalékosan, de kockázata az említett tényezők kiiktatásával, ill. a várandós nő rendszeres orvosi ellenőrzésével (testsúly, vérnyomás, vizeletvizsgálat, ultrahangvizsgálat) jelentős mértékben csökkenthető.
